Új Dunántúli Napló, 1997. március (8. évfolyam, 59-88. szám)
1997-03-15 / 73. szám
6 Dünántúli Napló Március is 1997. március 15., szombat 70 éve lett először hivatalos ünnep március 15. Egy történelmi évforduló átváltozásai Nincs még egy olyan napja történelmünknek, amelyet annyiféleképpen értelmeztek, s amelyet annyian próbáltak kisajátítani, mint március 15. E sajátos jelenségről beszélgettünk Dobszai Tamással, az ELTE Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszékének munkatársával.- 1848. március 15. eszméivel és eseménysorozatával egyaránt azonosulni tudtak a nemesi liberálisok, a nemesi radikálisok és a plebejus forradalmárok is - mondta a történész. - 1849. március 15-én már a Magyar Szabadság és Függetlenség Emléknapjává nyilvánították. A szabadságharc leverése után sokáig nem emlékezhettek meg nyilvánosan a forradalomról. 1860-ban például az ifjúság felvonulását karhatalmiig próbálták megakadályozni. A következmény: egy halott és több letartóztatás. Változást hozhatott volna 1867, ám a kiegyezés-pártiak és a függetlenségiek szembenállása, az uralkodó ellenérzései miatt hivatalos ünneplésre nem volt lehetőség. Még 1898-ban sem március 15-ét, hanem április 11-ét, a 48-as törvények szentesítésének napját nyílvánították állami ünneppé, tekintetbe véve az uralkodó „érzékenységét”.- A Horthy-korszak idején, 1927-ben, Bethlen István miniszterelnök előterjesztése nyomán született először rendelet a forradalom napjának hivatalos ünneppé nyilvánításáról. A rezsim azonban a nemzeti függetlenség és a nacionalizmus közé egyenlőség- jelet tett. Az ezt követő években korlátozottan liberális, társadalmi reformokat nélkülöző, a revizionista-nacionalista törekvéseket alátámasztó ünnepként emlékezett meg a hatalom március 15-ről. A hivatalos ünnep kiüresedéséhez hozzájárult az is, hogy a forradalom hagyományát egy ellenforradalmi rendszer próbálta legitimációs mitológiájába építeni. Újabb törvény 1848-ról a centenáriumkor született. A formálódó állampárti kommunista rendszer az 1848-as eszmék kizárólagos letéteményeseként tüntette fel magát. Az akkori kommunista vezetők a napi aktualizálásban egészen odáig mentek, hogy Kossuth, Táncsics és Petőfi képe mellé a magukét is felhelyezték a transzparensekre. Nemzeti függetlenség alatt a kapitalista világtól való elszakadást, szabadság alatt pedig a társadalmi formációváltást értették. 1951 sajátos fordulópontot hozott március 15. történetében: Rákosiék munkanappá nyilvánították, helyette április 4-e lett az ország nemzeti ünnepe. S ahogy mind nyíltabbá vált a diktatúra, úgy vált mind gyanusabbá és veszélyesebbé az emlékezés március 15-ére. Nem csoda tehát, hogy 1956 októberében a márciusi ifjak, az 1848-as forradalom hősei nagy vonzerejű példaként lelkesítették a felkelők tömegeit. 1956 követelései között ott voltak az 1848-ban megfogalmazott követelések, s a jelképrendszerben megjelent a Kossuth-címer. Március 15. helyének, szerepének újabb változására utal, hogy a 60-70-es években a három tavaszi ünnepet: március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét együtt, mintegy összevontan illesztette be a rezsim a Forradalmi Ifjúsági Napok keretébe. Részint, hogy csökkentse március 15. jelentőségét, részint, hogy a rendezvénysorozattal elejét vegye a spontán megmozdulásoknak. Ám a 80-as évek elejétől esztendőről esztendőre nagyobb tömeg tartott külön megemlékezést, tüntetést, mintegy visszaperelve a 48-as eszméket a politikai hatalomtól. Március idusa ezekben az években egyre nagyobb gondot, a karhatalomnak pedig egyre több munkát jelentett...- 1989-ben, a rendszerváltás részeként, régen látott nagy tömeg ünnepelt az utcákon. Ekkor az ellenzék még egységesen méltatta a polgári átalakulás hagyományát, hangsúlyozta a szabad sajtó- és vélemény-nyilvánítás jogát. Azóta azonban erősödik a különböző pártokban a hajlam, hogy saját szájuk íze szerinti politikai rendezvényekkel idézzék a másfélszáz évvel ezelőtti eseményeket.- Pedig március 15-ét mindannyian a modem, szabad, polgári Magyarország születésnapjaként idézhetjük. Hiszen a jobbágyfelszabadítás valójában az egyéni szabadságjogok biztosítását, minden korszerű politikai közösség alapjának megteremtését jelentette. Az önrendelkezés pedig mai olvasatban annak igénye és követelése, hogy a társadalom maga dönthessen sorsáról - mondotta Dobszai Tamás történész. Ferenczy Europress A forradalom Mohácsról érkezett Pécsre Március 15. 149 évvel ezelőtt csendes nap volt Pécsett. Az alig 15 000 lakosú városban - mint minden nap 1918-ig - a kikövezett Fő-téren - ma Szé- chenyi-tér - zajlott a piac. Ez a hely volt a megyeszékhely polgári központja, itt volt a Városháza szép, klasszicista, az országban másodikként 1839-ben emelt épülete. Akkor a város élén Aidinger Pál állt, a jómódú polgár, baloldali érzelmű ember. Szitovszky, a püspök viszont kifejezetten jobboldali, ennek ellenére a szabadságharc után nagyon sok, a forradalomhoz csatlakozott papot vont ki a felelősségre vonás alól.- Piac volt akkor is, amikor 18-án megérkezett Pécsre a pesti események híre - hallottuk Bezerédy Győzőtől, a neves helytörténésztől. - Mégpedig Mohácson keresztül, ahova előző nap hajón hozták le a Nemzeti dalt és a 12 pontot, onnan pedig Pécsre. A városi tanács közgyűlésén ismertették, óriási lelkesedéssel fogadták, s azonnal díszpolgárokat választottak, közöttük természetesen Kossuthot, Petőfit, Táncsicsot - összesen huszonhetet. A piacra kivitt asztalra felállva tették közhírré a nagy eseményt. A kofák azt hitték: ettől kezdve nem kell adót fizetniük... Pécs akkoriban jellemzően három nemzetiségű település volt. A belvárost elsősorban a németek lakták, a Szigeti-külvárosban éltek a magyarok, s a bosnyákoké volt a Budai-külváros, Barátúr környéke. Ez utóbbiak voltak a legharcosabb forradalmárok, még a város osztrák megszállása után is folyton Kossuthot éltették, kapájukra piros szalagot kötöttek, az üldöző katonák elől pedig felszívódtak a Puturluk utca nélküli rejtekeiben. Még náluk is harciasabb baloldali volt a város főkapitánya, Katies István (képünkön), akit a szabadságharc után halálra ítéltek és ki is végeztek. Kifejezetten forradalmi eseménnyel azonban Pécs - Mohácshoz hasonlóan - adós maradt. Ha csak nem tekinthető annak az, hogy rövid fejtörés után a császárság jelképeként kezelt kincstár épületének feketesárgára - a hatalom színeire - festett kapuit mindkét városban átpingálták pi- ros-fehér-zöldre. Pécsett ez a Királyutcában - akkor Főutca - volt, Mohácson a Duna-parton. Ahova megérkezett az 1848-as forradalom híre. Mészáros A. Március gyermekszemmel Az általános iskola felsősei már tanórákon ismerkednek ünnepeinkkel. A tízévesek azonban még csak azt tudják a március 15-i forradalomról és a szabadságharcról, amit otthon a családban s az évenkénti iskolai megemlékezésen hallanak. Nem jól begyakorolt mondatokra, szépen felmondott leckére voltam kíváncsi, amikor kisiskolásokat kérdeztem arról, a számukra mit jelent március 15. A pécsi, Jókai utcai iskola negyedik osztályaiba járó gyermekek saját szavaikkal válaszoltak arra, mi jut eszükbe az ünnepről. Az események „1848. március 14-én éjszaka Petőfi Sándort csak a forradalom gondolata foglalkoztatta. Reggel, ahogy kipattant az ágyból, elment a Pilvax kávéházba. Ott nagyon sok híres ember, más felnőttek és diákok voltak.” „Ez a nap a szabadságharc ünnepe. A szabadságharcot Petőfi kezdte. Külön verset is írt, és elszavalta. így lelkesítette a népet.” „Nagyon sok ember vesztette életét a nagy küzdelemben, de aki túlélte, az nagyon boldog lehetett, mert végre egy szabad országban élhetett, ahol nincs többé zsarnokság és nincs többé rabszolgaság.” „E harcban esett el Petőfi, s a 13 aradi vértanú is a forradalom miatt halt meg. E harc megbu- kásakor került újra az osztrák császár kezére Magyarország.” Ünneplések „Az iskolában szép ünnep szokott lenni és szép fölolvasások. A Papám szokott mesélni március 15-éről, mert nagyon sokat olvasott róla.” „A fekete, fehér öltözék megváltozik, és egy kis piros kokárda jelenik meg rajta. Valami komoly boldogság, a haza, az ország, a szeretet jut eszembe március 15. hallatán. A zászlók, a képek, az esti séta a téren ... gyönyörű. Az emlékek ugyanazok, de mindig csodaszép.” „A városban szinte minden nagy épületen magyar lobogó van kirakva. Néhány ablakban is van zászló. Én is szoktam szerkeszteni otthon magyar lobogót. Kirakom én is az ablakba, és eggyel több lobogó van a városban.” „A kokárda piros, fehér, zöld színű, vagyis a magyar zászló színeit ábrázolja. Kör alakú és két kilógó résszel van kidekorálva. Én csak kettőt-hármat szoktam felvenni, mások sokat szoktak.” „Március 15-én visszaemlékezünk azokra az emberekre, akik a mostani békéért föláldozták magukat. Ilyenkor olykor vidámak, olykor szomorúak vagyunk. Erre az alkalomra kokárdát tűzünk ki, és meditálunk a régi idők nagy kérdésein.” Gondolatok „A szabadságharc kitörése sok katona értelmetlen halála. Szerintem amikor a katonák meghallották a himnuszt, az juthatott eszükbe, minek ez az egész, amikor viszont az indulókat hallgatták, akkor elfelejtették az összes bajukat, és csak a szabadságra gondoltak.” , Azoknak az embereknek igazuk volt, hogy harcoltak a szabadságért. Szerintem még most sem vagyunk igazán szabadok.” „Ez egy nagyon fontos nap a számomra, mert én is őket követem a hazaszeretetemmel.” „Minden nap kimegyek játszani, de március 15-én jobban játszok, jobban érzem magamat, és minden sikerül. Sok bátor ember jut eszembe, és mellette azon is elgondolkodom, hogy hogy lehetnek ilyen csúnya emberek, akik mások hazáját képesek elvenni, és nem sajnálni utána őket. (Egyszerűen szívtelenek.)” „Mi jut eszembe március 15-éről? A szabadságharc, Petőfi Sándor, 1848, ünnepély, csata, himnusz, dokumentum- , filmek, ünneplő ruha, szabadság, versek és a szülina- pom.” Hodnik Ildikó Gy. Tyukász Gergő rajza, Jókai Ált. Isk. 3/a Találkozás az altábornaggyal A XXXII-ik zászlóaljból, kik ruházattal, kik ruházat nélkül, kik meg hajadonfőit, rongy foszlányokba betekert lábbal, az ágyakról pokrótzokat véve magukra mentek ezen már beköszöntött téli időkben. A zászlóalj N.Váradon egészíttetett ki, mint az úgynevezett pokrótzos regiment. Inczédi Sámuel az új parancsnokunk méltóságteljesen, mint igazi bajtárs sok nélkülözések és váltakozó viharok között mindenkor tudta zászlóaljunk embereit lelkesíteni. Ész- revevén, hogy Bánffihunyadot is ott kell hagynunk, Feketetóra voltunk utalvá masírozni. Ágyúink sajnos nagyon kevesen voltak. Hogy ezt meghallottam, Vas György urat arra kértem, - mivel atyám Csúcsán lakik -, engedje meg, hogy egyik jó barátommal Swartz Ádival ott maradhassak másnapig látogatóképp és másnap besétálnák Feketetóra. Közeledvén Csúcsához egy előttünk addig ismeretlen altábornagy, Bem József, érkezett a Királyhágó felől gróf Teleki Sándor, Petőfi Sándor és harmincz olasz lovas dragon kíséretében, akik egyenesen bé- szálltak atyám vendéglőjébe. Késő estve volt, egy ágyús üteg kanyarodott bé a vendéglő udvarára. Ekkor adta tudtomra századosom, hogy maradunk ágyú fedezeten. Ázzál bésza- ladt a többi tiszttársával az öreg kapitány egy szobába, de elébb engem béállított legényeimmel az udvaron elhelyezett ágyúk mellé. Az őrséget elintéztem, a fegyvereket gúlába rakattam és megengedtem, hogy néhány tüzet csinálhatnak. Ékkor indultam atyám lakosztályába fegyveresen, melynek ajtajában egy szuronyos őr volt felállítva. Nem mert megszólítani, ezért jó estét kívánva bémentem. Atyám az egyetlen asztalon égő faggyúgyertyával, miután pipára gyújtott, hozzám jött. Én lábhoz tettem a fegyveremet, ő végignézett rajtam és azt mondta: „Már nem bánom, hogy katona lettél, mert látom, elég csinos vagy. Remélem, jól viseled magadat és ezáltal nyered meg tisztjeid megelégedését és megkapod méltó jutalmadat.” - Atyám nem gondolt azzal, szobája egyik setétedő szegletében épp az újonan érkezett Bem apánk a környezetének adja ki utasításait. Atyámhoz közeledve kérdé: „Ez a kis székely Istvánffy bátyám fia?” - „Igen” - volt atyám válasza. Ezen időtől általánosan elneveztek Székely Kisnek, míg máskor Kitsi Székely volt a nevem. Sőt Székely Istvánnak is, de általában Kis Székely, vagy Székely Kis volt a nevem az egész szabadság- harcz alatt. (...) Egy egyén barátságosan bétekintve hozzánk, azon kijelentéssel lepett meg, hogy mennyire irigyli helyzetünket és ezért nem fogadnánk meg társaságunkba? „Szívesen, hadnagy úr - mondám - de nem tudom, ki legyen az, aki any- nyira szerencséltetne minket?” - Én vagyok Petőfi Sándor - mondá -, aki gróf Teleki Sándor kíséretében jöttem és megyek ezzel az öreg lengyel tüzérrel, akit Bem Józsefnek, a Kormány által kinevezett altá- bomagynak hívnak. Jó ember, csakhogy nagyon szigorú. - Én ezután tele töltöttem három poharat, koccintottunk és kiittuk fenékig Bem egészségére. Mindannyiszor a mi seregeink és a magunk egészségéért is. Kivilágos virradtig, míg a pincze ajtónk közelében már más tüzek kezdtek ropogni. Egy másik század érkezett ide s nekem pár óra múlva mennek kellett Feketetóra. Koccintottunk hát még Petőfivel, csak itt a pincze torkában. - „Igyuk meg egy hajtásra!” - mondta ő. Jellemzetes volt reám nézve ezen nagy hazafival való honvédkori másik találkozásom. Aki azon év tavaszán a Bizsini gyorskocsiján többed magával utazott Kolozsvárra és Feketetó felől jőve „Talpra magyar”-já- val oly lelkesedést keltve szerencséltetett Csúcsán, mikor szabadságos voltam. Akkor a főhadiszállás is ott volt. Úgy esett, hogy ilyen magamfajta fiúk összekerülhettünk nagyobb csintalanságok közepette, Petőfi útmutatásait követtük. Voltak jól declámálló honfiak, voltak jó dallos színtársulatok. Kitűnő emberek, kik harczias lelkesítő dalok éneklése mellett mentünk csatázni azon ellenséggel szemben, melynek máig is dédelgető sas szárnyai alatt nyögnek hazánk szabadságot szerető fiai... Leírta Székely Kis Istvánfy György honvéd hadnagy. Csemavölgyi Antal Részlet a Fegyvert, s vitézt éneklek, c. könyvből. f
