Új Dunántúli Napló, 1997. február (8. évfolyam, 31-58. szám)
1997-02-01 / 31. szám
10 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1997. február 1., szombat Legyen versenysemleges helyzet Borús a magánfelsőoktatás jövője? Tavaly módosította a kormány a felsőoktatásról szóló törvényt. A módosítás érinti a finanszírozást, a felvételi keretszámok meghatározását és az új szakok indításának eljárását is. A változások főként a magánfelsőoktatási intézményekben okoznak fejtörést. Eddig a tandíjból és az állami támogatásból tartották fönn magukat ezek az intézmények. Közülük jelenleg négy ad államilag elismert diplomát: a Tatabányai Modem Üzleti Tudományok Főiskolája, a Székesfehérvári Kodolányi János Főiskola, a Budapesti Gábor Dénes Műszaki Informatikai Főiskola és a szintén fővárosi Általános Vállalkozói Főiskola. Nem marad el az állami támogatás a továbbiakban sem, de kevesebben kapják majd mint eddig, és a tandíjfizető hallgatók száma is csökkenhet. A magánfőiskolák aggodalmairól Szabó Pétert, a Székesfehérvári Kodolányi János Főiskola főigazgató-helyettesét kérdeztük.-Milyen a felvételihez igazodó állami támogatás?- Egyelőre nem tudjuk még, hány pontot kell elérnie a hallgatónak az állami támogatás megszerzéséhez. Mindenesetre idén már az állam dönti el: melyik hallgató tanulását támogatja, melyikét nem. Tegyük fel, a 105 pontnál többet elérők után fizet, az ennél kevesebbet elérőkért nem. A magánfőiskolák nem azt akarják, hogy minden hallgatónak adjon támogatást az állam, hanem azt, hogy kiszámíthatók, a mainál tisztábbak legyenek a finanszírozási viszonyok. A törvénymódosítás értelmében az idén már csak a Felsőoktatási Tudományos Tanács által meghatározott keretszámra kapunk támogatást.- A pontszámon kívül tehát a keretszám is dönt?- Igen. E tanács tagjai döntik el, hány hallgatót vehetnek fel a magánfőiskolák.- Tetézi a magánfőiskolák gondjait, hogy a törvény szerint az állami főiskolák, egyetemek is indíthatnak fizető szakot. Megeshet, hogy egy magánfőiskolának megtiltják annak a szaknak az indítását, amelyet engedélyeznek egy nagy múltú állami főiskolának, egyetemnek. Jelentős bevételektől eshetnek el a magánfelsőoktatási intézmények.- Kockán foroghat a létük?- A négy-öt éves múlttal rendelkező magánfőiskolák versenyképesek. Nem egyenrangúak a nagy múltú, állami társaikkal, de versenysemleges helyzetben életképesek. Mi most a versenysemleges helyzet garantálását kérjük. Novák Gábor A főszerepben: Christian Wolff Cristian Wolff és Anja Kruse Itt, a Sétatéren Kevés dolog lepett meg jobban az utóbbi időben, mint amikor a borítékot kibontva egy új pécsi kulturális folyóiratot vehettem a kezembe, mely a Sétatér címet kapta. Egy önmagára minden tekintetben adó középiskola, a Leőwey Klára Gimnázium tanárai, volt és jelenlegi diákjai gondolták úgy, hogy megpróbálkoznak azzal, ami minden olvasó, de leginkább író embernek a vágya, hogy saját lapot, irodalmi folyóiratot készítsenek. Most ne szóljunk itt arról, hogy anyagilag, „léte- zésileg” mit jelent egy ilyen vállalkozás a mai Magyarországon - unalomig tudja már mindenki. Ám talán épp ezért nem szabad beletörődni a „lehetetlenbe”. A Kovács Gábor, Mihalik Zoltán, Mihalik Zsolt és Vadas Gyula szerkesztette Sétatér bevallottan sem óhajt mást tenni, mint tér lenni azok számára, akik az irodalom különböző ösvényein, utcáin bo- lyonganak, de igényük van arra, hogy legyen egy közös hely, ahol találkozhatnak. Művekkel a nyilvánosság elé lépni sose könnyű, bármennyire is vágyik alkotójuk - pláne az első! - megjelenésre. Az a majd’ egy tucat ifjú költő, prózaíró és műfordító, akik nagyrészt pécsi egyetemistaként immár egy kiállításában is komoly igényről tanúskodó folyóirat lapjain megmutatkoznak, bizonyára élszántak, de talán kicsit bizonytalanok. Jó s jobb jövőt kívánunk nekik. M. K. Januárban kezdte meg a Magyar Televízió az Erdészház Falkena- uban (Forsthaus Falkenau) című, 27 részes német családsorozat vetítését, amelyben ismert sorozatsztárokkal találkozhatnak a nézők. A romantikus, festői környezetben fekvő német falucska egyik erdészházában és környékén zajló élet bemutatása hosszú évek óta szórakoztatja a ZDF nézőit Németországban is, s egy- egy epizódot 5-6 milliónyian néztek. A sorozat főhősének tekinthető, markáns arcú színész, Christian Wolff (58) maga is Bajorország szülötte, aki korábban inkább színpadi színészként volt ismert.- Mindig nehezen viseltem el, ha távol kellett lennem a családomtól. Az Erdészház Falkenau- ban szerepe jól jött nekem, mivel a forgatási munkálatok itt, München környékén és a Bajorerdőben folytak. így alig kellett nélkülöznöm a feleségemet, Marinát és Patrikot, a fiamat - nyilatkozta a Hamburgban megjelenő Neue Post című német hetilapban Christian Wolff, aki az erdész, Martin Rombach szerepét alakítja a többrészes sorozatban. A művész két tönkrement házasság után jutott el véletlenül egy csinos újságírónőhöz, akit Marina Handlösemek hívtak. 1973-ban ismerkedtek meg Münchenben. 1975-ben házasodtak össze; még ugyanebben az évben megszületett a fiúk, ő már elvégezte a színiiskolát.-Marinában az igazi, nagy boldogságot találtam meg - mondja a színművész félj, aki imádja a konyhát, az evést, ivást éppúgy, mint a hétvégi házukat Chiemgauban, illetve Aschau- ban. Hajzer Lajos Kevés tanár, sok jelentkező Három pécsi diák jutott be a márciusi VII. Váci Országos Gitárversenyre. A területi elődöntőt múlt szombaton tartották Pécsett, a Művészeti Szak- középiskola hangversenytermében. A megmérettetésen összesen harminc diák vett részt Tolna, Somogy, illetve Baranya megyéből. Közülük az öt legjobbnak ítélt gitáros készülhet a három évente megrendezésre kerülő versenyre. A folyamatos sikerek ellenére mégis gondokkal küzd Pécsett a gitároktatás. Nagyon kevés a szaktanár, viszont sokan szeretnének megtanulni játszani ezen a hangszeren.- Sajnos, rengeteg tehetséges gyereket kell elutasítanunk, hiszen itt, a Liszt Ferenc Zeneiskolában csak ketten tanítunk gitártanszakon - nyilatkozta lapunknak Sára Erika, aki Szilágyi Tamással felkészítői voltak a három döntőbe jutott művésznövendéknek. Hazánkban a környékbeli országokhoz és néhány nyugateurópai államhoz képest színvonalas, elismert a gitároktatás. Külföldön nagy létszámú csoportokban folyik a tanítás, nem egyénenként foglalkoznak a diákokkal. Nem a jól bevált tantervek, hanem a szülők pénztárcája határozza meg a tananyagot. Az oktatók viszont anyagilag jobban megbecsültek. Talán ez lehet az oka annak, hogy a zenetanárok inkább külföldön adják tovább tudásukat. Janek Réka Bertók László: Még kiderül, hogy te, hogy te meg én Egy József Attila-sorra Mintha autón vízzel teli kádat. A tudománynál több a lelemény. Jobb befürödni már az elején, mint csuromvizesen futni utánad. Friss fenyőhabbal mostam meg a hátad, de te azt dúdoltad, nincsen remény. A dallam nem változtat szövegén. Hova tegyem a csöpögő ruhákat? Tele van képtelenséggel a század. De hát mindig, mindent a tetején? Még kiderül, hogy te, hogy te meg én, hogy az egész a mi lelkűnkön szárad. Lehetett volna másként? Van bocsánat? Ki dönti el, hogy mi a költemény? $ Várurak és kukabúvárok A történelem mindig csak utólag értékelhető. Ezért van az, hogy az elmúlt évtizedek eseményeinek és szereplőinek megítélésében olyan okosak lehetünk, de saját korunk történéseiről és résztvevőiről már jóval bizonytalanabb a vélemény. A szociológus azonban előbbre lát, ha nem is sokkal. Kapitány Gábor és bölcsész- hallgatói a rendszerváltás szülte átalakulásokat rendszerezték, s a vizsgálataikból kiderült, az új világ nagyon is a történelmi érák dekadens korszakaira hasonlító jellemzőkből épül. Mindenen átüt a pénzhez köthető értékek hangsúlya. A „tőke, elit, karrier” szavak elvesztették régebbi negatív tartalmukat. A ma sikersorozata a gazdagok világában játszódó Dallas, sikerembere pedig Friderikusz, aki a megtestesítője a kor magatartás-és stíluseszményének: egyszerre laza és agresszív. A siker, a gazdagodás érték. De a rózsadombi villákat, és az erdőbe rejtett, bástyákkal, tornyokkal díszített palotát már várkerítés őrzi, s az oda vezető utat tíz méterenként kutyás, fegyveres strá- zsák vigyázzák. A szavak is árulkodnak. A régebbi „társadalmi réteget”, mely a földies nehézkességet és lomha mozdulatlanságot tükrözte, felváltotta a „vállalkozói szféra”, a maga illanó, rohanó, változó világával. Az uborkafák új lakói mellett azonban (akik nemcsak egyszerűen az elithez, hanem, hacsak lehet, az arisztokráciához is tartozni szeretnének), megjelentek a nincstelenek, a hajléktalanok, a kukabúvárok. A nyolcvanas években a szegénységgel való foglalkozás, műalkotásban, dokumentumfilmen a szocializmus kritikáját jelentette, ma viszont minden karitativitás ellenére is a közgondolkodás elfordul a nyomorultaktól. A szegénység ijesztő és fenyegető. A társadalom alkotórészeire hullik, kisebb csoportokra oszlik, és értékes lesz minden, ami az emberre, és csakis őrá vonatkozik. Már nem kell rejtőzködni, ki-ki kiállhat a magánvéleménnyel. Sajátos jele ennek, hogy az elmúlt években ismét használatba vették az emberek azokat az erkélyeket és balkonokat, melyeket az államszocializmus alatt tárolókká fokoztak le. Most napernyő, műanyagszék, műpázsit szolgálja a luxust, és reluxa védi a kimerészkedőt a mértéktelen napsugárzástól. A mostani harmincasok gyermekei azonban már egy új kor hajnalára születnek. Az ember életét irányító eszmék, elvek, jövőképek hiánya mindig egy új világ kitalálását sürgeti. A történelem azt bizonyította, hogy ha egy-egy nép a korábbi értékekben csalódva légüres térbe jut, csak néhány évtizedig bírja a fuldoklást. A vákuum robbanást hoz, elementáris megújulást. A szakember szerint legfeljebb 15-20 évet kell várni arra, hogy meglebben- jenek a baldachinok függönyei. H. I. Gy. Futnak a képek filmjegyzet Csodálatos szappanbuborék Vivian Wu: Kifog engem fellapozni? Nézem, csak nézem Peter Greenaway új művét, a Páma- könyv-eX (The Pillow Book), s egyre inkább zavarba jövök. Pár évvel ezelőtt ugyanis a Prospero könyvei emlékezetes élményt jelentett számomra, s arra készültem, valami hasonlót fogok látni most is. Ám ahogy múlnak a vetítés percei, ez az új opusz mind kevésbé tetszik. Először arra gondoltam, hogy bizonyára Sir John Gielgud hiányzik nekem, s persze, Shakespeare, de aztán rá kell jönnöm: magával a filmmel van bajom. Az egésszel. De azért megpróbálom jobb belátásra bírni magam. Keresem hát a fogódzókat valamiféle pozitív értelmezés érdekében. Itt van mindjárt a Heian-kor, az első évezred vége, amikor Sei Sho- nagón, egy unatkozó, érzékeny és szókimondó japán asszony megírta a filmben sokat emlegetett naplóját, korabeli terminussal: nikki-jét, a Pámakönyv-eX. Abban a korban különösen kedvelték a rituális ceremóniákat, s virágzott a kalligráfia, a művészi igényű szépírás. Greenaway bizonyára úgy véli, a jelenkor is vonzódik a dekoratív külsőségekhez, s ezt akár önkritikának is vehetnénk, csakhogy a rendező nem tud mit kezdeni a történelmi párhuzammal, s beéri néhány felszínes utalással. A Heian-korral tehát nem sokra megyünk, ha értelmezni akaijuk a látottakat. Kezdjünk hozzá máshogy. Nézzük a történetet! A film hősnőjének, Nagikónak az arcára kislánykorában édesapja előszeretettel rajzolt írásjeleket. Ebből következően a későbbiekben összekapcsolódtak számára a testi örömök és az irodalom gyönyörűségei, ami úgy nyilvánul meg, hogy szeretőinek testére, mintegy a mámor betetőzéseként költői szövegeket ír. A rendező ennek bemutatásakor, valamint a textus efféle rögzítésével visszaélő könyvkiadó tetteinek ábrázolásakor az időfelbontás számtalan fortélyát alkalmazza, de ezzel sem sikerül ellepleznie, hogy valójában nincs elbeszélni valója. Mert, kövezzenek meg bár értetlenségemért, azon nem óhajtok elgondolkodni, hogy a kecskebőr helyett itt az emberi test válik pergamenné, s hogy ennek milyen „filozófiai” következményei lennének. Ám tételezzük fel, a rendezőt valójában nem is érdekli a sztori, hanem, mint maga is hangsúlyozza, inkább mozgóképi festészetet kíván létrehozni. Kiszabadítani a képeket a történet fogságából. Csakhogy a látvány, legalábbis szerintem attól még nem válik szimultán rétegzettségűvé és polifon természetűvé, ha állandóan változtatják a képkivágást, intarziákat, s egymásra- vetítéseket alkalmaznak, s minduntalan feliratokkal látják el a felvételeket. Ez modoros és egy idő után fárasztó is. Feladom tehát a küzdelmet. Az a gyanúm, ez a film olyan, mint a szappanbuborék. Színpompás és dekoratív, csak éppen üres, s szétpukkad, ha hozzáérünk. Nagy Imre * > ♦
