Új Dunántúli Napló, 1998. március (9. évfolyam, 59-89. szám)
1998-03-03 / 61. szám
1998. március 3., kedd Háttér - Riport Dünántúli Napló 9 A talpra esett humorista piramisa A közönség immár közel két évtizede humoristaként ismeri. Nagy Bandó András névjegykártyáján azonban annyi mesterség van még felsorolva, hogy alig fér rá. Sok minden volt már: még polgármester is. Legutóbb pedig - jó néhány kínos hónapig - vádlott. Ötvenéves azonban nemrég lett, és a reinkarnáció esélyét leszámítva ilyen csak egyszer adódik mindenkinek. A helyszín megadja az alaphangot. A kávéház diszkrét zsi- bongása úgy választja el egymástól az asztalokat, mintha üveg spanyolfal lenne: a nyilvános jelenlétben is a bizalmas egymásra figyelés kiváltságát juttatja a beszélgetőknek.- Ha fotóalbumként nézné az 50 évet, van-e olyan kép, amit szívesen kivenne belőle? - kóstolgatom a hajlandóságát.- Nagy kuszaság származhat abból, ha a pillanatnyi jelenből próbáljuk megítélni, hogy melyik „kép” mennyit ért hajdan. Egyébként már kamasz korom óta úgy képzelem el az életet, hogy piramisként kockákból építjük fel magunknak. Ha kiemelnék egy kockát, nem dőlne össze, de a hiány még inkább árulkodna, hogy valamit szégyellhetek belőle - kavargatja kávéját a kitérő manőver alatt.- Milyen kövek vannak a piramis alapjában? - merészkedem tovább. Nem én kezdtem a sajátos gúla emlegetését.- Deszken születtem, tehát vidéki gyereknek és falura. Ez adott tartást - kezdi a számvetést akkurátusán.- Szegény sorba születtem, s így, utólag, ez nagy szerencse. Nem biztos, hogy ugyanaz lehettem volna, ha gazdag módba ejt a gólya. Nekem küzdenem kellett azért, hogy valamivé, valakivé válhassak, de olyan típus vagyok, akinek szüksége is van erre. Hosszú időn át tudhattam magam mellett nagyszü- leim szeretetét. Különösen nagyapám egyénisége adott példát: a munkaszeretete, gpn- dolkodásmódja, anekdotázó kedve. A humorérzéket tőle örököltem. Ráadásul ez úgy bújhatott elő, hogy irodalmi színpados voltam. Ott tanultam meg tisztán beszélni. E nélkül a humorista előadóművész nem létezhet. Építésztechnikus az eredeti szakmám. Ez a választás telitalálat volt: egész eddigi életemben belülről építkeztem.-A „szegény sor” mellett volt-e másban is szerencséje?- A tehetség, a szorgalom, a munkamánia elengedhetetlen a sikerhez, a boldoguláshoz, de ha nem vagy szerencsés az életben, a felét sem éred el, mint amit egyébként. Engem sok szerencse ért. Például akkor hirdették meg az első humorfesztivált, amikor már kiforrott a stílusom. Aztán olyan szerkesztőim voltak - Sinkó Péter, Farkasházy Tivadar, Marton Frigyes -, akik valóban segítettek felderíteni munkáim selejt- jeit, sőt nekem való ötleteket és témákat is adtak. Az is szerencse, hogy fizikai munkásként kezdtem. A lila ködben, a szellem öncélúságában lézengő értelmiségit kevésbé tudom tisztelni, mint azokat, akik végigjárták az élet sokféle iskoláját. Ahhoz, hogy valamit ki tudjunk mondani magunkból mások okulására, rengeteg emlék és sokrétegű tapasztalat kell. Kurta összegzés a múltról. A seregből való leszerelés után 1968-ban technikusi végzettséggel rajzoló lett egy szegedi tervezővállalatnál havi 1600 forintért. Majd ennek duplájáért dolgozott egy maszek kőművesnél. Aztán egy termelőszövetkezetbe került művezetőnek.-Nagyon kellett a pénz: albérletben laktunk. Kibuliztam magamnak, hogy a művezetős- ködés mellett magam is kőmű- veskedhessek, és ezt külön elszámolták. Ott tanultam meg az ácsolást, a hidegpadló-burkolást, a csempézést. Később elmentem egy kisiparos volt osztálytársamhoz dolgozni, aztán letettem a kőműves mester- vizsgát és kiváltottam az ipart. Nyolc évig voltam kisiparos. Amikor télen nem volt megbízás, segédmunkásaimmal tányérfestő üzletet nyitottunk. A matyó mintákat elég magas szinten megtanultam tányérra írni - büszkélkedik, aztán dióhéjban elmeséli a Kocka utcába jutásának történetét.- Akkoriban kaptunk lakást Új-Szegeden, amikor a kisiparos barátomnál dolgoztam. Hat barátom vett föl személyi kölcsönt számomra. Nejem cége is adott kamatmentesen, ám amikor megtudták, hogy kisiparos vagyok, visszavonták: burzsuj nem érdemli meg. Mit tehettem? Szüneteltettem az ipart és újságkézbesítő lettem. így már megfelelő foglalkozású férj voltam, és megkaptuk a pénzt.- A humorfesztiváli sikere után Pestre költözött 1982-ben, de csak egy évig volt a Mikroszkóp Színpad tagja.- Nem nagyon találtam ott a helyemet - magyarázza. - Nem volt előírás az elkötelezettség, de nem igazán tudtak kikerülni a politika nyomása alól. Aztán esténként csak 10 perc jutott a színpadon: ez nem nekem való. Eljöttem a Mikroszkóptól és azóta szabadúszó vagyok. A 80-as évek végén - meséli - már maga Pest is kezdett idegesítő lenni a számára.- Szerettem volna újra vidéken élni. Akkor múltam negyven, így ez a korom miatt is érthető. 1990-ben hagytuk ott Pestet. Orfűn már 1985-től volt hétvégi házunk: odaköltöztünk. Megvettünk két szomszédos telket, aztán 1991-ben elkészült a ház. Megvalósult, ami előbb- utóbb várható volt: a vidéki ember úgyis vidéken végzi.-Alföldi létére miért a Mecsekben, és nem a rónaságon ?-Ha létezik a reinkarnáció, akkor egy előző életem utóhangja lehet, hogy én a nagyvárosból mindig hegyes, dombos, erdős vidékre vágyódtam, mert ott tudom magam legközelebb a természethez. Az én legkedvesebb templomom az erdő, ahol az oszlopos fák lombkoronái boltívként összezárulnak felettem. Lám: ebben is az építészeti formát látom. Önálló estjeimet is úgy szerkesztem meg, hogy annak is legyenek tartóoszlopai és boltívei. A tartóoszlopok azok a néhány perces számok, amelyek megnevettetik a közönséget. Az oszlopok közti boltívek pedig a monológok. az összekötő szövegek. Ezek a legkedvesebb, legfontosabb mondanivalóim. Ország- és világjáró, de a család mindennél fontosabb számára. A szokványos fordulat szerinti „de” helyett pontosabb mondatkapocs az „és”. — Asszonylányom idén lesz harmincéves. Ő a házasságom előtt született. Nem velünk él, de nagyon jó a kapcsolatunk. Feleségemet 1968-ban ismertem meg egy házibulin, ahova egyikünk sem akart elmenni, de a barátaink mindkettőnket rábeszéltek. 1969-ben összeházasodtunk. Bár Juli korábban dolgozott, az én foglalkozásom mellett jobbnak láttuk, ha otthoni életünk főhivatású összefogója lesz. Natália lányunk 1970-ben született. Egyre ismertebb színésznő a film révén is: a Csinibaba főszerepét játszotta. Aztán nem sokkal az után, hogy Orfűre költöztünk, fiúkat „szültem” a családnak, persze a nejem jóváhagyásával. Két helybeli srácot vettünk magunkhoz: Antit és Bélát. Volt az ötvenedik születésnapjának olyan kritikus része, amikor egész élete lepereghetett volna lelki szemei előtt. Sajátos újjászületésként fogja fel az esetet.- Korán keltem aznap. Felhívtam anyámat telefonon pontosan hat perccel nyolc óra előtt: 50 éve akkor születtem. Aztán felmentem a padlásra, mert oda bújt el a macska, és már vártuk a hozzá kihívott állatorvost. Előttem a fiam járt fenn, őt még kibírta a létra. Engem már nem. Közel három méter magasból zuhantam le, de a lábamra estem, leginkább azt ütöttem meg. Olcsón megúsztam. Ám van abban valami sorsszerű, hogy mindez szinte percre pontosan születésem 50. évfordulóján történt, és abban is, ahogyan. Ha a fiam esik le, vagy a feleségem, vékony test- alkatúakként jobban összetörték volna magukat. Tehát velem kellett, hogy megtörténjen. Különben is én felejtettem el megjavítani a létrát. Egyébként lehet, hogy esés közben lepergett előttem az életem, de akkor eszembe sem jutott, hogy ezt a filmet megnézzem.- József Attila húsz esztendejéről azt írta, hogy hatalom. Az ötven év vajon az-e?-Tégy úgy, mintha örökké élnél, de készülj úgy, mintha holnap meghalnál - mondta egy régi bölcs. Életmódommal tudatosan készülök arra, hogy megérjem a tisztesnek nevezett kort, de arra is törekszem, hogy a lehető legszélesebben haladjon az utam. Nem hiszem, hogy az ötven évem hatalom lenne. Arra jó, hogy az ember felmérhesse, mennyi mindent nem tanult meg, és már fogy az idő: jól kell beosztani, hogy fontos dolgokkal teljen el a többi.- És melyek a fontos dolgok?- Déri János példája gyakran foglalkoztat. Leginkább intés gyanánt érint meg, amikor ez a kérdés felmerül, és kezdeném a rangsorolást. Szegény Jancsi másfél hónappal a halála előtt még azt tervezgette, hogy megírja élete történetét. Ezzel szeretett volna hátrahagyni valamit. Ám ahogy közeledett a vég, úgy érezte, a fennmaradónak szánt írás már egyre kevésbé fontos. Csak a létezés az. A szemmel hosszan kísért csipkés köténykéjű pincérnő után mintha maga Napóleon lépett volna az asztalunkhoz híres austerlitzi parancsát diktálva: „A mai napon semmi tréfa!”- Addig folytatom, amíg szellemileg frissen a humoromnál vagyok, képesen arra, hogy mu- lattatót és elgondolkodtatót írjak, mondjak. Ám ha egy humorista észreveszi, hogy már csak illendőségből, szánalomból, rokonszenvből tapsolják meg, akkor az első ilyen után ott kell hagyni a pályát. Nekem nem okoz szívfájdalmat, hogy mi lesz velem utána. Akár visz- szamehetek az eredeti szakmámba is, de tízféle egyéb dolgot tudok még csinálni jóízű munkával. A vagyongyűjtés nem foglalkoztat. Csak azt szeretném, hogy biztos anyagi bázisként maradjon annyi, hogy az életünk rendben legyen, és több időt és energiát fordíthassak az egészségem megőrzésére: az utolsó tíz évemre se legyek roskatag aggastyán - mondja a fel sem tett kérdésre.- Sok minden volt már. Legutóbb még vádlott is egy piramisjáték-ügyben. Nemrég első fokon felmentette a bíróság. Hogyan viselte ezt a helyzetet?- Nagyon nehezen éltem meg, hogy létezik ellenem ilyen vád. Nem követtem el, amivel megvádoltak, mégis bizonyítanom kellett, hogy senkit sem csaptam be. Akik sértettként ellenem fordultak, valójában saját tetteiknek bűnbakját vélték megtalálni bennem. Ám a tárgyaláson többük mellettem vallott. Az egyik ki is mondta: „Engem nem Bandó csapott be, hanem maga a játék”. Egyébként egy szegedi újságíró olyannyira a valóságot teljesen eltorzítva írt az ügyről, hogy tudósítása számomra igen előnytelen következtetés levonására befolyásolhatta a közvéleményt. Ha az ügy jogerősen is lezárul, lehet, hogy több újságot is be fogok perelni, mert nem törődtek az ártatlanság vélelmével, és az ítélet előtt minősítettek.-A politikai szféra toborzói nem hívják csatasorba?- Egyszer már felkértek egy párt vezetésére is, de elhárítottam az ajánlatot. Nincs ambícióm ehhez. Nem vagyok apoli- tikus, a véleményemet elmondom a társadalom bajairól, de nem akarok odáig jutni, hogy engem bármely párt a zászlajaként emeljen a magasba. A humoristának eleve a szabadság és a demokrácia a lételeme, hiszen az igazságtalanságokat csak ebben a közegben állíthatja pellengérre. Az igazságtalanságok pedig mindig a demokrácia ellenségei. Politikai elkötelezettségként nekem ennyi elég. Dunai Imre - Fotó: Tóth Hodnik Ildikó jegyzete Szennyezők A környezetszennyezés témaköre, valljuk be, kicsiben és nagyban alig érdekel valakit, hiszen az esőerdők meg az ózonlyukak olyan messze vannak, hogy talán már nem is ezen a Földön léteznek. Azt meg, hogy például a baranyai megyeszékhely egyes részein napközben most már jobb lenne gázálarcot venni, csak ritkán vesszük észre, hiszen megszoktuk az elképesztő benzingőzt, mint a tengeri halak az olaj foltokat. Döbbenet azért még érheti az embert. Mint például az az eset, amikor egyszer arra érkeztem haza, hogy a házfalunk egy kisebb repedésébe egy kisgyermek, anyja felügyelete mellett, papírszemetet dugdos. Erről eszembe jut egy régi reklám, melyben a család kényelmesen üldögél az otthonában a tévéje előtt, miközben szépen sorban jönnek a szállítójárművek, és szeméttel, olajszármazékokkal, radioaktív hulladékokkal rakják tele a lakást. Ahogyan az ember teszi a Földjével. A kreatív gyermek persze nem tudhatta, hogy a mű- anyaghuzatú csokipapírnak, amit a kuka helyett nálunk próbált elhelyezni, a felezési ideje nagyobb, mint az urániumnak, mert az olyan csomagolóanyagok kategóriájába tartozik, melyek nem bomlanak le soha az életben. Titokban sok nagy ipari cég is mérgező hulladékokat rejteget, de sikeres leleplezések utoljára csak a hippikorszak utórezgéseiként forgatott játékfilmekben voltak. Otthon azonban tudnánk ellenőrizni, mennyi vegyi anyagot használunk például természetes tisztítószer helyett, mennyi és milyen műtrágyát szórunk a kertjeinkbe, és hogy az a büdös, rákkeltő dög a garázsban jól van-e beállítva. Esetleg érdemes lenne hallgatni az okos gyermekeinkre, akik ugyan papírt dugdosnak ide- oda, de közben ártatlanul mesélik az anyjuknak, amit az iskolában tanultak, hogy tudniillik, „szemetelni nem szabad." Rekonstruálták a múmiák eredeti arcvonásait Sir Flinders Petri brit archeológus 1888-ban 65 koponyát, 81 múmiaportrét és 12 komplett múmiát hozott Egyiptomból Angliába. A lelet a Kairótól délnyugatra fekvő Havara egyik sziklasírjából való. A fűzfára festett, pompás színekben tündöklő múmiaportrék különböző múzeumok féltve őrzött kincsei azóta is, a koponyáknak azonban nyomuk veszett. Egy londoni állami gyűjtemény mélyéről most előkerült közülük tizenkilenc. Szerencsére Petri saját kezűleg szignálta valamennyi koponyát, így semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy a híres havarai lelet darabjai. Richard Niewe, a manchesteri egyetem specialistája, aki a Scotland Yardnak is dolgozik, a koponyákból élethű, háromdimenziós fejrekonstrukciót tud készíteni. Nem mutatták meg neki a havarai múmiaportrékat, tehát előítélet vagy előkép nélkül, csak a koponyacsont alapján készítette el a modelleket. Sokhetes aprólékos munkával egy női és egy férfi koponyát rekonstruált. Amikor az így készült szoborportrékat összehasonlították a múmiákat ábrázoló képekkel, minden kétséget kizárólag kiderült, hogy melyik kép ábrázolja a rekonstruált nőt, és melyik a férfit. Ezek után a háromdimenziós rekonstrukciót kiegészítették a múmiaportrén megörökített hajviselettel és ékszerekkel. A 2000 évvel ezelőtt élt fiatal lány orrát aranykarika ékesítette, haját a füle körül befonta, és míves nyakláncot is viselt. Megdöbbentő, hogy mennyire „mai” emberek éltek a kétezer évvel ezelőtti Egyiptomban. Ferenczy Europress Eb, aki bánja? Úgy tűnik, manapság néha a kutyának sem árt felkötni az alsóneműt. fotó: tóth l. I i i f I