Új Dunántúli Napló, 1996. november (7. évfolyam, 298-327. szám)
1996-11-02 / 299. szám
1996. november 2., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 7 Dúsa Lajos: Mindenszentek Kék koronám az őszi ég, kicsit lötyög, de semmi baj - mosolygok magamon az őszben. De szívem négy pitvarában csikó-tavaszú gyermekek, érett asszonyok, ősz-magam, s minden halottam tél: időtlen. Galambosi László Temetések árnyékában Amikor majd mind elhagynak: fekszem földes koporsóban. Nem látom a távozókat, kik ballagnak sötét sorban. Harangbongás bársony leple barátaim mormolását _ betakarja. Kilobbannak magasban a forró fáklyák. Élő, aki egyedül vagy szobád mélyén, gondolj arra: mily magányban sok-sok halott, ha senki se látogatja. Gyertyaláng meg madárszámyak foszladoznak fagy-hidegben. Némán dől a lét, iszonyú csönd lakik a végtelenben. Temetések árnyékában zenétlenül ring a virág. Omolj, álmom! Nyargalásra hívogatnak hű paripák. Átugratnak árkon-bokron, szügyig fűben álldogálnak. Ködoszlató fényözönben nyoma sincs a gyászhuszámak. Csak az Isten lépte gyorsul, zsoltár izzik kék mezőben. Hiszem, egyszer befogadnak: égi ének száll fölöttem. „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” Vérfürdő a homokozóban egy pécsi Shakespeare-bemutatón Moravetz Levente (balról) és Balikó Tamás fotó: Müller a. Egy adott minőségen belül a mennyiségi elemek növelése vagy csökkentése a minőség megváltozásához és egy új minőség megszületéséhez vezet, tudjuk Hegeltől. Ha példának okáért egy római aréna átmérőjét három méternyire csökkentjük, homokozót kapunk. A Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában Shakespeare Julius Caesar című tragédiájának „legizgalmasabb” jelenetei - Soós Péter rendezésében - egy ilyen homokozóban zajlanak, abban gyilkolásszák le a viharkabátos Moravetz Leventét (Caesar), aki ezt megelőzően a némafilmekben „bevált” heveny szemmozgással próbálja a nézők tudomására hozni, hogy ritka történelmi pillanatnak vagyunk tanúi. Vére literszám bu- gyog elő mindent és mindenkit összekenve, s megjelenik Szalma Tamás (Brutus) arcára maszatolva is. Szalma, aki valójában a tragédia főszereplője, végig görcsben játssza szerepét, tán ezért nem lehet olykor érteni, mit is mond, alsó és felső fogsora ugyanis elválaszthatatlanul egybeforr az izgalmak hevében. Hogy ennek nem kellene így történnie, arra a derék Cassius (Fillár István) a jó példa, mindig értjük, pedig ő is folyamatosan elragadtatja magát, s még Balikó Tamás (Antonius) is világosan artikulál a nyolcvanki- lónyi halott Caesarral a karjában, felfelé menet a lépcsőn. Balikó csak akkor érthető nehezen, ha zokog, ami megesik vele néhányszor Moravetz elvesztése miatti bánatában. Pedig Moravetz-Caesar már a darab elején hiteltelenné válik, A győri Aurora együttes számára 1984 volt a hajnal, mikor megalakultak, és amikor Magyarországon a punk-mozgalom elleni erőszak elérte a csúcspontját. Az igazi hajnalpír azonban csak akkor jelent meg, mikor először a NSZK-ban, majd a politikai változások után 1989-ben itthon is megjelent „Viszlát, Iván!” című lemezük, mely egy- csapásra nem csak a hazai, hanem a európai élvonalba katapultálta a bandát. A napokban lemezbemutató koncertet tartottak a pécsi Gyárban, abból az alkalomból, hogy megjelent „Nincs karácsony” című új albumuk. A három tagú zenekar frontembere, az országszerte csak Vigiként ismert Vi'gh Lászlóval még a fellépés előtt, folytonos haveri-rajongói váll- veregetések közepette beszélgettünk.-Nézd, a punk önmagában amikor talpig fehérben, mintegy a nagyszínházi operettből véletlenül áttévedt puha grófként jelenik meg: elvesztése a játék közepén inkább örömteli, mint tragikus esemény. Az előadás a fent jelzett izgalmaktól eltekintve rendkívül vontatott, a párbeszédekbe beiktatott hosszú csendekben nem a feszültség fokozódik, inkább a gyanú: a színészek elfelejtették a szöveget. Apróbb színház- technikai balfogások is szórakoztatják a nagyérdeműt. „Dugd vissza a tőröd” - mondja például Brutus Cassi- usnak, akinek jókora római kard van a kezében, vagy a szemvillogtató Caesar megfeddi Metellust szolga hajlon- gásáért, pedig az éppen a háta mögött áll: a szemvillogás, miként a gépkocsi irányjelző lámpája, elöl-hátul működik tehát. is azt jelenti, hogy örökös ellenzéki szemlélettel kritizáljuk a világ, a bennünket körülvevő környezet hibáit. Ezt az örök lázadást, persze, nem nézik jó szemmel sokan. Főleg igaz volt ez az előző rendszerben, ahol éppenséggel azt szerettük volna, ha jelet adhatunk az állóvízből, lehetőleg minél inkább elvtárspukkasztó módon.-De végül is ez a szituáció megváltozott. Ti is hozzáalakultatok?- Alapvetően ma is punk zenekar vagyunk, de próbáljuk a dolgot kicsit megszínezni. Nem akarjuk saját magunkat beskatulyázni. Most, úgy érzem, nagyon együtt vagyunk, és tudjuk, mit akarunk csinálni. Azt hiszem, ma is ugyanúgy be lehet azonosítani az Aurora-da- lokat, mint 7-8 évvel ezelőtt.- Valamit a továbbiakról? Igencsak talányos Brutus azon közlése, miszerint a bútól beteg, mert Portia meghalt. A pécsi előadásból kimaradt ugyanis az eredeti műben szereplő Portia, Brutus felesége, így aztán csak a Brutusban jártas nézők tudják hirtelen, hogy ki a csuda az a Portia, a többiek csak később, a szövegbe feltehetően a dramaturg által beszúrt közlés nyomán értesülnek e rokoni szálról. A második részben megjelenő, a nézőtérre ültetett visí- tozó nép, melyet zömmel tizenhatéves forma civilruhás lányok alkotnak, még inkább megerősíti a nézőket abban az érzésben, hogy voltaképpen valamiféle lelkes amatőr színjátszás szemtanúi. Végül is, ha ilyen szemmel nézzük, a darab ebben a kategóriában nem is olyan rossz. Cseri László- Dolgozunk rendületlenül, Pusztai Zoltán szövegírónkkal nagyon jól mozgunk egy hullámhosszon, közös munkával már újabb négy számot hoztunk össze. Folyamatosan készülnek a dalok angol fordításai, is kilátás van újabb német, illetve japán megjelenésre. Méhes K. Temesi Mihály helyesíró verseny Fennállásának huszadik évfordulóját ünnepli a JPTE 2. sz. Gyakorló Iskolája. Az évforduló alkalmából az iskola a Baranya Megyei Pedagógiai Intézet és a JPTE támogatásával több tanulmányi versenyt is meghirdetett. Sorrendben az első a november 5-én délután fél háromkor kezdődő „Temesi Mihály Emlékverseny”, melyen 29 iskola 117 tanulója méri össze helyesíró tudományát. Az 5.,6., 7. és 8. osztályosok versenyének jelmondata: „Magyarul kell gondolkoznunk, és magyarul kell írnunk”. így idézik fel Temesi Mihály, a hajdani Tanárképző Főiskola vezetőjének, nyelvészprofesszorának szellemét. A rendezvény védnöke dr. Révész Mária alpogármester. Másik versenyük a levelező rendszerű többfordulós Jubileumi Természettudományi Vetélkedő. Az első fordulóra a hetedikes diákoknak a következő feladatokat kell november 10-ig bekülde- niük: pécsi természettudósutcaneveket valamint, három védett mecseki növény és városi kömyezetszeny- nyező üzemek, gyárak neveit. A Művészetek Háza ajánlatából A közelmúltban az íveskönyvek sorozatban négy költő verseskötete jelent meg. A pécsi Művészetek Házában november 4-én 18 órakor Pálinkás György költő mutatja be az alkotókat: Kemeneczky Juditot, Kurdi Imrét, Balogh Róbertot és Cselényi Bélát. Ugyanezen a napon 19 órakor a Komédium Színház elődására kerül sor. Az „Azt meséld el, Pista!” című darab Örkény István életéről szól, akit Mácsai Pál színművész idéz teszi meg. Az előadásra a jegyek elkeltek, de Pécsett februárban két alkalommal is játssza majd a darabot. Ekszerruhák A ruha legyen ékszer, de ne divatcikk. A lényeg a harmónia a ruha és a viselője között. Ezzel invitálja Udvarhelyi Gyöngyvér a látogatókat ma nyíló bemutatójára a pécsi Harlekin ipar- művészeti galériába a Király utcában. Az öltözéktervező munkái hagyományőrzők, megihleti az építészet éppúgy, mint a kézművesmesterség. Ez már a nappal, Aurora! Látjátok feleim A mikor még sokkal távolabb voltam a végtől, félve gondoltam szentségtörésnek azt, amit észrevettem magunkon, magamon: hogy milyen nagyon gyorsan üresednek szokássá még a legszentebbnek hitt kegyeleti gesztusaink is. Még november eleji temetőjárásunkba is, amihez pedig a leginkább csendre intő emlékeink fűznek az eltávozottak és a majdan ránk emlékezők szeretetének szálaival, - még ebbe is mennyi indulat, lárma tolakszik bele egyre zajosabb világunkból s töri meg a magunkba szállás áhítatát. Amikor elindulunk otthonról a temetőbe, kisebbre állítjuk a fűtést, és enni adunk a kutyának. Tisztább szavakkal szólunk egymáshoz, csendesebben, szelídebben, és úgy igazgatjuk a csokrot végig az utcán, olyan megharmatozott lélekkel, mintha a tömeg a buszmegállóban csak rokonokból állna. De néhány percnyi várakozás után már úgy érezzük, ritkábbak a járatok, mint tavaly, és ha fölnyomakodtunk, sokalljuk a helyet, amit a virágok vesznek el, és nem értjük, miért nem védik mások is fejük fölé tartva a csokraikat. Azt se nagyon, miért buszoznak a távolabb lakók ennyire fölmálházva végig a városon, amikor a teme- tőfalnál annyi a virág, mint a térddel-könyékkel furako- dók száján az otromba hasonlat. Épp csak valamelyest kevésbé vihogunk rajta. Tavalyelőtt verekedés tört ki a kri- zantémosok között valami „jogtalan” helyfoglalás miatt a temető déli kapujánál: káromkodással, bicskával, rendőrrel. Mint a búcsúban. De sokféle tud lenni ez az egyfélének gondolt ünnep, a halottaké! Ami az egyiknek jó vásár, az a másiknak - egyre többnek - elszomorító drágaság, akinek nem kell buszozvatolakodnia, az nem talál parkolóhelyet, csak messze, vagy forgalmi dugóba szorulva lemarad valami jóról otthon vagy a moziban. És sok-sok „más” is van még és sokféle keserűség, szomorúság, bánat is. Mint azoké, akiknek szépen feldíszített sírjáról még aznap éjjel soha, semmitói meg nem remegő kezek nyalábszám hordták vissza az árusok asztalára, vödreibe szeretteik virágait. Vagy egyenest a sírról valami névnapi vigalomba gáláns meglepetésül a vendéglátó ház asszonyának. Napjainkban van éppen nyolcszáz éve annak, hogy egy sír fölötti búcsúztató első mondatával így szólt eleinkhez egy okos páter „akkori magyarul”: ,JLa- tiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc, ysa pur és chomuv vogmuc,” - amit így ismerünk mai tudósaink olvasatában és értelmezése szerint: .Látjátok felebarátaim szemetekkel, mik vagyunk: bizony por és hamu vagyunk.” Nem tudom, nem tudhatom, mire gondolt a Halotti Beszéd fölolvasója ott a sírnál. Arra-e csak, hogy porrá leszünk, amikor elmegyünk innen, vagy magunkba nézésre akart-e inteni, hogy lássuk jobban, mik, s milyenek vagyunk, amíg itt vagyunk, innen a mezsgyén. Mert láthatott rajtunk egyet s mást. Mint mi is magunkon, ha meg tudunk egy pillanatra állni, és hagyjuk, hogy egy kis csönd telepedjék ránk és békesség öleljen körül minket. Mint az ünnepek előestéjén, tüzeket gyújtó készülődésünk napjaiban, amikben ott van már a találkozás ígérete, a fejhajtás, a virággal köszöntés szándéka. Amikor az avarégető tüzek füstje elnyomja kabátunkban a molyirtó szagával a nyár utolsó üzenetét is, és úgy parázslik el az a kicsike já- nosbogár-fény a száraz levelek alatt, hogy pernye hull belőle csupán, nyomot hagy a sállal nem védett fehér ingeken, de meleget már nem ad. Pedig kellene a meleg, egyre több és egyre többször, nemcsak az ilyen novemberi hűvös nyirkosságban. Hiszen nem is ettől fázunk igazán, hanem attól, hogy szeretteink fogytával mindegyre árvábbak leszünk. Mert ezt siratjuk, a magunk árvaságát a rájuk emlékezésben. Csapzottan, tépetten, némán, mint megszedett gyümölcsfák a kertek alji ködben. Mint szegény Hervay Gizella, az erdélyi költő, aki mikor férje, Szilágyi Domokos halála után a fia is odaveszett abban a rettenetes bukaresti földrengésben, áttelepült Magyarországra feledni. De se feledni nem tudott, se tovább cipelni árva önmagának súlyát nem bírta már. Azt írta az akkor már több éve halott férjének verses levelében: „Látod, idehaza is, úgy mint otthon: árvák vagyunk”. És kiköltözött melléjük a házsongrádi temetőbe, Kolozsvárra. Bár fölolvasztaná már végre emlékezéseink melege hűlő világunknak ezt a ránk fagyott jegét - ami annyi mindent nem enged hozzánk érni -, hogy ne fázzunk, és ők is nyugodjanak békességben. Bogádi Kis György /»
