Új Dunántúli Napló, 1996. január (7. évfolyam, 1-30. szám)
1996-01-13 / 12. szám
6 Dlinántúli Napló Kultúra - Művelődés 1996. január 13., szombat „A magam örömére készítem a kerámiát” Szakács Eszter: Süllyedő Atlantiszom Knoll Éva keramikusművészt a pécsi Művészeti Szakközépiskolában kerestem fel. A tanárnővel a képző- és iparművészeti tagozat igazgatóhelyettesi irodájában beszélgettünk. Knoll Éva 1952-ben Székesfehérvárott született, az Iparművészeti Főiskolán Csekovszky Árpád volt a mestere. 1977-től tanít a művészetiben, és hatodik esztendeje igazgatóhelyettes is. Állandó résztvevője a kerámia biennáléknak, szimpóziumoknak. Dolgozott ösztöndíjasként a Kecskeméti Kerámia Stúdióban, a jugoszláviai Nasiceben. A művésznő munkáira a formai letisztultság, az anyagszerűség, a természetesség a jellemző.- Hogyan éli meg a természettel való kapcsolatot az alkotómunkájában ?- István-aknán van a műtermem, oda, a magányba, csendbe vonulok el az iskolai nyüzsgés elől. Az erdő, a természet közelsége kitisztítja és feltölti az ember gondolatait, s ez számomra mindig nagyon fontos marad.- Hogyan jelenik meg ez munkáiban?- Munkáim egyrészt funkcionális tárgyak - edények, tálak, teáskészletek és készítek nagyméretű, felrakásos technikával formálódó tárolóedényeket, vázákat is.- Formaviláguk emlékeztet az ókori tárgyakéra. Tudatos ez?- Igen, nagy hatással van rám az ősi kultúrák formavilága, az ókori keleti, mezopotámiai nagy tárolóedények esztétikája, ahol a funkció határozta meg a tárgy küllemét. Én is törekszem mindig a lehető legcélszerűbb formát megtalálni, hogy a kéznek is jó fogása legyen rajta. Az ésszerűség kihat a tárolás kérdéseire és a jó tisztíthatóságra is. Nem nagyon díszítem őket, ha igen, akkor inkább csak rovátkolt mintával. A hagyományosan feldolgozott agyagon kívül kedvelem a durvább tapintású samottos anyagot is, ez rusztikusabb felületet ad. A mázaknál a föld, a füst színeit részesítem előnyben. A magam örömére készítem a kerámiákat, nagyon ritkán dolgozom megrendelésre, inkább csak a jóbarátoknak, ismerősöknek adom el őket, mert az is fontos, hogy ahova a tárgy kerül, ott becsülete legyen.- Kisplasztikákat is készít.- Igen, ezeket a munkákat az utcai gránitkő ihlette, s ehhez a témához kapcsolódóan készítettem faliképeket is. Anyagukban durvább, rusztikusabb a felületük, és ez néhány alkotáson a finom porcelánmasszával ellentételezve már egy újabb jelentés- tartalmat hordoz.-A tanítványai is el szoktak látogatni a műtermébe?- Hogyne, itt újabb, más lehetőségek nyílnak számukra: például szabadtűzű kemencét építünk együtt, és kiégetjük benne az iskolában megkorongozott és előszántott - megzsengélt - tárgyakat. így ezek az edények füstösek lesznek, egészen más hangulatuk van, mint a megszokott elektromos kemencében kiégett, hagyományosan bemázazott tárgyaknak. Ebben a szabadabb légkörben a tanulók is oldottabbak, megbeszéljük a problémáikat, szívesen segítek nekik.- Fontos az ön számára, hogy miként alakul a diákjainak a sorsa, lesz-e valakiből keramikus?- Igazából egy a fontos: hogy minél több tudást, helyes látást adjunk nekik át. Nem az a lényeg, hogy mindenki művész legyen, az nem is lenne jó, hanem maradjon meg egy jó értelemben vett érzékenység bennük a szépség iránt, szeressék a művészetet. Sokan közülük más területen helyezkednek el, de nekem jól esik, ha visszajönnek beszélgetni, levelet írnak, vagy kiállításokon látjuk viszont egymást. Szép számmal vannak azok is, akiket valamilyen művészeti főiskolára felvesznek, de természetesen azokra vagyok a legbüszkébb, akik az Iparművészeti Főiskolán megállják a helyüket.- Merre tart a mai kerámia- művészet?- Az egykor divatos posztmodem irányzat ma már lefutott. Úgy gondolom, most a legtöbb keramikus visszafordul a mélyebb tartalmak, érzelmek kereséséhez, és azt próbálja a kifejezésre juttatni a saját eszközeivel.- Ön mire készül most?-Ősszel szeretnék létrehozni egy kiállítást a Művészetek Házában, erre is dolgozom. Nekem életformám a kerámia, soha nem érdekelt, hogy a tárgyaim eladhatók legyenek, hogy másoknak vajon tetszeni fognak-e. A saját magamnak felállított mércéhez igazodom. Ha nem így lenne, akkor más lenne az életformám, akkor nem lennék pedagógus a művészetiben, nem tudnék mit továbbadni a gyerekeknek. Szeretném beléjük plántálni az igényességet, az anyag szeretetét. Főként az agyagra gondolok, mert itt nem okozunk kárt a környezetben: amit a földből vettünk ki, vissza is tud alakulni. Varga Andrea Második kötetében Szakács Eszter biztos kézzel építi tovább sajátos, csak rá jellemző mitológiáját. Ennek a világnak meghatározó, szinte állandóan jelenlévő motívuma a víz. A világot átjáró és uraló őselem. S e víz nemcsak a Káosz megtestesítője, a rendezetlenség és a halál szimbóluma, hanem egyben a létezés alapföltétele is. A süllyedő Atlantisz (mivel folyamatosan, éppen most süllyed) a világ - s benne az egyéni lét - tragikus szépségű metaforája. A költő - hasonlóan a mítoszok nyelvéhez - elsősorban képekben „gondolkodik”, erőteljes, sűrű szövegei az újholdasok, Nemes Nagy Ágnes és Piünszky János költészetére emlékeztetik az olvasót. íme, egy jellegzetes, a „mestereket” idéző megfogalmazása: „Csillagképek közt úszik hajam. / Hallod-e a szívverésem? / óriás szobor, / siklóm feléd a kettényíló fényességben.” A Halak kertje című, ’93-as kötetének utolsó versében a tenger bukott angyalainak nevezi a delfineket, s ez a delfin-motívum visszatérő és új jelentésekkel bővülő eleme Szakács költészetének: „merülnék utánad / édes delfinem,”, „sebesült delfined”, Ágaskodó delfin a vizek felett, / táncol feltartott karod”, ,Alvók arcán a delfinek mosolya” stb. Az áramlő Tejút, a Nap medúzaléte, a szív hullámverése ezt a vízivilágot gazdagítja, növeli kozmikussá és személyessé. Ebben a világban a fekete bogarak esőcseppek, százlábú eső zuhog, s a terasz is fürdik a fényben. Az általában pozitív töltetű delfin-képzetkörhöz azonban gyakorta társul a szorongás érzete: a felhők és Isten fuldokolnak, az égnek cápabőre van, és még a kövek is cápaszürkék. És Szakács hóbagoly-szárnyú, tolipihés angyalai is legtöbbször zuhannak, vagy legalább is sokat sejtetően figyelnek. A „kivágott nyelvű” angyal nem közvetít a menny és az ember között, csak jelen van: mint a végítélet jelképe, a világmindenség (és benne Isten) teljes pusztulásának szemlélője. Az egyiptomi és perzsa misztériumok (Anubisz, Hórusz, Mith- rász) totemisztikus eredetű világának újkori rokona Szakács Eszter gondosan megrajzolt- megfestett mindensége. A versformák változatosak: a haikutól a négysoroson át a szonettig sokféle szerkezet fellelhető e karcsú kötetben. A versbeszéd szikár és „nedves”, kötött és oldott, konkrét és elvont egyszerre. - A Fázom című vers például így indul. „Fázom. Semmi se fedi testem. / Éhezem. Még sohasem ettem. / Honnan jövök? Hol vagyok? / Feltörték lábam a csillagok.” Nedvesség - vagyis humor - járja át a kötet egészét, s csak ritkán érezzük úgy, hogy kimódolt (költött) szöveget olvasunk: hiteles költészetet művel Szakács Eszter. E kötet bontóján is Leonor Fini festményének részlete látható (Angyali üdvözlet), s ez a remek érzékkel kiválasztott mű vezeti be az olvasót jelenkori líránk egyik jelentős darabjába. (Stádium, 1995) Mihalik Zsolt A művész-tanár egyik tanítványával fotó: Tóth Futnak A Képek __________________________________jegyzet A z Eiffel-torony árnyékában Az újabb amerikai filmvígjáték általában úgy viselkedik, mint egy telhetetlen kamasz: mindig a különlegeset keresi, mert olt- hatatlan vágyat érez a nemmindennapi iránt. Amit többnyire a lehető legszokványosabb formában ad elő. Billy Crystal most megpróbált fordítani a dolgon. Új filmje, a Felejtsd el Párizst! (Forget Paris!) a legesleghétköznapibb tárgyat választja. Az előadásmód viszont kifejezetten szellemes, sőt ironikusan áttételes. Vagyis Billy Crystal rájött valamire, amit az olaszok és a franciák ugyan mindig is tudtak, de jobb későn, mint soha, szóval felfedezte, hogy a filmvígjáték titka, legalább is a hangosfilm feltalálása óta, nem a komikus helyzet rendkívüliségében, hanem a sajátos játékfelfogásban, az elbeszélés eredetiségében rejlik. A téma tulajdonképpen mellékes. Mickey és Ellen története annyira egyszerű és átlagos, hogy ez már szinte nem is történet, hanem maga az élet. Megismerkednek, egy mámoros hetet együtt töltenek Párizsban, majd összeházasodnak, s aztán jönnek Amerikában az unalmas hétköznapok. Az Eif- fel-toronynak hosszú az árnyéka ... Úgy néz ki, hogy elválnak, de aztán rájönnek, hogy együtt mégiscsak jobb, mint külön. Nna! Ezt a cselekmény-semmiséget azonban Billy Chrystal leleményesen kifundált beszédhelyzet által jeleníti meg, azaz játékosan idézőjelbe teszi, amitől elkezd érdekessé válni a dolog. Egy baráti társaság tagjai mesélik el egymásnak Mickey és Ellen esetét valamilyen vendéglőben, méghozzá úgy, hogy az asztalt egyre többen ülik körül, s az újonnan érkezők szövik tovább a fura love storyt, friss híreket hozva, kedélyesen csevegve, pletykál- kodva. Ez így olyan hangulatos, mintha Woody Allen találta volna ki. Persze nem minden ennyire jó. Sajnos, nem. A színészi munka összképe például igencsak egyenetlen. A főszereplők kitesznek magukért, különösen Debra Winger kedves természetessége tetszik, de a mellékfigurák alakítóinak játékát inkább a gépies rutin jellemzi. A dialógusok sincsenek megfelelően megírva. Mindenki mindig jópofa szeretne lenni, állandóan valami szellemeset akar kivágni, amiből gyakran erőltetett poénkodás lesz. Párizs olyan, mint New York, csak egészen más, mondják, a salátástálat zöldségeskertnek nevezik, s amikor Mic- keypek azonosítania kell apja holttestét, kéri, fordítsák hasra, merthogy ő mindig csak távozóban látta. Vagyis a szokásos hollywoodi ízlésficamok sem maradnak el. De ne váljunk egyszerre túl sokat. A Felejtsd el Párizst! így is méltó a figyelmünkre. Billy Chrystal jól tájolta be magát, s valami fontosat megtudott a filmvígjátékról. Csak később el ne felejtse ... Nagy Imre Billy Crystal, Debra Winger... és a Szajna 4 4
