Új Dunántúli Napló, 1997. március (8. évfolyam, 59-88. szám)
1997-03-08 / 66. szám
1997. március 8., szombat Dlmántúli Napló 9 Háttér - Riport / Élni vagy meghalni, holttá nyilvánítva vagy anélkül? A mikor a komlói rendőrség nyomozója elmondta Gy. N. Bélának, hogy ő tulajdonképpen nincs már az élők sorában, nem okozott vele a férfinak meglepetést. Szeme se rebbent. Tudta már. Előtte néhány órával éppen az ő holttá nyilvánítását a helyi bíróságtól kérő (és tőle elvált) feleségnél járt. A szebb napokat is megélt férfi (rendőri jellemzése: 165- 168 centi magas, sovány testalkatú, hajlott hátú, eléggé elhanyagolt külsejű de nem koszos), aki egykor Zobákon vájár volt, hirtelen feltűnésével a városban nemcsak a helyzet komikumát fokozta. Gy. N. Béláné a komlói főutcában, a Kossuth Lajos utcában lakik, kétszobás lakásban. Rendezett életű. A nagyobbik lánya nyolcadik osztályos, a kisebb harmadikos. (Mindkét gyerek osztályfőnöke elismeréssel szólt róluk.) Az asszony a kórházban takarít, szakképzettsége nincs. Munkájával elégedettek, éppen az elmúlt hónapban kapott fizetésemelést. A szomszédok szerint is jóravaló teremtés. Mi kell még? A konyhában ülünk le (a gyerekeket én küldtem ki, hogy ne hallják a beszélgetést), bár az édesanyjuk szerint mindent tudnak az ügyről. Gy. N. Béláné szép nagy fekete szemeiből mérhetetlen szomorúság árad, s azt próbálja elhitetni velem is, hogy ő az ügyben teljesen ártatlan, s nem érti, mi folyik körülötte. Egy paksaméta iratot hoz, köztük megannyi bírósági és közjegyzői végzés. Mind hivatalos, pecsétes okmány, valódi, de egyik sem ér már semmit. Emitt a holttá nyilvánítás, amott a lakás tulajdonjogának újbóli elosztása, az árvaellátási papír. El lehet dobni mind. Az asszony feszült, s idegesen rágja a szája szélét. Úgy érzi, talán összeesküdtek ellene, a világ nem akarja élni hagyni.- Mit tegyek!? - fakad ki. - Öljem meg gyerekeimet aztán meg magam? Vagy álljak ki az utca sarkára, amihez nincs gyomrom? Miből éljünk meg!? Én kibírom ha több napig nem eszem, de a gyerekek nem! szándékos, az okozott kárt meg kell téríteni. Hoffer János Pécsett, a Nyugdíj- biztosítási Igazgatóság ellenőrzési osztályvezetője. Harmincöt éve a szakmában, s ilyen ügygyei még nem találkozott.- Közérdekű bejelentés érkezett Komlóról hozzánk, mi szerint egy holttá nyilvánított ember él. Előbb magunk eszközeivel néztünk a dolog után, hiszen névtelen volt a bejelentő, majd megbizonyosodva arról, hogy igaz lehet a dolog, a Komlói Rendőrkapitánysághoz fordultunk. Rövid úton kiderült, hogy az elhunyt tényleg él. Ezért megtettük hivatalból a kötelező intézkedést. Értesítettük Budapestet, a Nyugdíjfolyósító Intézetet, hogy azonnal állítsák le a Gy. N. Béláné számára folyósított özvegyi nyugdijat illetve gyerekei árvaellátását.- Hogyan tovább?-Számba kell venni, hogy mennyit vett fel az asszony jogtalanul, majd meg kell tenni a feljelentést. A bíróság majd kideríti, hogy szándékos volt-e a dolog, avagy jóhiszemű. Ha FOTÓ: müller Andrea Tény, hogy házasságuk néhány szép esztendeje után Gy-né elvált a férjétől. A bíróság a férj távollétében mondta ki a válást: akkor már a sok dolog miatt megkeseredett ember egyre lejjebb csúszott, s eltűnt Komlóról. (Makói születésű a férj, akinek szülei még élnek, de ők sem tudnak elbitangolt fiukról már 10 éve semmit.) Az asszony tehát a két lányával és megannyi OTP tartozással magára maradt a lakásban (amit férjével közösen szereztek). A félj pedig semmi életjelt nem adott magáról, a tartásdíjat nem fizette. Utólag kiderült: alkalmi munkákból élt, hol Budapesten, hol másutt. Most Dunavecsés környékén, Tóth Imre tanyáján tengődik, némi koszt és kvártély fejében. Gy-né fizetése legutóbb a családi pótlékkal együtt 25 389 forint volt: ennél jóval kevesebből kellett volna évekig a lakását fönntartani és megélni két gyermekével. Csoda, hogy döcögött a dolog? Vagy három- százezer forint OTP hátraléka van (az elmúlt hónapig a kis fizetéséből e miatt még 33 százalékot is hivatalból levontak), hasonló nagyságú az elmaradás a lakás közös költségének díjából, a melegvizet pedig már régen kikapcsolták. Hiába fordult - tanácsra - a bírósághoz, hogy az állam a férjtől nem jövő tartásdíjat előlegezze meg (erre lehetőség van a szociális törvény értelmében), 1990-ben mind az elsőfokon, mind a másodfokon elutasították. Pénz helyett újabb tanácsot kapott. A jogerős ítéletben kimondták: Gy.-né jogosult segélyt kémi.(?) Végül, ugyancsak tanácsra a férj holttá nyilvánítását kérte, amit a jogerős bírói ítélettel ki is mondtak tavaly. Néhány hónapra fellélegzett a kis család, hiszen majdnem annyit kaptak pluszban (özvegyi nyugdíj + árvaellátás), ami az asszony fizetése volt. Újra kezdték a rendszeres OTP-tör- lesztést és elhatározták, mivel a férj „halálával” a lakás feletti rendelkezés joga már az övék lett, elcserélik egy kisebbre, aminek olcsóbb a rezsije. Elkezdték életüket újra tervezni. Gy.-né egyenesbe jött néhány hónapra. A névtelen feljelentésig. Nem mondom, hogy Gy. N. Béla (nem sikerült beszélnem vele) ellenére vagyok, vagy hogy zavar a „feltámadása”. Volt felesége szerint akkor ment tönkre és kezdett inni, amikor a bányák leépítése megkezdődött, amikor úgy érezte, hogy a sok túlmunkával alig keres. Addig jó ember volt. De mostani megjelenésével (pár napra rá, hogy a rendőrségi nyomozás az ügyben megkezdődött) ismételten és másodjára tette tönkre családját. Mert mi következik? Az asz- szony feltehetően csalás vádjával a bíróság elé kerül, s megítélik, hogy a nyugdíjfolyósítónak fizesse vissza az eddig fölvett pénzt. (Úgyse tudja.) Ha felmentik jóhiszeműség okán, akkor is háromhavi özvegyi nyugdíjjal és árvaellátással tartozik. De ami ezt a procedúrát megelőzi: már mától katasztrofális anyagi helyzetbe került ismét. És ugye, a halottaiból feltámasztott félj is könnyen a börtönbe mehet, a tartásdíj elmulasztása miatt. A nyomorúságot ennyire tetten érő és a nyomorúságból fakadó, e furcsa történet után nehéz véleményt mondani. Gy.-néről még annyit, talán ránk tartozik, utóirat gyanánt, hogy édes-szülők nélkül nőtt fel. A bükkösdi gyermekotthonból vette ki nevelőanyja, egy nagyon jó asszony, aki a Kossuth Lajos utcában, éppen velük átellenben lakik. Az árva lánynak akadtak bizonnyal szép napjai, küzd maga is, de egyre fogyó reménnyel. Hogyne fogyna a remény, amikor visz- sza-vissza rántja valami. S eny- nyiben nem különlegesen sajátos eset az övé (bár a körülmények azzá grimaszolták). Nem csak ő az, aki a maga erejéből nagyon nehezen tud talpon maradni, s aki naponta felteheti a többnyire válasz nélkül maradó kérdést: hogyan tovább? Kozma Ferenc Gárdonyi Tamás yi Tamas jegyzete Legyen szerencsénk! Már rég eltemettük azokat a presszókat, amelyeket „csendes budai cukrászdáknak” neveztünk a nosztalgiázó újságcikkekben, holott nemcsak Budán, hanem a vidéki városokban is meg lehetett találni őket még a hatvanas években is. Kicsik voltak, félhomályosak, a sarokban zongorista játszott érzelmes slágereket. Jókat lehetett ott beszélgetni. De aztán jött a wurlitzer, elhalt a zongora, kihaltak a zongoristák, és később a wurlitzer helyét átvette a magnó. Nem halkan, persze, hanem bömbölve, ellehetetlenítve minden meghitt pillanatot. Mondják, a hangos zene kortünet. Már ahol, teszem hozzá. Mert megfigyeltem: külföldön is sokhelyütt szól a zene vendéglőkben, pályaudvarokon, áruházakban. Finnországban például még nagy irodaházak, egyetemek közös tereiben is. De csak úgy, könnyedén, a háttérből. Azt mondta finn barátom, hogy akusztikus szakemberek állítják be a hangerőt egy átlagos fül érzékenysége szerint - műszerrel bemérve: olyan halk legyen, hogy ne zavarjon, de olyan erős, hogy aki akarja, figyelni tudjon rá. A példát figyelmébe ajánlom a fejlődő piacgazdaság részeként üzemelő kis magyar cukrászdáknak és presszóknak. Talán nem kellene any- nyira bőgetni a magnót: hátha valamelyik vendégnek bántja a fülét. Vagy beszélgetni szeretne az asztalnál s nem ordítani. Talán még akkor sem kellene felerősíteni a zenét, ha a felszolgálólány odakiabál a kávéfőzőnek: „Te Zsuzsi, nagyon bírom ezt a számot!” A minap - bár a számot én is „nagyon bírtam” - némi tétovázás megkérdeztem a felszolgálót: „Nem lehetne egy kicsit halkabban?” A kisasz- szony bement a pult mögé, és mondott valamit az ott dek- koló fiatalembernek. Ő csavart egyet a magnó gombján - fölfelé -, majd odajött az asztalomhoz. „A számlája, uram.” Mosolygott, és előírásszerű meghajlással kivárta, míg megértem, hogy ki vagyok dobva. Az ajtóig kísért, és még mindig mosolygott, amikor azt mondta: „Legyen máskor is szerencsénk!” Talán ezt az egyre divatosabb pimasz udvariasságot is el kellene temetni. Valószínűleg nem sírna utána senki. Űj fejezet a „béranyaság” történetében Egy anyaméh, két gyermek, öt szülő Két különböző házaspár gyermekét fogja szívességből „ikerként” megszülni egy olasz nő. A „béranyaság” történetében új fejezetet nyitó esetről pénteken számoltak be az olasz lapok. A két különböző házaspár gyermekét kihordó nő a terhesség harmadik hónapjában van. A béranyaságra szívességből vállalkozott, a gyermekek megszüléséért egyetlen lírát sem fog kapni. A segítségre szoruló párok esetében egyik anya sem hordhatta volna ki az in vitro megtermékenyítéssel fogant magzatát. Egyiküknek egy baleset következtében el kellett távolítani a méhét, a másik asszony beteg szíve miatt nem vállalhatja a terhességgel járó kockázatokat. Az idegen anyaméhben fejlődő magzatok semmilyen kapcsolatban nincsenek egymással, s az újszülöttek világra jötte után a vércsoport alapján állapítják majd meg, hogy melyik párnak melyik a gyermeke. Az in vitro megtermékenyítést és a magzatok beültetését Pasquale Bilotta nőgyógyász végezte. Minden orvosi beavatkozásra Svájcban került sor, mivel Olaszországban az orvosi etikai bizottság tiltja a béranyaságot. Mint elmondta, rendkívül nehéz olyan béranyát találni, aki hajlandó térítésmentesen kihordani az idegen magzatot; ezért kérte fel a szóban forgó asszonyt egyszerre két magzat befogadására. Az önkéntes béranya 15 éve házas, és két saját' gyermeke van. Pasquale Bilotta a meddőségi problémákkal küszködő párokat gondozó „Alma Rés” klinika igazgatója. Olaszországban azzal vált híressé, hogy 1995-ben az ő segítségével született meg az kislány, akinek természetes édesanyja két évvel korábban elhunyt. Az eredeti édesanyja megtermékenyített petesejtjét lefagyasztott állapotban őrizték, majd az elhunyt asszony lánytestvérének méhébe ültették be. Az olasz nőgyógyász most azért hozta nyilvánosságra a gyermekek megszületése előtt a két különböző pár magzatát kihordó béranya esetét, mert nem ért egyet azzal, hogy az állatokon végzett klónozási kísérletek nyomán az olasz egészségügyi miniszter rendeletileg betiltott minden klónozási eljárást, s tovább korlátozta az orvosi segédlettel történő megtermékenyítés lehetőségeit. Az újságíró számára könnyű volna a végső következtetés levonni, hogy rafinált csalással jutott havonta majd 25 ezer fo- ~-‘u— —- komlói asszony, azzal, hogy holttá nyilváníttatta a félj ét. De ez így nem tökéletesen fedi a valóságot. Nem gondolta ezt We- ibl Jenő rendőr főtörzs-zászlós de Hoffer János hivatalnok sem, bár érzik, hogy valahol valami sántít. Nem szívesen emelgetik az aktákat, s bár „hivatalból” kötelesek eljárni, látják az akták mögötti nyomorúságot. És én is hozzá tehetném, hogy bizonyára az asz- szony elnyeri majd méltó büntetését, de ebben senkinek semmi
