Új Dunántúli Napló, 1996. szeptember (7. évfolyam, 238-267. szám)
1996-09-14 / 251. szám
10 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1996. szeptember 14., szombat Kétmilliós sztori Immár rendszeres szereplője az angol bulvársajtónak az a nő, aki három hónapja nyolcasikreket hord a szíve alatt, s ezzel - ha tényleg megszüli mind a nyolcat - akár még a Guinness Rekordok könyvébe is bekerülhet. Amióta nyilvánosságra került a harmincegy éves Mandy Allwood esete, azóta tart a vita, hogy most mi a teendő. Megengedhető-e orvosilag, hogy a hölgy kihordja az összes magzatot? A New of the World, az egyik legnagyobb angol bulvárlap keresztelte el „Csoda- mami”-nak (Wondermum) Mandy-t, és ez a lap vette meg tőle „a sztorit” egy nyilvánosságra nem hozott, de bizonyára nagyon szép kerek összegért. Kisebbfajta közfelháborodást okozott azonban, amikor kiderült, hogy ha egyik újszülött sem lenne életképes, a hölgy egy fillért sem kap, csupán a költségeit állná a szerkesztőség. Elég jó „bolt” ez a lapnak, hiszen nagyon csekély az esély, soha nem is volt példa ilyesmire. Sőt, a nőgyógyászok többsége szerint még az anya élete is veszélybe kerülhet! Szinte senki sem hiszi, hogy az anyuka és magzatai károsodás nélkül megúszhatnák ezt a „zsúfolt” terhességet. Nagy a valószínűsége, hogy akár több gyerek is fogyatékos lesz, az elvetélésnek, illetve a koraszülésnek is riasztóan magas a veszélye, nem beszélve a mama egészségéről. „Nem más ez, mint játék a halállal” - mondta ki végre valaki a szomorú igazságot. Ez azonban nemigen riasztja vissza a „hozzáértőket”. Az egyik angol PR cég szerint például a minden kockázatot vállaló angol hölgy sztorija mintegy kétmillió dollárt ér, olyan nem mellékes mellék-jövedelmekkel, amelyeket majd a csecsemőipar multijaitól lehet bezsebelni. És hiába a nyomokban előforduló józan hangok, még az angol abortusz-ellenes liga is biztatja-buzdítja az anyukát a magzatok megtartására, nem törődve a közvetlen életveszéllyel sem. A legelső lombikbébi hazájában nagy vihart kavart a „Csodamami” sajátos teherbee- sési módszere. Nőgyógyásza tudta nélkül szedett peteérést gyorsító speciális gyógyszereket, és nem tartózkodott a szextől sem, holott az ilyenkor tilos. „Normális” esetben nőgyógyásza kiemelte volna Mandy mé- héből a petesejteket, és in vitro megtermékenyítés után csak egy-két embriót ültetett volna vissza, akiknek valós az esélyük lett volna az életben maradásra. Cambridge közelről Az angol egyetemi kisvárost nyáron elözönlik a turisták. A különbuszokból előhöm- pölygő tömeg fölveri a kollégiumok kerengőinek és kápolnáinak csendjét, a kibérelt csónakokkal torlaszokba tömörül a Cam folyón, és útakadályokat képez a keskeny járdákon és a szűk utcácskákon. Aztán este hatkor a buszok elszállítják a csoportokat, és Cambridge újra annak mutatja magát, ami: parányi ékszerdoboz, a nemzetközi tudományos élet egyik találkozóhelye, hagyomány és megújulás különös elegye, hangyaszorgalmú tudásbürokraták és briliáns teremtő elmék otthona, az egyéniség és eredetiség művelésének és tiszteletének színtere. Minderről közvetlen tapasztalatokat szerezhettem az idei nyáron, melynek javát kutatói ösztöndíjjal a Darwin Kollégiumban töltöttem. A Darwin a mintegy harminc cambridgei kollégium közül az egyik legkisebb (négyszáz diákkal), és az egyik legfiatalabb (1964- ben alapították). Az azonban a régi kollégiumokkal rokonítja, hogy ez is a Cam folyó két partján fekszik, s épületeinek egy része (a Charles Darwin leszármazottai által lakott épületcsoport) kétszáz éves. A Darwin sajátossága, hogy csak posztgraduális diákjai vannak (ezért az ebédlőben nincs is dobogóra helyezett külön tanári asztal, mint a többi kollégiumban). A diákok zöme nyáron is dolgozik a disszertációján és konzultál a tanárával. A kollégium nemzetközi jellegét mutatja, hogy diákjainak fele a világ ötven különböző országából érkezett (magam is összeismerkedtem mexikói, portugál, hongkongi, japán, ausztrál Ph. D. hallgatókkal), s a közel ötven fős tanári karban is számos náció képviselteti magát, a lengyelt és magyart tanító költő-irodalomtörténész Gömöri Györgytől (aki vendéglátóm és mentorom volt) a metallurgiáról előadó indiai és a franciaként angol helytörténésszé vált kutatón át az ókori vérfertőzést kutató osztrák fiatalemberig. Ez utóbbi a kollégium Fin- ley-ösztöndíjasa, amit a Darwin korábbi (itt Master-nek nevezett) igazgatójának örökségéből alapítottak. Moses Finley 1976-tól 82-ig vezette a kollégiumot, s neve nálunk is ismert, hiszen több könyve (Odiisszeusz világa; Politika az ókorban; Az olimpiai játékok első ezer éve) magyarul is megjelent. Ezek a magyar kötetek a Darwin saját könyvtárában is megtalálhatók - a tanárok publikációinak külön- polcain, és a Finley ókortörténeti magánkönyvtárát bemutató különteremben. A jelenlegi igazgató, az ókori filozófiával foglalkozó Geoffrey Lloyd professzor, a Brit Tudományos Akadémia tagja, mostanában az ókori kínai filozófia és az antik európai bölcselet összehasonlító vizsgálatával foglalkozik. A kollégiumnak tiszteletbeli tagjai is vannak, a legismertebb közülük Kari Popper volt, akinek hagyatékát a Sotheby’s tavaly tavasszal elárverezni készült. A könyvtár egyik polcán kezembe akadt az elegáns katalógus, benne a Sotheby’s sajtóközleményével, melyben lemondja az aukciót, mivel az osztrák kormány a világhírű filozófus teljes hagyatékát megvásárolta, hogy erre alapozva kutatóintézetet hozzon létre. Noha időm nagyobb részét könyvtárban töltöttem (nem is egyben, hiszen a központi egyetemi könyvtár mellett a karokon és a kollégiumokban is külön könyvtárak működnek), a legnagyobb élményt és szellemi inspirációt a szakmai beszélgetések jelentették. Nem csak a saját területemen, az irodalomban. Találkoztam Az idő rövid története; A fekete lyukak és bébi univerzumok szerzőjének. Stephen Hawkingnak közvetlen munkatársaival, akiknek közvetítésével a 21 éves korú, 1963 óta mozgatóideg-sorvadásban szenvedő tudós a világgal kommunikál, s akik között van, aki gravitációelmélettel, van, aki káoszelmélettel, megint más térelmélettel foglalkozik. A Darwin kollégium egyik táplálkozástudományi professzora évtizedek óta működtet Gambiában egy kísérleti telepet és szülőotthont, ahol azt kutatja, hogy miért nem gyarapodnak sem súlyban, sem magasságban három és tizenkét hónapos koruk között a gyerekek ebben az afrikai országban. Itt találkoztam Andrew Kennedyvel, aki Kárpáti Andrásként látta meg 1931-ben a napvilágot, a háború után vándorolt ki Angliába,immár harminc éve a norvégiai Bergen egyetemén tanít, s kb. öt évente jelenik meg a Cambridge Egyetemi Kiadónál egy új könyve: az egyik leghíresebb a Samuel Beckettről írott monográfiája. Nyaranta itt dolgozik újabb kötetén. A városban ott létemkor két színház- és egy filmfesztivál is zajlott, a Shakespeare-feszti- vál keretében hét drámát mutattak be a kollégiumok kertjében és auditóriumában, a kortárs dráma fesztiválon pedig három ősbemutatót láthattunk helyi színjátszócsoportok előadásában. Ezenkívül naponta sor került egy-egy koncertre (kamarazene, kórus, szólóest) valamelyik templomban vagy hangversenyteremben. Cambridge-ben diák és professzor egyaránt kerékpáron közlekedik, s azzal is jár kirándulni a környékre, melynek egyik legszebb pontja Grant- chester, egy apró falucska, melyet gyalogszerrel két vasárnapon (amikor könyvtár és színház zárva tart) magam is felkerestem. Az itteni almáskert (The Orchard) volt a századelőn, s azóta is, a camb- ridge-i diákok kedvelt kirándulóhelye. Ide lovagolt ki gyakran tanára, Bertrand Russell tanácsára az ifjú Wittgenstein, itt teázott Virginia Woolf és Rupert Brooke, az I. világháborúban hősi halált halt költő, aki gyönyörű versben örökítette meg Grantchester szellemét. Időzött itt a közgazdász Keynes, a regényíró E. M. Forster és Salman Rushdie, a zeneszerző Andrew Lloyd-Webber, a szövegíró Tim Rice és még számos későbbi vagy egykori híresség. Akikről a kollégiumokban sokféle történet kering. Károly herceg például közepes eredménnyel diplomázott, a testőre viszont, aki külön engedéllyel látogathatta az órákat, négyest kapott. A Tú'zszekerek című film (a valóságban máshogy lezajlott) történetét éppúgy Cambridge ihlette, mint C. P. Snow A kollégiumigazgató című regényét, Darwin unokájának, Gwen Raverat-nek Egy korszak című memoárját vagy E. M. Forster A leghosszabb utazás című regényének nyitófejezetét. Amikor valaki első napját tölti az Egyetemi Könyvtárban, könnyen járhat úgy, ahogy egy közszájon forgó cambridgei anekdota mondja. A délutáni teázásra a könyvtár büféjébe igyekvő fiatal kutató hosszú sor végén találja magát. Idejét sajnálva ingerülten jegyzi meg: „Igazán csinálhatnának már valamit, hogy gyorsabban haladjunk!” Mire az előtte álló idősebb úr hátraszól: „Csak türelem, kolléga úr. Ha a többiek rászánnak ennyi időt a teára, mi is várhatunk. Végtére is, ha jól látom, az előttünk állók közül heten Nobel-díjasok.” P. Müller Péter Davies szerepében Bősze György remekel fotó: müller a. Kanyarítófürész és esőfiiggöny A Gondnok a Pécsi Harmadik Színházban „ Több ökörséget írtak össze Harold Pintérről, mint valamennyi kortársáról együttvéve". Ezzel a mondattal kezdődik a század egyik legjelentősebb drámaírójáról szóló könyvek egyike, s e jegyzet írója egy pillanatra eltűnődik: növelje-e az ökörségek számát vagy sem. Az ellenállhatatlan ingert a növelésre az váltja ki, hogy a Pécsi Harmadik Színház bemutatta Pinter A gondnok című színművét Vincze János rendezésében. A lomtárszerű szobában játszódó darab három ember kapcsolatáról szól. Erősen zanzá- sítva: egy otthontalan öreget (Davies) befogad egy korábban elektrosokk kezelésen átesett fiatalember (Aston), a még nála is fiatalabb lakástulajdonos (Mick) bátyja, hogy a történet végén elküldje, miközben foly- ton-folyvást esik az eső. Egy Pintér-darab azonban elmesélhetetlen (főleg zanza módban) beszédes csöndjeivel, végtelenbe nyúló párbeszédeivel és monológjaival, a feltáratlan múlt és a jövőtlen jövő közti lebegésével, de mindenképpen értelmezhetetlen a puszta cselekmény ismertetésével. Az értelmezés legszimpatikusabb módja a színpadra állítás, amely Pécsett nagyszerűen sikerült. Ez kiváltképp a rendező munkájának köszönhető, valamint a kitűnő színészi alakításoknak. Bősze Györgyöt mintha az Isten is Daviesnek teremtette volna, sok humorral és átéléssel alakítva a hol szemtelenül erőszakos, hol végtelenül alázatos, kiszolgáltatott öreget, akinek csak egy biztosítási papírja van, rajta négy bélyeggel, mert az igazi papírok vagy tizenöt éve egy illetőnél vannak lenn Sid- cupban az információkkal együtt, ahová az eső miatt nem lehet lemenni. Fazekas István rendkívüli precizitással és érzékenységgel alakítja a lomtárban is szüntelenül aprólékos rendet teremtő Astont, aki kényszeresen lépegeti át a helyiség padlózatán sugárirányban összefutó törésvonalakat, s aki mindenképpen föl akarja építeni a sufnit kinn a kertben a kávátlan fűrészek családjába tartozó kanyarítófű- résszel. Alakítása meggyőző, pedig nem könnyű hitelesen megjeleníteni egy olyan figurát, melyben jól megfér egymással az őrület és a józanság, a szeretet és a szere tétlenség. Rancsó Dezső Mick szerepében egy kicsit halványabbnak tűnik társainál, kevésbé meghatározó személyiség a színpadon, pedig szerepe szerint sokat ígérő alak lehetne dédelgetett álmával, a soha meg nem valósuló műteremlakással, a bronz és koronasárga, kockás linóleumborítással és a komplementer színekkel a falon, az egérszürke zománcozású konyhaberendezéssel, a székek zablisztszínű szőtteshuzatával, az af- romosiafa asztallal, a karosszék egyszerű halszálkás pásztákból álló zegzugmintás gyapjúhímzés bontásával. Talán azt a sajátos pinteri humort nem tudja visszaadni Rancsó, mellyel Bősze és Fazekas oly gazdagon élnek gesztusaikban és mozdulataikban. Az 1960-ban íródott színműhöz, mely az akkori angol társadalom e mikrovilágának pontos és kegyetlen látlelete, felnőtt a magyar társadalom. A pécsi színpadon megelevenedő világ már nem idegen tőlünk, s az abszurd dráma ezen darabja már abszurdnak sem tűnik a valósággal való összevetésben. Csak hát a Rancsó! Neki azt kívánnánk pályája derekára, hogy az alábbi szöveg jelenjék meg a róla szóló könyv elején: „Több ökörséget írtak össze Rancsó Dezsőről, mint valamennyi kortársáról együttvéve ”. Cseri László Futnak a képek filmjegyzet Vajon melyikük az áruló? Helikopter a Csalagútban Brian De Palma, a gengszter- filmek és a lélektani horrorok mestere, legjobb alkotásaiban (A sebhelyes arcú, Káin ébredése) sajátos módon egyesítette a Hitchcocktól tanult, választékosabb képkultúrát a népszerű mozi olcsóbb-harsányabb eszközeivel. Új filmjének, a Mission: Impossible-nek forgatásakor ennél sokkal egyértelműbb munkára vállalkozott: korábban meglévő művészi igényeit a minimumra korlátozta, viszont maximálisra fokozta vitathatatlan profizmusát. Nyilván tudta, hogy producerei, akik közül az egyik maga a főszerepet alakító Tom Cruise volt, mit várnak tőle. A Mission: Impossible színtiszta pop- com-mozi - a maga műfajában kétségtelenül kiváló. Pedig a feladat igen kockázatosnak látszott, hiszen egy sikeres televíziós sorozatnak, egy immár negyedszázados tévélegendának a mozivászonra való átírására került sor, ami, eltérő műfajokról lévén szó, önmagában sem könnyű. Ráadásul ez egy kémfilm, amelynek eseményei a Kelet-Európábán dolgozó amerikai titkosügynökök nevét tartalmazó lista körül forognak, s ezt a sztorit kellett a hidegháború utáni viszonyokra alkalmazni, ami bizony sokszor a valószínűség rovására ment. De hát mit számít ebben a műfajban a hitelesség, s kit érdekel a cselekmény belső logikája? A bonyodalomhoz elég annyi, hogy vannak jó emberek és rossz emberek, aztán a jók egy részéről kiderül, hogy valójában rosszak, a rosszak egy részéről pedig, hogy tulajdonképpen jók. Az egyes jelenetekben sem a realitás, hanem a vizuális hatás törvényei uralkodnak. A film tetőpontján például egy helikopter berepül a szuperexpresszt üldözve a La Manche-alagútba, népszerű nevén a Csalagútba, a szereplők pedig vidáman ugrálnak egyikről a másikra, miközben a vonat vagy kétszáz kilométeres sebességgel száguld. Valódi figurák persze nincsenek, így értelemszerűen színészi játékról sem beszélhetünk, csak akrobatikáról. Azaz, akad egy kivétel: Vanessa Redgrave, úgy látszik, nem tudja megtagadni önmagát, Brian De Palma pedig alkalmasint hunyorított neki, csak csinálja szépen, a többiek úgysem veszik észre ... Tom Cruise is jelest kap - de ő csak tornából. Ám egy jó popcorn-mozihoz éppen ez kell. No és természetesen bravúros operatőri munka, ravasz vágástechnika és hatásos zene. Hanem amitől ez a film jóval átlagon felüli, az a rendező ráadása. Remekül ért ugyanis ahhoz, hogy szöveg nélkül, pusztán a képekkel mondja el a történéseket. A film leghatásosabb jelenete, a virginiai kémközpontba való betörés, úgyszólván szavak nélkül pereg le előttünk. Ez a felvételsor is hibátlan profimunka, miként az egész film. Két órán keresztül... Aztán elfelejtjük. Nagy Imre ♦ * l 4 4
