Új Dunántúli Napló, 1996. december (7. évfolyam, 328-356. szám)

1996-12-21 / 348. szám

1996. december 21., szombat Oktatás - Kultúra Dünántúli Napló 7 Rajz és líra címmel látható Takáts Gyula költő kiállítása Siófokon a Kálmán Imre Múzeumban. Képünkön a Bala- tonfelvidék című tusrajz. Takáts Gyula Balatonparton Kosztolányi Dezsőnek Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom, és én játékosan a vízre hullatom. S a kék vízen, mint vén rizsbárka ring a badacsonyi kőszállító hajó, s fölöttünk halkan egy gém kering. Zöld szittyó, színes vadkacsák. A tóról halkritmusú zenék, mintha Po Csüti verset hallanék. Szemközt az üvegégre karcsún a Gulács finoman ível, mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel. Napalkonyán a tó Sárga Tenger. S a pókháló, mint szűz japáni selyem kopott ruhámra akad a kócsaglesen. Fehér szirmok, sárga csodák, fekete bárkák, bordó nádasok, s az alkonyat rám úgy oson, mint sárkányt leső gyerekre egy kínai mese ... Sarkady Sándor Vers Jöttél a zengő téridőben Lapos sarkú kis félcipőben; Voltam pokolra készülőben ­Úgy jöttél, mint mennyből az Angyal. Vétkemből aki kiváltottál, Értem az égre kiáltottál, Újra remélni tanítottál, Áldott légy mindig az időben. Ha meghalok - a te nevedben. Feltámadok ^ a te jelenedben. Mennyországom: a te egedben. De addig még ... szeress a földön! Ha por leszek a végtelenben, Tovább ragyogsz az énekemben; Állsz glóriában és időtlen, Lapos sarkú kis félcipődben. Kodály Zoltán sporttal védte az egészségét Boldog karácsonyt!- Kodály Zoltán huszonöt éve­sen határozta el, hogy nem a természetre bízza egészsége megőrzését, hanem önmaga tesz érte. Ettől fogva rendszere­sen sportolt - mondta csütörtö­kön Kodály Zoltánná Péczely Sarolta Pécsett, a Művészetek Házában, ahol a pécsi Kodály Zoltán Gimnázium és a Pécs- B aranyai Kodály Társaság vendége volt. A világhírű zene­szerző halálának 30., születésé­nek 115. évfordulóját jövőre ünnepeljük.-Kodály Zoltán síelt, kor­csolyázott, úszott, tornázott, sziklát mászott és gyalogolt. Rendszeresen jártunk kirán­dulni, és nekem otthon tornáz­nom kellett. A hálószobában pedig mindig nyitva tartotta az ablakot - emlékezett vissza Kodályné. - Nem is tudom, ho­gyan tudott minderre időt szakí­tani, hiszen emellett tudomá­nyos munkát végzett, kompo­nált, utazott, járta az országot, az iskolákat, és válaszolt arra a rengeteg levélre, amit kapott. Kodály nem úgy komponált, ahogy a filmek szokták bemu­tatni a zeneszerzőket. Nem használt ugyanis zongorát, ha­nem fejben dolgozott. Amikor kész volt, leült az íróasztalához, és lejegyezte. Séta közben gyakran komponált, ilyenkor nem volt ajánlatos megszólí­tani. Péczely Sarolta Pécsett, a Leőwey Klára Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmá­nyait. Édesanyja és testvére máig Pécsett él. A középiskola befejezése után a budapesti ze­neakadémián tanult.- Kodály Zoltán jóval szüle­tésem előtt ismerkedett meg a családdal. Nagyapáméknál ak­kor tett először látogatást, ami­kor édesapám tizenegy éves volt. Kodállyal ötéves korom­Kodály Zoltánná Péczely Sarolta ban találkoztam először Dom­bóváron, ahol akkor laktunk. Édesapám népdaléneklési ver­senyt rendezett, és Kodály volt a zsűri elnöke. A versenyt én nyertem meg. Kodály akkori­ban sokszor elvitt sétálni, de ezekre az időkre nem emlék­szem pontosan.- 1960-ban, amikor Kodály Zoltánt hathetes ünneplésre Angliába hívták meg, engem, a feleségét is ki akart vinni. A ha­tóságok azonban nem adtak ne­kem útlevelet. Kodály még Ká­dár Jánosig is elment, de Kádár azzal utasította el, hogy nem teheti meg munkatársaival, hogy ezek után engedélyt ad­FOTÓ: LÄUFER LÁSZLÓ jón. így nem lehettem ott, ami­kor az oxfordi egyetemen dísz­doktorrá avatták, és nem lehet­tem részese annak a koncertnek sem, amikor életében utoljára zenekart vezényelt. Az angliai út után fogadáson vettünk részt az Országházban. Kodály oda­vitt Kádárhoz, és így szólt: Ez az a nő, akinek nem adtak útle­velet. Kádár kínosan érezhette magát, mert így válaszolt: Nem ismertük. Most már ismerik! - válaszolta Kodály, és ezután mindig megkaptam az útleve­let, ha Kodállyal valahova utaz­tunk. Talán azért nem engedtek ki, mert jól esett nekik, hogy ezt is megtehetik. Ú. G. Igyekszik mindent úgy tenni, mint azelőtt. Magában néha el is mosolyodik: rigolyás öreg­ember .. Akár a vak otthona tárgyai között, úgy mozog az évek, év­tizedek formálta megszokások birodalmában. Csak ne borul­jon föl semmi, hagyjanak min­dent érintetlenül, ismétlődjenek egyformán a reggelek, esték. Óvja-vigyázza, ne történhes­sen olyan, ami zavart okoz­hatna ebben a mikrovilágban. De a fenyőfáról megfeledke­zett. Pedig készült, tudta, ez az ünnep más lesz mind az eddi­giek. Félt tőle. Félt magától, és megfeledkezett arról, hogy a nagy köveket könnyű kikerülni, az igazi veszély a kavicsok kö­zött lapul. Úgy éri a fenyőfák látványa, mint gondolataiba merült em­bert, a kerítés mögül rázúduló kutyaugatás. 1949. A füstszürke égből nagy pelyhekben hull a hó. Négy éves. Nővérével róják az utcákat. Arca lángol a várako­zástól. A mesék földre szállásá­nak ideje van. Szenteste. Hallja a szárnyak suhogását. Ócska, bádogtányéros utcalámpák va­rázsköröket szikráztatnak. Szakad a hó. Feje kitisztul. Körülötte komor arcok. Néz, ér­tetlenül. Hol a szeretet ragyo­gása? Hol a gyönyörű várako­zás? Mert ő... De a többiek, mind? A füstszürke égből, valószí- nűtlenül nagy pelyhekben hull a hó. Negyvenhat éves. Egyedül van. Nézi a fáradt, meggyötört arcú embereket. Hát hogy várjuk itt a Messi­ást? Hol nyílnak ajtók a szere­tetnek? Választ egy kis fenyőt. Viszi. Átforrósodik az arca. Hallja a szárnyak suhogását. B. F. Birtalan Ferenc: « Fenyőfatemplom Gyertyák gyúlnak Születését várjuk Jézus Úrnak Vendéget borra Friss kalácsra Küldd a Fiadat Máriácska Zúzos szívünkbe Hozzon békét Ne fagyjon meg A hit a reménység. Mese régi telekről A hó úgy hullt, mint aho­gyan a mesekönyvekben ábrázolják. A levegő enyhe, az utak nem síkosak, a bokrok és a fák az ágaikon könnyedén tartják fehér terhü­ket, mint valami puha, nemes szőrmét. Mintha éppen csak felvették volna, köszöntésül, hogy eljött a tél. Itt van már, szelíd és kedves, amilyen kará­csony este szokott néha lenni. A városszéli házak kertjei­ben vidáman csaholnak a ku­tyák, bár az utcák kihaltak: mindenki tudja, hogy egymás­sal beszélnek ilyenkor. Hallga­tom, és tudom, melyik szom­szédom kutyája ugat éppen. Ismerem őket a hangjukról, és tudom a nevét is mindegyiknek. Ez vidám ugatás. Örülnek annak, hogy enyhe az idő, és élvezik, hogy csiklandozza tal­pukat a hó. Jártam kint, és jólesett mind­ezt hallani, látni, de valahogy mégis hiányérzetem támadt. Egyetlen szánkós gyereket nem láttam. Hétvége. Kora délelőtt. Hol vannak a gyerekek? Annak idején ilyenkor mi már régen kint huzigáltuk szánkóinkat, hógolyókat gyúrtunk és örven­deztünk. Mostanában sok síró gyerek­kel találkozom. Sírnak a bu­szon, mindenért, keservesen. Az anyjuk szégyelli mások előtt és neveli.-Nem veszek neked csokit, ha sírsz. Megígérted, hogy ara­nyos leszel!- Nem sírok - hüppög sze­gény, és tényleg abba szeretné hagyni, de nem sikerült. Makog valamit arról, hogy megbüntet­ték az óvodában. Éáj a szíve, el szeretné mondani, mi érte nap­közben, amíg az anyja nem volt vele. De nem lehet. Nem kap cso­kit, ha nem lesz aranyos. Sze­retne az lenni, ha már csak ak­kor kap csokit. Szeretne, de nem megy. Fáj a szíve. Min­denki ideges körülötte. Az óvó­néni, az anyu, az emberek a bu­szon. Hó, tündérvilágot varázsló, kedves téli nap. Ilyenkor kel­lene kint hancúrozni a gyere­keknek, de nincsenek sehol. Akiket láttam, éppen pezsgőt vettek a boltban. Több üveggel, nyilván nem nekik szánták a szüleik. Aggodalmasan szá­molgatták a pénzt, hátha marad egy csokira is. Mostanában az sem fillérekbe kerül. Ha most lennének kicsik a gyerekeim, már nem engedhetném meg magamnak, hogy naponta há­rom csokit vegyek. Örülök, hogy felnőttek már, és szomor- kodom a mai kicsikért. A fákról nagy, vattapuha hó­csomókat sodor le az enyhe szél. Hétvége van, és ha a ku­tyák nem társalognának egy­mással olyan vidáman, azt hin­ném, kihalt a világ. Néhány asszony megy nagysietve a bolt felé. Befagyott a víz a kutyám lá­basában kint, és mérgében ide- oda dobálja. Nyalogathatna ha­vat is, de úgy látszik, eszébe se jut. Mehetnék, hogy vizet adjak neki, de várok kicsit, hátha ma­Karácsony a Bóbitában Betlehemes játszóházat tar­tanak ma 10 és 12 óra, il­letve 14 és 16 óra között a pécsi Bóbita Bábszínház­ban. A gyerekek mézeska­lács sütőformát, karácsony­fára és asztalra való díszeket készíthetnek az ünnepi ké­szülődés jegyében. A belé­pés ingyenes, anyagokat és eszközöket is biztosítanak. A Bábszínházban a decem­ber 30-a is a közönségé lesz, ekkor kerül sor ugyanis a „Szárnyas malac napja” című eseménysorozatra. 10 órától este 10-ig gyerme­keknek és felnőtteknek szóló bábelőadásokkal vár­ják a látogatókat. A Művészetek Háza ajánlatából Nagy közönségsikert aratott produkcióval zárja az idei évet a pécsi Művészetek Háza. Ma este 7-kor közkí­vánatra Vári Éva színmű­vésznő „Nem bánok semmit sem” című, Edith Piaf-mű- sora kezdődik a Fülep Lajos teremben. Az esten a francia énekesnő ismert sanzonjait és életének eseményeit mo- nodráma-jellegű feldolgo­zásban tolmácsolja a szí­nésznő. Zongorán Papp Zol­tán, dobon Háry Balázs mű­ködik közre. Gyermekkarácsony Ma délelőtt 11-kor és dél­után 3-kor a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozata mutatja be a „Bet­lehemben” című, népi gyűj­tésből összeállított bábjáté­kot a pécsi Szivárvány Gyermekházban. Emellett 10 órától 18 óráig tart a ka­rácsonyi játszóház, gyertya­öntéssel, gyertyamártással, origami-díszekkel, szárazvi­rág kötészettel, mézekalács- sütéssel, kivágóminták ké­szítésével. A gyermekkará­csonyi vásáron fajátékok, könyvek, kazetták, asztali és karácsonyfadíszek, gyer­tyák is kaphatók. Az Ifjúsági Ház programjaiból Örömhír címmel horvát folklóregyüttesek lépnek fel ma este 6 órától Pécsett, az Ifjúsági Házban. A műsor első részében a helyi Tanac Néptáncegyüttes hét táncát, a második részben pedig a zágrábi „Ivan Goran Kova- cic” Egyetemi Néptánce­gyüttes műsorát láthatják az érdeklődők, majd táncház következik. A házigazda a Tanac Kulturális Egyesület. gától rájön, mit kellene tennie. Az sem jó, ha túlcivilizáltak az állataink. Öregszem talán, azért érzem úgy, hogy rossz úton halad a vi­lág? Ami azt illeti, nem vagyok már mai csirke, de talán még­sem ez az oka. Valóban úgy volt, hogy ilyen kedves téli na­pon régen csengős szán siklott végig az utcákon, és mögéje kötve gyerekeink kis szánkója. Talán már nincs is meg az a szán. A régi gyerekek, akik em­lékezhetnének rá, már nemcsak megházasodtak, hanem néme­lyik el is vált. Mesélnek-e a régi telekről? Nézem ezt a fűzfát az abla­komból. Megsárgultak a leve­lei, de még nem hullatta el. Ringatja a fehér hópelyheket, s mintha dúdolna nekik valami örökszép dallamot. A fűzfa még ugyanolyan, mint régen volt. Bán Zsuzsa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom