Új Dunántúli Napló, 1996. november (7. évfolyam, 298-327. szám)
1996-11-02 / 299. szám
6 DUnántuli Napló Kultúra - Művelődés 1996. november 2., szombat Egy új képeskönyv: Pécs és Baranya „Légkörünk, éghajlatunk és megyénk szép és nagy részben már is jól mívelt és igen népes vidékei azonnal megkedvelte- tik magokat az idegenekkel” - írja Hass Mihály 1845-ben, s olvasható egy új könyv elején mottóként. Pécs és Baranya címmel reprezentatív albumot jelentetett meg ugyanis a pécsi Alexandra Kiadó az elmúlt héten. S bár elmondható, hogy a városról és a megyéről megjelentek már az elmúlt időszakban jó és kevésbé jó kiadványok, albumok, mégsem érezzük fölöslegesnek a mostani megjelenést. Annál is inkább, mert ilyen gazdag képanyaggal még nem jelentkezett eddig Pécs és Baranya sem együtt, sem külön-kü- lön egy kötetben. A képek sora a legősibb építmények közlésével kezdődik, majd Pécs műemlékeinek, utcáinak, tereinek, szobrainak bemutatásával folytatódik. Szépek a román kori templomokat felsorakoztató képsor képei, gazdagok és jól szerkesztettek az egyes településekkel foglalkozó, épületeket és a környező tájat bemutató, vagy a kisebb tájegységek életét megjelenítő oldalpárok. Villanásokat láthatunk az egyes kézműves mesterek műhelyéből, népszokásokról, népviseletekről, megtalálhatjuk a megye várait, megmutatkozik a déli borvidék, a tájházak, a természetvédelmi területek. S bár a kötet főszereplői a képek, azokat jól egészítik ki a magyarázó, hangulatfestő szövegek, melyek nem csupán képaláírások, hiszen hasznos háttér információkkal szolgálnak, néprajzi, történelmi, művészettörténeti ismeretekkel gazdagítva az olvasókat. A kötet fényképeit fiatal fotóscsapat, Kalmár Lajos, Lábad)' István és Pesti András készítette. A szöveg Roisz Erzsébet munkája, könyvtervező Lokody Ákos. Cs. L. Pécs ezer éve Pécs az öt legjelentősebb magyarországi város egyike volt a középkorban. Fontos országos események zajlottak itt. Lakói látták Salamon király és Géza herceg kibékülését 1064-ben, vallon és német származású polgársága pedig fogadta itt Corvin Jánost, II. Ulászló királyt, Bethlen Gábor fejedelmet. Sajnos, a város középkori iratai elpusztultak az 1704. évi kuruc-, majd „rác”-dúláskor. Ezért csak krónikarészletek, az országos oklevélgyűjtemények tanúskodnak a pécsi történelem e szakaszáról. Régi adósságot törleszt a Pécs Története Alapítvány kiadásában a napokban megjelent szép, értékekben gazdag kötet, a „Pécs ezer éve”. Mert sok részkiadvány után ez az első átfogó történeti forrásgyűjtemény a városról. A kötet alcíme: „Szemelvények és források a város történetéből (1009- 1962)”, műfaja: történelmi olvasókönyv. A szerkesztők - Márfi Attila pécsi levéltárigaz- gató-helyettes, Nagy I. Gábor levéltáros és dr. Kövecs Ferenc, a Városszépítő és Városvédő Egyesület tagja - a kétezer éves város történetéből a második ezer év írott történeti forrásait tárják az olvasó elé. Az első dokumentum a pécsi * püspökség alapítólevele 1009- ből, az utolsó egy szocialistakori irat 1962-ből. (A levéltári törvénynek megfelelően ez az év volt a kutathatósági határ a kötet szerkesztésekor). Dr. Po- lányi Imre egyetemi tanár, dr. Vonyó József és Huszár Zoltán muzeológusok működtek közre a könyv kiadásában az alapítvány részéről. A kötet hét történeti korszakra tagolódik, és 167 történeti forrást tartalmaz. A dokumentumokat budapesti (Vass Előd), szegedi (Koszta László) és pécsi történészek, levéltárosok, könyvtárosok válogatták, a szerkesztőkön kívül dr. Szita László, dr. Ódor Imre, Móró Mária Anna, dr. Révész Mária, Vörös Huba, Hajdú Imre. A szerkesztők a könnyebb érthetőség kedvéért rövid korszakbemutatásokkal és magyarázatokkal vezetik be a forrásközlést, majd részletes szakirodalom-felsorolás következik. Névmutató, fogalomgyűjtemény, valamint német, horvát és angol nyelvű tartalomjegyzék gazdagítják a kötet. A közölt történeti dokumentumok között számos újdonságot ismerhet meg az olvasó. Ilyenek az isztambuli levéltárakból származó adóösszeírások (defterek), melyek tudósítanak Pécs város középkori magyar utcaneveiről, lakosságának társadalmi összetételéről, a mai Pécs területéhez tartozó egykori falvak (Meszes, Szabolcs) adózó népéről. Pécs török alóli felszabadításának németországi ausztriai levéltárakból származó iratai, újságtudósításai is új eredményeket jelentenek a magyarországi történettudományban (Szita László kutatásai). Pécs város későbbi nemzetiségi összetételét meghatározó történésekre is a török korszakban került sor. A művelt közvélemény sem tudott eddig arról, hogy Pécsett 1592-ben 15 cigány adófizetőt írtak össze, a katolikus horvátok pedig már a 17. század elején beköltöztek a városba, még templomot is szereztek maguknak (Mindenszentek), melyet a magyar unitáriusokkal osztottak meg. A pécsi polgárok harcáról a szabad királyi városi rang megszerzéséért eddig kevéssé ismert 18. századi forrásokat olvashatunk, s az 1780-ban végre Mária Teréziától elnyert privilégium-levél tartalmáról is értesülünk. Az 1848/49. évi pécsi eseményeket korabeli naplók láttatják. Hiányérzetünk támad viszont a pécsi reformkor töredékes bemutatása miatt: 1810 és 1848 között alig szerepel forrás, pedig Pécsett ekkor létesült a Polgári és Nemzeti Casino, a színház, gazdagodott a magyar nemzeti kultúra. A múlt század végi Pécs kapitalista fejlődéséről, új ipari létesítményeiről (Zsolnay-, Ha- merli-gyár) színvonalas válogatást találunk a kötetben. A város története 1918 és 1921 között eltért az országétól, ezért itt kellett közölni a város szerb megszállásáról szóló polgár- mesteri jelentését is, Nendtvich Andortól, akiről teljes, színes portrét kapunk a két világháború közötti források olvasása közben. Szívesen értesülünk itt a szociális kérdések megoldására tett híres kísérletről, a „Pécsi Normá”-ról és dr. Esztergár Lajosról, kár, hogy az ONCSA- házak építéséről nem került be dokumentum az összeállításba. Az 1945 utáni koalíciós időszak pécsi dokumentumai jól tükrözik a társadalmi változásokat. Jelentőségéhez méltón szerepelnek az iratválogatásban az 1956-os események pécsi dokumentumai, közöttük eddig még fel nem tárt források. A „Mecseki Láthatatlanok”-at viszont Kubicza János parancsnokhelyettes visszaemlékezéseiből lehetett volna a „hely szel- lemé”-hez legméltóbb módon felidézni. A kötetet haszonnal forgathatja a pécsi történelemben jártas vájt fülű szakember és a város múltjával most ismerkedő olvasó egyaránt. Kedvet teremt hozzá ajánló soraival dr. Páva Zsolt, Pécs város mai polgár- mestere is. Rozs András A művészet merész vállalkozás és mély alázat Műteremlátogatás Soltra Elemérnél Túl a hetvenen még mindig aktívan dolgozik Soltra Elemér festő-és éremművész. Kis pécsi lakásuk fölötti műtermében most is a legújabb munkák vázlatait találni. Éppen a bicsérdi templom köré készülő, Krisztus utolsó, a Golgotára tartó útját megjelenítő táblákat készíti. A munkát tavaly ilyenkor kezdte, s hamarosan elkészül az utolsó stáció is. A pedagógusként is ismert alkotó a végzés után hamar a pécsi gyakorlóiskola tanára lett, majd átkerült a főiskolára, ahol 1972-től a nyugdíjig a rajztanszék vezetőjeként működött. A pedagógiai munka nem rabolta meg alkotókedvét sohasem, sőt, ahogyan állítja: emiatt lettek tudatosabbak a képei. Mindig is érdekelt, ki hogyan éli át az alkotás folyamatát. Soltra Elemér, ahogyan mondja, először az első nagy színfoltokat helyezi el, úgy, ahogyan belül meglátja, megérzi őket.- A látható elemek aztán párbeszédbe kezdenek egymással, és aztán már az izgat, elmerül az eredeti kép, és egyre inkább életre kel egy új, dinamikus valami. Ahogy kiveszem a szavaiból, az alkotás egyfajta heves, lázas állapot az ő esetében, belső működés, de nem valamiféle eltervezett, kiszámított folyamat. Ez különösen a képekre igaz. Az érmeket már pontos tervezőmunkával készíti el: ilyen például a székesegyház belsejét ábrázoló érem. Művészi életműve átfogó. Találni benne tájképet, portrét, absztrakt képeket, készített ak- varellt, freskót, grafikát. A témákat is széles körből válogatta, számára minden értékes motívum lehet, amit a külvilágban lát: egy bányászarc, az anya és gyermeke, egy felejthetetlen útiélmény, de még egy kő, egy gyökér is. Mint pedagógus, a művészi alkotások értelmezéséről is tudnia kell beszélni.-A műélvezet olyan, mint a tánc. A befogadónak azt kell mondania: hagyom magam táncoltatni, rábízom magam az érzéseimre. Ha valaki azzal kezdi, hogy egy kép, például egy absztrakt mű marhaság, akkor önmagát rekeszti ki a kép világának megismeréséből, megértéséből. Soltra Elemér igazán elégedettnek mondhatja magát. Tele van energiával, vitalitással. Sokszor már hajnalban elvonul a műterembe, s csak a kávé csalogatja le. Két fia is örökölte alkotói hajlamát, sőt Eszter és Dani is, két unokája. A művészet Soltra Elemér szántára életforma, merész vállalkozás, amely azonban csak mély alázattal űzhető. H. I. Gy. Futnak a képek FILMJEGYZET Budapest rendező pályaudvar Fekete Ibolya 1992-ben egy eredeti hangvételű, gondosan megszerkesztett dokumentum- filmmel hívta fel magára a filmszemle közönségének figyelmét. A mű három orosz fiatalemberről szólt, akik a változások idején nekivágtak a világnak. Uticéljuk a Nyugat volt, átmenetileg azonban Budapesten telepedtek meg. Zenéltek, csencseltek, alkalmi munkákból éltek. Reménykedtek, vesztegeltek, oroszosán kallódtak. Ez volt az Apokalipszis gyermekei című film. A rendezőnő most a valóságos történetet fikcionális eszközökkel, színészek bekapcsolásával újraforgatta. Ez a Boise Vita. Nem hibátlan alkotás, a kitűnő forgatókönyv vizuális kibontása nem mindig elég meggyőző, de megörökít valamit, amit alighanem csak ebből a filmből ismerhetünk meg. Azt, amit Fekete Ibolya a „Budapest Rendező pályaudvar” élményének nevez. Amikor, az évtizedforduló tájékán, különböző nációkhoz tartozó emberek sorsa futott össze a magyar fővárosban. Amerikai hobó-lá- nyok találkoznak orosz fiatalemberekkel, lengyelek hozták portékáikat, s a rjazanyi főügyész késeket árult a piacon. Modellértékű helyzetek, jellegzetes figurák tűnnek fel a képeken. Ilyen például a sugárfertőzött minszki fiú, a jövőtlen ember, neve sincs, társai csak „Arvá”-nak nevezik. És látjuk az angol konzul diplomataarcát, aki alig leplezett megdöbbenéssel és rosszallással kérdezi honfitársnőjét: csakugyan feleségül akar-e menni ehhez a „Mr. Fo- mich”-hoz. A Boise Vita azonban igazából azért fontos mű, mert úgy meséli el három orosz fiatalember történetét, hogy kissé rólunk is szól, magyarokról. Mit láttak itt, hogyan szemléltek bennünket mások. Az egyik képen Maggie és Jura beszélget. Valójában párhuzamos monológokat mondanak, hiszen nem értik egymás nyelvét. Jura arról szól, hogy náluk az emberek nem mernek társalogni, mert félnek, s gyanakodva lesik a másikat. Mennyire más itt, Budapesten, az emberek nyíltak, barátságosak. Maggie pedig arról beszél, hogy Angliában minden unalmas, a szomszédok leélik az életüket anélkül, hogy ismernék egymást. Ezzel szemben Magyarországon - igaz, nagy a szegénység - de mindenki érdeklődik a másik iránt, s érzik, hogy élnek, mert megtörténnek a dolgok. Ez a különös párbeszéd 1990-ben vagy 91-ben hangzik el. Kétségkívül a rendező nosztalgiája árad belőle ama lázas-reménykedő évek iránt, jóllehet a szituáció bemutatása legalább annyira ironikus is. És hamarosan megérkezik a Vagyim szaxofonja egyre fanyarabbul szól történet egyik helyszínéül szolgáló piacra az orosz maffia, Szergejt lelövik, Jura Brighton- ból mosolyog ránk. Vagyim szaxofonja pedig egyre fanyarabbul szól. A film a kelet-európai rezsimek összeomlásának ismert képeivel kezdődött, prágai tüntetéssel, berlini fallal, de Szarajevó véres jeleneteivel zárul. A budapesti rendező pályaudvarról elmentek a vonatok. Nagy Imre
