Új Dunántúli Napló, 1997. április (8. évfolyam, 89-118. szám)

1997-04-05 / 93 szám

% 6 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1997. április 5., szombat- • ® Orpheusz^inítosz a szerelemről Hírcsatorna Ifjúsági fesztivál. A Pécsváradi Művelődési Központban ma délelőtt 9 óra 30-kor nyílik az V. Ba­ranyai Gyermek- és Ifjúsági Fesztivál. Az esemény ad helyet a VI. Weöres Sándor Országos Gyermekszínját­szó Találkozó megyei fesz­tiváljának is. Április 12-én Harkányban gyermek nép­tánccsoportok találkoznak, Pécsett a Szivárvány Gyer­mekházban diákönkor­mányzati találkozó lesz. A hónap végén záruló feszti­vált dr. Hargitai János, a megyei önkormányzat alel- nöke nyitja meg. Művészet és nevelés. Pé­csett a Művészetek Háza Martyn Ferenc Tetőtéri Ga­lériájában április 11-én 10 óra 30-kor a Devi-Art Ala­pítvány rendez gyermekrajz kiállítást „Félelmek és bol­dogságok” címmel. A tárla­tot dr. Páva Zsolt, a város polgármestere és Aknai Tamás művészettörténész nyitja meg. A ház Fülep La­jos termében 13 órakor ugyanebben a témában a művészeti nevelés kérdései­ről nyílik konferencia a pszichiátria megközelítésé­ben. Költészet napi est. A pé­csi Kiss Attila magánmú­zeum irodalmi szalonjának április 11-én 17 órától Pardi Anna József Attila-díjas költő lesz a vendége. A szerzővel Vámay Dea költő beszélget. Hangverseny a Liszt Te­remben. A pécsi Liszt Fe­renc Teremben április 17-én 19 óra 30 perctől Perényi Miklós gordonkaművész és a Budapesti Vonósok kon­certjére kerül sor. Műsoru­kon Haydn, Boccherini és Bach művei szerepelnek. A múzeumok helyzeté­ről. A „Város, polgárok, kultúra” című sorozat kere­tében Pécsett a Művészetek Házában április 10-én 18 qrától a pécsi múzeumok helyzetéről beszélgetnek a városszerető polgárok és a meghívottak. A sorozat há­zigazdái Varsányi Erika szociológus és Cseri László újságíró. Fotótárlat. A jövő heti Medikus napok keretében Mihálcz Attila orvostan­hallgató képeiből nyílik tár­lat április 7-én a POTE Ba­lassa János Kollégiumában „Február a Kárpátokban” címmel. A tárlat április 19- ig tekinthető meg. Az istenek dalnokának szo­morú szerelméről készített két- felvonásos balettet Herczog István a Pécsi Balett számára. Böhm György szövegkönyve Orpheusz és Euridiké jelképek­ben gazdag történetét napjaink nagyvárosi környezetébe he­lyezte, sorstragédiájukat a ke­gyetlen, cinikus tömeg érzéket­lenségének ellenfényébe állí­totta. Az alkotók művükhöz több szerzőtől (Tomita, G. Holst, Kitáró, J. Goldsmith, S. Barber, A. Ramirez) válogattak végeredményében „összesí- muló” zenei anyagot. Az antik mítosz sok művészt megihletett a régi időkben és századunkban is. Festők, írók, költők, zeneszerzők, színházi és filmrendezők egyaránt szí­vesen nyúltak a témához. A ba­lett-színpadokon is számos Orpheusz-változat született. A költő és dalnok Orpheusz, aki énekével - a szó és a ritmus varázserejével - vadállatokat szelidít meg és sziklákat mozdít el a helyükről, az alvilágba is követi meghalt kedvesét, hogy visszakérje őt Hadesztől, az al­világ urától. Hadesz kegyes, Orpheusz visszakapja Euridi- két, de amíg a napvilágra nem érnek, nem pillanthat rá. Or­pheusz megszegi a tilalmat és így másodszor is, immár örökre elveszíti szerelmesét. Herczog István balettjében alig változtat az alaptörténeten. Mindössze annyit tesz, hogy korunk szemléletéhez kapcsolja a mitikus eseményeket. A ru­tincselekvések mozgatta szürke tömeget felbőszíti a valódi ér­zelmek áradása, eltiporni, meg­semmisíteni igyekszik azokat. A szürke kabátosok rátörnek az üvegfal mögött boldogságuk vi­lágában élő szerelmesekre és megölik Euridikét. A „mai” Orpheuszt ezután a tébolydá­ban látjuk viszont, nem élhet a világban érzései, eszméi nélkül. Látomásaiban újra és újra fel­bukkan az őt hívogató Euridiké, és egy feketeruhás férfi - talán a Sors megtestesítője - az alvi­lági útra buzdítja. És Orpheusz útra kel. Neki nem a szerelem és a szépség eléréséért, hanem ezeknek az értékeknek a visz- szaszerzéséért és megőrzéséért kell küzdenie. A 21. század kü­szöbén álló ember számára sincs más választás, mint dön­teni az egyéniséget megtartó alapértékek mellett vagy bele­olvadni az arctalan, uniformizá­lódó, érzéketlen-érzelemtelen tömegbe. Az alvilágban Orpheusz vi­szontlátja Euridikét. Találkozá­suk a balett egyik legszebben megoldott jelenete: a szerelme­sek fel-felvillanó fénykörökben megjelenve közelednek egymás felé, jól érzékeltetve a vágya­kozásnak a lehetőség „fényé­ben” még inkább felizzó fe­szültségét. A találkozás szen­vedélyes kettőse végén Orphe­usz „üresen” maradt fénypász- tában kap Euridiké tovalebbenő alakja után ... A titokzatos fe­keteruhás mindvégig kíséri az eseményeket. . . Euridiké nyomába eredve, Orpheusz alvilági bálba csöp­pen. Őszinte érzelmekkel teli tánca meghatja az alvilági ural­kodópárt, Hadesz és Persze- phoné visszaadják neki szerel­mesét. A visszatérésig szabott tilalom tétje, minden vagy semmi. A Sors ezúttal is közbe­lép: a legveszélyesebb csapdát állítja Orpheusznak. Felébreszti benne a kételkedést, szét-szét- választva a szerelmeseket maga kapaszkodik Orpheusznak Eu­ridiké felé nyújtott kezébe. És Orpheusz megrendül, Euridikét pedig, most már végérvénye­sen, elnyeli az alvilág. Orphe­usz számára ezután megváltást hoz a halál. A balett képi és mozgásvi­lága a mitikus téma sűrített lát­ványhatását szolgálja. A díszle­tek (Ales Votava munkája) jel- zésszerűek, a jelmezek (Ham­mer Edit) egyszerűen és szim­bolikusan ábrázolnak. A reális világot sötét és szürkés tónu­sok, a szerelmeseket tiszta kék színek, az alvilágot fekete és arany fények jellemzik. A ko­reográfiában szintén érvényesül a szimbolikus ábrázolásmód. Orpheusz és Euridiké neoklasz- szikus szólóinak és kettőseinek áradó ihletettsége az első pilla­nattól kezdve elkülönül a tö­meg hétköznapi gesztusokkal megerősített monoton járkálá- saitól vagy agresszív megnyi­latkozásaitól, illetve a tébolyul­tak rögeszmésen ismétlődő mozdulataitól. Hadesz és Per- szephoné megelevenedett ké­pek figuráiként jelennek meg, érzelemtelen arckifejezésük, kimértnek ható táncuk elvonat- koztatottá teszik alakjukat. A Feketeruhás mindenütt felbuk­kan, keveset táncol, jelenléte mégis átható erejű. Herczog István megfogyat­kozott együtteséből előre vá­lasztott táncosokat elképzelt fi­gurái megformálásához. Ez a tény meghatározta az előadói teljesítményeket. Lencsés Ká­roly és Veronica Endo drámai erővel és szép technikai megol­dásokkal formált ihletett sze­relmespárt, Lovas Pál és Nübl Tamara elegáns titokzatosság­gal ábrázolta Hadeszt és Per- szephonét. ígéretesen izgalmas alakítást nyújtott Kéri Nagy Béla a Feketeruhás férfi szere­pében, Russo Giampiero pedig elsősorban dinamikus táncával hívta fel magára a figyelmet az alvilág kapuját őrző Cerberosz- ként. H. Major Rita A koreográfiában érvényesül a szimbolikus ábrázolásmód fotó: Müller andrea Húsz év - ötszáz kiállítás „Húsz éve kezdtem a galériázást” fotó: Tóth László Pinczehelyi Sándor grafikus- művész, a Pécsi Galéria igaz­gatója képzőművészeti és művészetszervezői tevékeny­ségéért kapta legutóbbi kitün­tetését. Mint grafikus jól is­mert itthon - nemcsak szak­mai körökben - és külföldön is, számos egyéni kiállítása volt Lahtitól Lyonig. 1988- ban harmadmagával a Velen­cei Biennálé magyar pavilon­jának kiállítója volt. Hogy mégis inkább a galé­riáról beszélünk, annak az az oka, hogy ilyen munka rit­kábban szerepel a kitünteté­sek indoklása között - s hogy a Pécsi Galéria az országhatá­ron túl is sok helyütt tette is­mertté a város nevét.- Éppen húsz éve kezdtem a galériázást, akkor még a Színház téren voltunk, 1979- ben a Széchenyi téren nyílt meg a Pécsi Galéria, 1984- ben pedig a Szent István téren a Kisgaléria. Mivel Pécsnek nagyon jó a múzeumi háló­zata és a benne lévő anyag szinte napjainkig vezeti az ér­deklődőt, olyan profilt akar­tam kialakítani, ami friss, naprakész. Sikeresek voltak a rajzhoz kapcsolódó (DRA­WING) kiállítások, amelye­ken a magyar művészek és a meghívott külföldiek együtt szerepeltek, a tematikus - táj, természet - tárlataink. Nagy figyelmet keltettek a forma- tervezés köré szervezett be­mutatók: finn design, Baranya design, francia textil. Sajnos, ez mára elvesztette aktualitá­sát: Magyarországon már nincs klasszikus értelemben vett formatervezés: készen hozzák be külföldről a formát vagy egyenesen az árut. - Or­szágos visszhangot keltett a „Válogatta ...” sorozatunk. Aknai Tamás, Várkonyi György, Kovalovszky Márta művészettörténészek válogat­tak össze egy-egy tárlatot.- Volt a galériának helyi kötelezettsége is.-Városi intézmény lévén meg kell jelenítenünk azokat, akik itt élnek, alkotnak. Eb­ben a körben is sokféle pró­bálkozásunk volt - az egyik sikeres, a másik kevésbé.- A vezető személyes ízlése is nyomokat hagy egy galéria arcán...- Persze. A legnevezete­sebbek a nemzetközi plakát­kiállításaink voltak: a gyűj­teményesek és a hozzá kap­csolódó egyéni bemutatkozá­sok itthon és külföldön. A plakát korszerű, mozgékony, attraktív műfaj. És olcsó, ez pedig nagyon fontos manap­ság, amikor minden fillért meg kell nézni. Amikor örü­lünk, hogy a szállításra, bizto­sításra van pénzünk, s amikor szomorkodunk, hogy nem te­lik tisztességes katalógusra - pedig ez nagyban segítené a művész, a város népszerűsíté­sét, a kapcsolatokat.- Igaz, hogy háromezer plakát van a galéria gyűjte­ményében ?-Igaz. Ha most azt mon­danák, hogy csináljak egy ki­állítást a kilencvenes évek francia plakátművészetéből, két nap alatt produkálnám.-Hány kiállítást rendezett Pécsett a húsz év alatt?- Ötszázat.- Mire készül most - mint grafikusművész ?- Budapesten, a Kiscelli Múzeumban lesz kiállításom legközelebb. G. T. Futnak a képek FILMJEGYZET A Montague srác esete a Capulet lánnyal Fura egy história, mormogom magamban, amint a film befe­jező jelenetében, a mexikóvá­rosi Szűz Mária templom előtt a tányérsapkát viselő Herceg ordítozva lehordja az autókból kiszálló népeket, az öngyilkos szerelmesek hozzátartozóit, Verona Beach előkelőségeit, miközben a tévé egyenes adás­ban közvetíti a purparlét, s fel­vonul a rendőrség. Nem az a bajom, hogy Baz Luhrmann ausztrál rendező a huszadik századi Mexikóba he­lyezte át a Rómeó és Júlia tör­ténetét, s nem azt kifogásolom, hogy ehhez az átültetéshez sajá­tosan fura képi világot terem­tett, amelyet egyfajta giccses eklektika ural. Ä filmvásznon mindig szívesen látom klasszi­kusok merész adaptációit. Az eredetihez való viszony ezúttal amúgy is mellékes, hiszen pél­dául annak a közönségnek a reagálásaiból, amellyel én lát­tam a filmet, kitűnt, hogy a je­lenlévők nem ismerik Shakes­peare szövegét. Nekik tehát nincs mihez viszonyítaniuk a látottakat. Azt is elfogadom, hogy ezeknek a figuráknak bizony édeskevés közük van az avoni hattyúhoz. Merthogy ez a Capu­let egyszerűen bunkó alak, neje kikapós spiné, a Dajka közön­séges liba, Mercutio bohóc, aki nőimitátorként lép fel Capule- ték báljában, Rómeó pedig Leonardo DiCaprio alakításá­ban, akit legutóbb a Teljes nap- fogyatkozás Arthur Rimbaud­jaként láthattunk, hisztérikus fiatalember, akiben szemernyi méltóság sincs. Azt viszont már üres mo­demkedésnek vélem, hogy az erkélyjelenet egy úszómeden­cében játszódik, Lőrinc barát félmeztelenül jelenik meg, a há­tára tetovált hatalmas kereszt­tel, és Rómeót helikopterrel ül­dözik, midőn visszatér Vero­nába, akarom mondani Verona Beachbe. Mert ezek a vizuáli­san igencsak elkoptatott felvé­telek a maguk trivialitásával megsemmisítik az eredeti mű azon üzenetét is, amit a rende­zés még megőrizni látszott. Hogy azért ez a maga módján tragédia lenne. Nem pedig rendőrségi eset, képtelen vélet­lenekkel. A kriptajelenetben például a felocsúdó Júlia látja, amint Rómeó kiissza a mérget, de nyilván azt hiszi, csak a szomját oltja, még meg is si­mogatja az arcát. Aztán beszél­getnek kicsit, mielőtt Júlia fő­belövi magát Rómeó coltjával. Ily módon ez az egész histó­ria olyan világra utal, amely ir­racionális és Isten nélküli. Szemben Shakespeare-rel, aki hangsúlyozza, hogy „Az Ég bosszúja szerelemmel ölt”. Természetesen Baz Luhrmann- nak jogában áll átértelmezni az írót. Ám azt már semmiképpen sem fudom elfogadni, hogy a — rendező, nyilván célzatosan, te­lezsúfolta filmjét katolikus szimbólumokkal, a népi vallá­sosság - gúnyosan ábrázolt - kegytárgyaival. Ráadásul a le­Azért ez egy szép felvétel pergő történet -abszurditása fe­lől nézve ez az ikonográfia fel­tűnően ironikus, sőt szatirikus megvilágítást nyer. És ezt én nemcsak hamis, de rendkívül olcsó megoldásnak is tartom. Ennyit a Montague srác ese­téről a Capulet lánnyal. Mert ha a Rómeó és Júliá-t akarom látni a moziban, inkább Zeffirelli mellett maradok. Nagy Imre «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom