Új Dunántúli Napló, 1996. március (7. évfolyam, 59-89. szám)
1996-03-02 / 60. szám
6 Dunántúli Napló Kultúra - Művelődés 1996. március 2., szombat Sárosi István: A géniusz vállamra tette a kezét és mosolygott-... szembe mindig moso- lyogjon! Mindig! Szembe mosolyogni kell! - a nyomaték kedvéért még az ujját is felemelte, mozdulatlanul nézett, én is visszatartottam a lélegzetemet. - De aztán később! Hátulról! Amikor a legkevésbé számít rá! Akkor aztán nem szabad kímélni... - Csodálattal szívtam magamba a nagy tudós filozófiai mélységű tanításait, s kifejezett hálát éreztem Béla bácsi iránt, hogy engem küldött riportot készíteni ezzel a híres emberrel.- Különben nem lehet talpon maradni! - megint kivárt egy kicsit. - Vagy engem taposnak el, vagy én vagyok kénytelen taposni. Ha pedig már választani lehet, miért én legyek alul? - mosolya any- nyira kedves és meggyőző volt, hogy egész egyszerűen jól esett vele együtt a felül levők között lenni, éreztem, engem is odaszámít. . Gyorsan elintézett két telefont, aztán a csipogó hívására válaszolt, ilyen csak a legfontosabb embereknek van, akiknek a köz érdekében mindig elérhetőnek kell lenniük. Lopva körülnéztem a szobájában. A por és a békéssé komponált munkarendetlenség mellett a mindenütt jelenlévő, falra tűzdelt apró tacepaókra figyeltem fel, „Leoltottad a villanyt?”, „Nem felejtetted el kikapcsolni az írógépet?”, mint a géniuszoknak a gyakorlati életben is megjelenő, mindenre kiterjedő figyelmének kicsiny, de nagyon fontos jeleire. Nem is bírtam, hogy ne jegyezzem meg, de ő közismert mértéktelen szerénységének gesztusával reagált: - Ugyan, dehogy, miért lennék én géniusz, csak a dolgomat végzem, és mindenre odafigyelek, nem több, ennyi az egész ... - örültem beszélgetésünk ilyeténképpen való alakulásának, mert úgy éreztem, kitérőnk után visszakanyarodhatunk azokhoz a kérdésekhez, amelyeket főnökeim segítségével állítottam össze, s mely válaszokkal én is, de az olvasó is még többet tudhat meg erről a nagy emberről.- Mit ért ezalatt, hogy a dolgomat végzem? Milyen munka tölti ki az életét?-Minden. Az ember ennyi idős korában eljut odáig, hogy már alvásra sincs szüksége. A munka élteti egyedül. . .- A medicinának melyik ágát érzi legközelebb magához?- Mindegyiket. De ezt csak magunk között mondom .. .- Mit érez munkájában világszínvonalúnak?- Én szeretek kicsit ezen szint fölött lenni. De ez is csak inter nos érvényes, ugye ...- Mindenki előtt ismert fantasztikus aktivitása. Már a régi rendszer aktívaülésein is a leggyakrabban hozzászólók között szerepelt a jegyzőkönyvek tanúsága szerint... amikor itthon volt, persze ... Egy pillanatra meglepődött, de nem tudta eldönteni, hogy ez a dicsérő kérdés hogyan is érintette. Mosolya újra szélesre nyílott, kezét megint csak elhárítólag emelte fel.- Hát igen. Én ezzel is aktívan bomlasztottam a régi rendszert. A demokráciáért harcolnunk kellett. Nagyon egyedül voltam! De megérte. Ugye, hogy megérte?- Igaz, hogy tudományos munkája érdekében a legváltozatosabb mellék, vagy hadd mondjam így, kényszer munkákra szorult?- Ahogy tudtak, harcoltak az előrejutásom ellen. Mindenki. De nekem dolgoznom kellett. A hivatás kényszerénél nincs erősebb késztetés. De miből? Persze, hogy mindent csináltam. Szabad időmben vízcsapokat javítottam, havat lapátoltam, néha még antennákat is szereltem. Tyúkólakra természetesen.- Tyúkólakra?- Számos közleményben igazoltam, hogy a háztetőknél alacsonyabban, de a talajszintnél kissé magasabban, tehát kutya-, méginkább tyúkólakra szerelt antennák adják a legkitűnőbb vételi lehetőséget.- És ebben is az első volt a világon? A legelső?-Tudja, a prioritás nagyon fontos a mi munkánkban, de tőlem távol állnak az ilyen hiúsági kérdések...- És a medicinán belül is nagyon sok újítása, felfedezés van?-Nagyon. De tudja jól, hogy nem általában szeretek dicsekedni . ..- De mégis csak nagy dolog, hogy valaki először csinál valamit a tudomány világában!- Valóban ez a legnagyobb.- Maga elé meredt, az elégedettség boldog mosolyával szemlélte gazdag múltjának lelkében raktározott nagyszerű eredményeit. Néztem, csodáltam volna még nagyságának élő szobrát, de hirtelen felkapta a fejét, és értetlenül elnevette magát - Igen? - Zavaromban én sem tudtam mit válaszolni. - Igen?- Kérdezett valamit?- .. .nem ,nem ... de igen. Fel tudna ... fel tetszene tudni sorolni egy-két ilyen nagy felfedezést vagy munkát, nagy eredményt? Az olvasók miatt. Nekik is kell tudniuk ...- Nem, nem, nem, nem . . . ez nagyon nehéz ... nekem legalább is...- Tényleg olyan sok van?- Nem csak az. Annyira távol áll tőlem a dicsekvés .. . - Újra megszólalt a csipogója, hiába, nagyon fontos ember, halk, de kemény szavakkal intézkedett, aztán befutott egy angol telefon is, hiába, nemzetközileg is rendkívül ismert személyiség, fölöttébb kedves akcentussal beszélt, főnököm szerecsen akcentusnak nevezte az ilyet, de tőle ez eredeti és természetes volt, tőmondatokkal búcsúzott, aztán egy nagy sóhajjal fordult felém, szemét behunyva tartotta, úgy vágott bele.- Hát igen. De tényleg csak az olvasókért, csak őértük .. .- Tulajdonképpen a bantuknál töltött egy évem alatt jöttem rá, hogy a medicinában gyakorlatilag még semmit sem fedeztek fel. A feladat ijesztően nagy volt, az első eredmények sokat várattak magukra, aztán már, tudja, hogy van ez... - ismét egy telefon, aztán a csipogó, majd megint jegy telefon, ezúttal a rádiótelefon, lefelé nézett, beazonosította, hogy az övére akasztott három közül melyik is trillázik, „most nem jó dráguci, majd később, majd visszahívlak”, mélységesen meghatott, hogy ha csak egy pillanatra is, de közel kerülhettem egy ilyen tudós magánéletének intim pillanatához.- Hol is hagytam abba?- Ott tetszett tartani .. .- Ja, igen .............aztán felf edeztem a medicinát, a röntgen sugarat, a telefont, a rádiót, a televíziót, kivezettem a népet az egyiptomi fogságból, megbékítettem Évát a Kain- féle affér miatt, megteremtettem Adámot, széjjel választottam a sötétséget és a világosságot, a többit úgyis tudja, olvasta a rólam szóló fejezeteket, de nem igaz, nem pihentem meg a hetedik napon, hogy tehettem volna, én akkor is dolgoztam, számomra nem létezett pihenőnap . .. Letöröltem a meghatottság könnyeit, előrehajoltam, hogy megcsókoljam a kezeit, de visszahúzta, az egyiket legalábbis, képtelen voltam beszélni, csak a mély meghatottság hálás szavát tudtam újra és újra dadogni, köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm ...- Naaaa, ne ... kérem ... nagyon kérem .. . tudja, hogy én nem . .. nem akarom ... én nem olyan vagyok .. . ezek semmiségek . . . jelentéktelen dolgok ... neeee, kérem ... Reszkető kézzel csomagoltam el a poharakat és a termoszt is, amelyben kávét hoztam neki, hogy kínálhasson engem. Amikor az ajtó felé tartottunk, vállamra tette a kezét, s miközben azt erősítgette, hogy valójában ő hálás a be- szélgetésünkkért, döntő elhatározásra jutottam: ráveszem Béla bácsit, ne csak egy fél oldalt kapjak erre a riportra, hanem az egész hétvégi szám, mind a harminchat oldal erről a végtelenül szerény zseniről szóljon. Hosszan nézett utánam az ajtóból, háromszor is integetett, óvatos mozdulattal, szinte félszegen, éreztem, ő is meg van hatva, s nem törődött azzal, hogy csöngött a telefonja, sípolt a csipogója, egyszerre trillázott mind a három rádió- telefonja, végül halkan még utánam búgta, mintegy útrava- lóul bölcs tanítását, ars poétikáját.-El ne feledje! Mosolyogjon! Szemben mindig csak mosolyogjon! Kiss Benedek Játszik a tavasz Jajgató ludak a jegenyék, örvénylenek, szél-anyó mellükről tollat tépked, a május meg, ez a viháncos kedvű gyerek, ráfúj és bokáig pihében lépked. Nyárfák havazása telet idéz, pedig kint a tavasz játszik, pörgeti, forgatja a sok pihét a szél, s mi taposunk benne bokáig. Gráf Csilla és Urbán Tibor fotó: Müller Andrea Soós Péter színészei Lehet, hogy Németh Ákos „Müller táncosai” című darabja nem olyan jó, mint ahogy a hírek alapján az ember várná, de egészen jó előadás kerekedett belőle Soós Péter rendező és színészei keze alatt a Pécsi Nemzeti Színházban. Mintha erre a fiatal csapatra testálta volna rá a ki tudja miért lelépett Müller a hagyatékát. Ez a hagyaték ugyan egy fikarcnyi örömet, megbékélést sem eredményez, sokkal inkább veszekedést, illúzióveszést, felszínes, illetve „bután” elmélyülő kapcsolatokat. Ám úgy tűnik, ifjú színészeink valóban ismerik ezeket a szituációkat: minden keresettség nélkül elő tudják adni, milyen érzés feleslegesnek. huszonévesen kiégettnek, sekélyesen vá- gyakozónak lenni - ez lehet, hogy amúgy nem túl üdvözlendő, de az előadásnak határozottan jót tesz! Bár a darab nem nagyon szól másról, mint hogy valaha tevékeny emberek (művészek) ellehetetlenülnek és egymást marják, de kínál néhány jól megoldható - és jól megoldott! - helyzetet, jellemet. Fül ár István, akit leginkább - kissé beskatulyázva - sima modorú úrifiúként láthattunk az utóbbi időben, ezúttal megmutatta, milyen elemien tud pl. „szemét” lenni, ha az kell, félelmet és részvétet keltve. Szerepe szerint ő szeretne a Godot-szerű Müller nyomába lépni, de valóban azok sorsára jut, akik erővel akarnak istenek lenni ezen a Földön. Teljesen meggyőző és természetes a kissé naív, jóindulatú Nyúl alakítója, Urbán Tibor. Ugyanez mondható el a Fábián Anita-Wertig Tímea duóról, illetve Gráf Csilláról. A negyedik „lány”, Gellért Éva valamivel erőtlenebb, ám ő szerepének is áldozata, ugyanis megölik. Bajomi Nagy György játékával sem lenne semmi gond, ha nem ugyanezt a figurát adná elő a „Chioggiai csetepatédban is, ami azért mégis csak kissé más világ. Visszatérve az előadás egészére: talán lehetett volna még nyesegetni a „mély-filozófiai” betoldásokon. A lepusztult emberek, az ótvaros bárhelyiség és a lepusztult magyar nyelv társaságába sehogy sem illettek a hirtelen előrántott élet-értelmező sablonos közhelyek, amiket csak hamisan, félre néző arccal lehetett elmondani - nem a színészek hibája! Már egy Cse- hov-darabból is ordít az ilyesmi: „Elmegyek innen. Nem maradok itt tovább, nem bírom!” stb., mire a kérdés: „Tessék? Mondtál valamit?”, erre a kesergő: „Á, semmi, semmi”. Ilyesmit ma Magyarországon, egy bárban, ahol félig leszakadva lóg a neon cigaretta-reklám, nem mond a kutya sem. Az előadásnak volt egy zavaró melléfogása is: az állandó hurcolkodás, rendezke- dés. Világos volt a rendező filmes-koncepciója, rövid, „ütős” jelenetek, párbeszédek, de mire szegény színész igazán átadta magát az adott helyzetnek, már jött a sötét, és a nem ritkán magánál a jelenetnél hosszabb függönyhu- zigálás, redőnyzörgetés. Ez a fajta töredezettség nem hiszem, hogy bármilyen „koncepciót” is mélyített volna. Összességében a „Müller táncosaidnak előadása azt mutatta meg, miképp lehet egy közepes darabból lelkes színészi munkával élvezhető produkciót formálni! Méhes K. Futnak A Képek Szeptemberi rózsák Clint Eastwood alighanem élete legmerészebb feladatára vállalkozott, mikor megfilmesítette Robert James Waller bestsellerét, a Madison megye hídjai-l. A történet ugyanis - két érett ember szenvedélyes szerelmi románca - könnyen érzelgősségbe fulladhatott volna a vásznon. Szerencsére nem ez történik, bár a film utolsó harmadát azért szépen végig lehet zokogni, ám ez a hatás éppen a tárgy mértéktartó kezelésével függ össze. Mert Eastwood, a rendező, a témához leginkább illő, noha nem kézenfekvőén adódó előadásmódot választotta: az egyszerűséget. A cselekményszö- Meryl Streep, Clint Eastwood és a híd vés kellően, de nem túlzóan reélettől, hogy mindent elveszítsen. Nemcsak a végre megtalált, hozzá való férfit, hanem azzal együtt önmagát is. Meryl Streep ezt játssza el: a boldogalisztikus, a bevezető szakasz - az árnyalt kömyezetrajz és a figurák plasztikus bemutatása érdekében - még a lassúság, sőt az eseménytelenség látszatát, kockázatát is vállalja, a fényképezés mentes minden hivalkodástól, a plánválasztás és a világítás elegánsan tapintatos, a vágás keresetlenül célirányos, különösen a befejező, gyorsított tempójú részben, a zene fülbe- mászóan dallamos, de nem telepszik rá a képekre. A szív hidjai (The Bridges of Madison County) tehát jó film, mert kiszámítottsága ellenére őszintének hat, messze jobb, mint az alapul vett lektűr. Szerelemről és felelősségről beszél, vágyakról és lemondásról, s arról, hogy a szív nem ráncosodik, csak az arc, ami közhely, de igaz. És a legfontosabb: csak annyit mond el ezekről a témákról, amennyit a műfaj megenged, s még elbír. Dicsérem a rendezőt, megérdemli, de hozzáteszem: ezt a filmet Meryl Streep nélkül ilyen szinten nem lehetett volna megcsinálni. Mert A szív hidjai az ő jutalomjátéka. A kitűnő színésznő a történet négy napjába képes egy egész életet belesűríteni. Csalhatatlan ösztönnel mozog szerepében, s formálja meg tekintetekből, gesztusokból s a lélek mélyéről feltörő szavakból Francesca jellemét, aki egy kései szerelem mámorában mindent elnyer az ság elégiáját. Megbízható partnere a színész Clint Eastwood, a hallgatag hős, s ha ennek játéka egészében nem is mérhető Meryl Streep teljesítményéhez, néhány jelenete, így a néma búcsúzás a szakadó esőben, kiváló teljesítmény. Eastwood elég okos volt ahhoz, hogy tudja: a nagy színésznő mellett csak ezzel a visszafogott játékkal van esélye, s ez a belátás még stílusérzékét is dicséri, hiszen Francesca nemcsak főhőse, de elbeszélője is a történetnek, tehát mindenképpen neki kell a film középpontjában állnia. De hol is állna, ha egyszer Meryl Streep alakítja. Nagy Imre i
