Új Dunántúli Napló, 1995. november (6. évfolyam, 298-327. szám)
1995-11-04 / 301. szám
1995. november 4., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 7 A negatív kód Dr. Kezdi Balázs könyve az öngyilkosság és kultúra összefüggéseiről A PANNÓNIA Könyvek soroA plakátrajzolástól a dramaturgiáig Beszélgetés Simon Istvánnal, a PNSZ ügyvezető igazgatójával zataban, a „Pro Pannónia Kiadói Alapítvány - Pécs” kiadásában nemrég jelent meg dr. Kézdi Balázsnak A negatív kód című könyve, amelynek a Kultúra és öngyilkosság alcímet adta a szerző. Dr. Kézdi Balázs pszichiáter szakorvos és pszichoterapeuta, jelenleg a Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsésztudományi Kara pszichológiai tanszékének vezetője. Korábban a pécsi ideg-elme klinikán dolgozott, majd a Megyei Mentálhigiénés Intézet munkatársa. Később a szigetvári kórház pszichiátriai osztályának lett vezetője. Az országban az elsők között hozta itt létre az un. krízis-intervenciós osztályt, s ő volt szervezője és elindítója a pécsi SOS telefonszolgálatnak. Ahhoz a generációhoz tartozott, akik új utakat kerestek a mentálhigiénés problémák megközelítéséhez és kezelésében. Munkája közben mind a krízis-intervenciós osztályon, mind az SOS szolgálat révén gyakran került kapcsolatba olyanokkal, akik öngyilkosságot kíséreltek meg. Eveken át próbált a dolgok mélyére ásni, próbált magyarázatot találni arra, mi az oka a kiugróan magas hazai öngyilkossági mutatóknak, miért vagyunk ebben a világ élvonalában. Felfedezhető-e összefüggés a magyar nyelv és kultúra, valamint az öngyilkosság jelenség között? Kutatásainak összefoglalójaként szeretne e kérdésekre magyarázatot adni a most megjelent könyvében. A bevezető előtti oldalon Kézdi Balázs elmondja, hogy már fiatal orvosként egyre érezte az ellentmondást a között a kezelési mód között, amiben akkor az öngyilkosságot elkövetőket részesítették, és a között az információk között, amiket a betegektől kapott. Mint írja, későbbi kutatásainak, az öngyilkosság másként való megközelítésének elindítását egy újságírónak köszönheti. A Dunántúli Napló akkori főmunkatársa, Thiery Árpád anyagot gyűjtött egy öngyilkossággal kapcsolatos írásához. A főnökei őt jelölték ki, hogy szakmai-tájékoztatást adjon. Az újságíró a beszélgetés közben viszont olyan kérdéseket tett fel, amikre orvosi választ nem lehetett adni s amiket először orvos- fejjel gondolkodva meg sem értett. „Ekkor vált világossá számomra, hogy az ön- gyilkosság olyan dolog, amiről sem mint orvos, sem mint laikus nemhogy semmit nem tudok, de nem is értem, miről van szó” - írja könyve elején a szerző. A bevezetőben is utal rá, hogy -„Aligha létezik nehezebb feladat egy kutató számára, mint az öngyilkosságról olyan általányos érvényű megállapításokat közzé tenni, amelyek egyaránt felkelthetik mind e kérdés szakértőinek, mind a laikus olvasok figyelmét.” E nehéz feladatra vállalkozott könyve megírásával Kézdi Balázs. Hihetetlen mennyiségű szakirodalmi forrást, statisztikai jelentést végigtanulmányozva s a saját kutatásainak eredményeivel ötvözve az első fejezetben a magyar öngyilkos- sági helyzetet vázolja fel. Próbál választ keresni arra, mi az oka, hogy az egyébként konstansan magas magyar öngyilkossági előfordulások számában miért volt kiugró e szempontból a századforduló - az 1881-1911 közötti időszak és az 1960-1980-as évek? Mindkét időszakra az öngyilkosságok számának megkétszereződése volt a jellemző. A következő fejezetben megpróbálja összefoglalni az ezzel kapcsolatos különböző elméleteket, véleményeket. Fejtegeti a kultúra és öngyilkosság kapcsolatát, a magyar nyelvben fellelhető, ide vonatkozó „negatív kódot” (öngyilkosságokról szóló népi énekek, balladákat s a költészet más példáit említve), ír Széchenyi öngyilkosságáról, történelem-lélektanról. S így az olvasó az íróval együtt a könyv végén eljut addig a döbbenetes végkövetkeztetésig, hogy a kutatás során feltárt negatív kód, vagyis a tagadás nemcsak az öngyilkosság nyelvi jele, hanem a kultúra kódja is. „Ez a tény a magyar öngyilkossági helyzet alapvetően új értelmezési lehetőségét állítja elő számunkra” - írja a szerző. Az író bevezetőjében arról ír, hogy érdeklődő laikusoknak is szánta e könyvet. A könyvet olvasva derül ki, hogy ez sikerült kevésbé. A hihetetlen mennyiségű szakirodalmi idézet, amelyek a különböző vélemények ütköztetése, a jobb megértés céljából kerültek a könyvbe, a nem szakértő számára nehezen érthetővé és átláthatatlanná teszi a művet. Az orvosi szakkifejezésekkel telezsúfolt mondatok ugyancsak a megértést nehezítik az e nyelvezetet nem tanultak számára. A témával foglakozóknak azonban minden bizonnyal érdekes, sőt megállapításainak újszerűségével meghökkentő olvasmány. Sarok Zsuzsa Simon István az idén százéves Pécsi Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója. Emberemlékezet óta a színháznál van, s lassan kicserélődik körülötte a teljes társulat. Pedig még csak 44 éves.-Mikor került először kapcsolatba a színház világával?- Gimnazista koromban, 1966-ban, mint irodalmi színpados, Éles Bélánál Tatabányán. De a családi hagyomány is a színházhoz köt: apám testvére Simándi József, a bábszínész, anyám nővére pedig Berlinben jónevű karakterszínész. Meghatározó volt az is, hogy a gimnáziumi magyar tanárom, Varga Jánosné, rendszeresen felvitt minket Budapestre, nagyon jó színházi előadásokra.-Hogyan alakult az élete a gimnázium után ?-Pécsre kerültem a Tanárképző Főiskolára, magyar-történelem szakra. Itt Vincze Jánossal és Várkonyi Balázzsal hármasban szerveztünk irodalmi színpadot. Aztán úgy alakult, hogy pénzt kellett keresnem, s harmadév végén megpályáztam a Pécsi Nemzeti Színház kiírása alapján a művészeti titkári posztot. Nógrádi Róbert, az akkori igazgató megkérdezte, hogyan akarok én itt művészeti titkár lenni, amikor megalszik a számban a tej. Aztán mégis felvett, mondván, ha már ilyen szemtelen vagyok, hogy 19 évesen jelentkezem, ki kell próbálni. így kerültem 1971. augusztus 1-vel a színházhoz. A negyedik évet a főiskolán már levelezőn végeztem el.- Gondolom, nem sokat sejtett a színházcsinálásról.- A plakátkészítés a legnagyobb élményem ebből a korból. Illyés Testvérek című darabjához kellett először a plakátot nekem megszerveznem. Egész éjszaka rajzoltam a plakát betűit, vonalzóval. Másnap megdicsértek ugyan, de felhívták a figyelmemet, hogy elég lett volna legépelnem, a betűszedés a nyomda feladata.-Mennyi idő kellett ahhoz, hogy színházértő legyen?- Másfél év múlva nagyjából már minden ment, de a mai napig sem mondhatom el, hogy értek hozzá, hiszen minden nap más, s állandóan újabb problémák vetődnek fel.- Hogyan alakult a kapcsolat az igazgatóval?- Nógrádi rettenetesen szigorú ember volt, ha kellett ordított velem, de öt perc múlva behívott, és nagyon emberi tudott lenni. Apa-fiú viszony alakult ki köztünk. S bár számtalan esetben megittuk a pertut, én haláláig magáztam, miközben ő végig tegezett.- Meddig tartott a művészeti titkároskodás?- 1976-ban elment az addigi főtitkár, Bükkösdi László, akkor vettem át a posztját, aztán ’81- ben lettem ügyvezető igazgató.- Gondolom, a hazai színházi világ legfiatalabb ügyvezetője volt akkoriban.- Igen. Viszonylag korán kezdtem mindent. 20 évesen nősültem először, s a 26 éves lányom nemsokára bírónő lesz. A második házasságomból van egy kisfiam, ő 18 éves és egy kislányom, ő 16. Egyébként jó családi háttér nélkül ezen a pályán nem lehetne létezni.- Milyen változást jelentett az ügyvezetői poszt?- Nehezen éltem meg, hiszen korábban nagyon népszerű voltam. Aztán rá kellett jönnöm: anélkül, hogy megváltoztam volna, megszűntek a haveri viszonyok, s ezt a pozíció okozta.- Nem vágyott soha arra, hogy szorosabb kapcsolata legyen a művészi munkával? . - Bár a munkaköröm kissé száraznak tűnik, de én nem hagyom azzá válni. Rendszeresen beülök a próbákra, s igazán ott érzem jól magam. Színész nem lehetek az én „r” hangjaimmal, a rendezés nem izgatott, de a színdarabok elemzése igen, így aztán ’78-’82 között elvégeztem a dramaturgiát is. A főiskolán pont Lengyel György volt az osztályfőnököm, aki később igazgatóm is lett. A Nyári Színházban dolgoztam, mint dramaturg, a saját színházamban nem tartottam etikusnak.- Hogyan élte meg az igazgatóváltásokat?- Tizenhét évig dolgoztam Nógrádi mellett, mindent tudtam, ami vele kapcsolatos. így aztán nem volt könnyű az átállás, de végül is korábban Lengyel Györggyel és most Balikó Tamással is jól kijövök. Talán azért, mert az egészséges kompromisszumok híve vagyok. Balikó végtelenül dinamikus, optimista ember, én pedig az ellentéte. Kiegészítjük egymást. Egyébként most nagyon fiatal, energikus a színház vezetése.- A világ erőteljesen megváltozott az elmúlt években. Menynyire változott a színház viszonya ehhez a világhoz?- Régen, ha elfogyott a pénz, jött a póthitel. Ma újra és újra meg kell győzni a szponzorokat vagy a leendő szponzorokat arról, hogy érdemes minket támogatni. A legnagyobb probléma, hogy huszonötezer forint bruttó az átlagkereset nálunk. A legalacsonyabb tizenötezer, a legmagasabb ötvenegyezer. Persze, meg lehetne szüntetni néhány tagozatot, hogy jobbak legyenek a feltételeink, de ami egyszer megszűnik, azt már soha többé nem lehet újjáéleszteni. Az emberek pedig természetesen zúgolódnak a munkástól a színészig, s bizony, igazuk van. A színház egy mikrotársa- dalom a társadalomban, itt az egész országot le lehet mérni. De ha egy lakatos beül a nézőtérre, s ragyog a szeme, mert a színpadon egy díszletelem részét ő hegesztette, tudom hogy ez az, ami itt tartja még. Sztrájkolni pedig nem érdemes, ki figyel oda?- Pedig egy színházi sztrájkot igazán szakszerűen és látványosan meg lehetne rendezni.- Valószínű, hogy nagy tapsot kapnánk, de nem történne semmi. Hiszen színház nélkül lehet élni. Az persze, más kérdés, hogy érdemes-e. Én már nem tudnék, az biztos. Cseri László A Művészetek Háza kínálatából Három érdekes program is várja a látogatókat november 7- én a pécsi Művészetek Házában. 18 órakor itt nyílik meg Bukta Imre képzőművész kiállítása, míg 18.30-kor „A fasizmus társadalom-lélektana a filmművészet tükrében” címmel Erős Lerenc szociálpszichológus tart előadást. 19 órakor a zeneszeretők számára ajánlják a zeneszerző halálának 50. évfordulójára rendezett Bartók emlékestet. A Pécsi Zene- művészeti Főiskola Leánykara és Kamarazenekara mellett fellép a Pécsi Művészeti Szakközépiskola Leánykara, illetve Gerő Pál, Loparics Erzsébet, Sülé Nóra és Tóth Krisztina is. Sancho Pansa vendégségben A budapesti Kocsis György játssza Sancho Pansa szerepét Stenczer Béla helyett a Pécsi Nemzeti Színházban november 8-án, 9-én, 10-én, 22-én és 26- án. A pécsi színész novemberben a „Három testőr Afrikában” című filmet forgatja, ezért ugrik be a helyére a fővárosi vendég, aki jelenleg a Nemzeti Színházban alakítja a hű fegyverhordozót. Kiállítások Több válogatás is nyílik a következő héten a kisebb pécsi galériákban. A Parti Galériában november 11-étől Somogyi Győző festőművész képei láthatók, míg a Pécsi Műhelygalériában ugyancsak ettől a naptól a budapesti Illár Erzsébet kerámiái kapnak helyet. A pécsi Nevelők Háza galériájában Mexikó és Guatemala címmel november 8-ától Mester Ildikó fotóit mutatják be. A Gyöngyszem galériában november 10- étől a hónap végéig a szegedi Szabó Edit pasztelljei tekinthetők meg. / Életem - muzsika A Városszeretők szalonjában ezúttal dr. Nádor Tamással találkozhatnak a zenebarátok. A pécsi Nevelők Házában november 8-án, 16.30-kor kezdődő beszélgetésen Fekete László lesz a beszélgetőpartner, aki életéről, s a muzsikához fűződő rendkívül szoros kapcsolatáról faggatja a vendéget. Az IH ajánlatai A húszéves intézmény galériáján már látható a Ház történetét bemutató fényképes kiállítás. November 6-án 21 órakor a filmklubban Godard „Németország kilenc (új) nulla” című filmjét játsszák, míg 8-án este 7-kor sokak kedvence, a P. Mobil együttes lesz a vendég. Simon István emberemlékezet óta a színháznál van fotó: Müller Lázár Ervin Életkép - előszóval Bertók László: Talán választott városom Talán választott városom, a máris életem felét, az ahol, a most, a miképp, a méginkább, ha elhagyom. Talán a nyom a talpamon, a tejutak, a szanaszét, az ahány város, annyi Pécs, az elereszthet, de fogom. Talán, hogy arany és uszony, a mint a halszemben az ég, a biztos talányban a szép, a mennyi nő, mennyi torony. Talán a firka a falon, az igen s nem közt a beszéd. Ezt a kis tárcaféleséget 1987-ben kezdtem el írni, de a végével nagyon meggyűlt a bajom, és csak hónapok múlva tudtam befejezni. Akkor sem voltam vele igazán elégedett, van benne egy szatyor, ennek a leírásával sehogy sem boldogultam. Ma már - évek múltán - nem emlékszem, hogy mi bajom lehetett a szatyorral, csak annyit tudok, hogy amíg a javítgatásokkal húztam az időt, átrendeződött a világ, és én úgy éreztem, írásom érvényét vesztette, kár tovább bíbelődnöm a félbemaradt mondatokkal. Lomtárba került hát. De tegnap ugyanott álltam, ahol írásom játszódik, igaz, megváltozott az utca neve, az a busz sem közlekedik már, amelyre akkor vártunk - és megláttam a viaszarcút. Lehet, hogy ez az írás mégis érvényes? Galamblövő Először nem látszott élőnek. Olyan volt, mintha Tussaudné panoptikumának egy viaszfigurája keveredett volna ide a Népköztársaság útjára. De nem lehetett viaszfigura, mert mozgott. Lassú, majdhogynem csoszogó léptekkel közeledett a buszmegálló felé, ahol tízen, tizenöten várakoztunk. Mindenki feléje fordult, pedig még nem történt semmi különös. Hacsak azt nem tartjuk annak, hogy valaki egy nagy kaliberű, vadászfegyverrel közeledik a városban. A fegyvert a tus és az elsütőszerkezet között markolta, lazán lógatta maga mellett, a cső kissé lefelé, a szíj majdnem söpörte az aszfaltot. De nem a fegyver miatt sze- geződött rá minden szem, arra esküdni mernék. Hanem mert látszott rajta, hogy mindjárt lőni fog. Szorongva néztük, ahogy az eget kémleli, a fák koronáját, a háztetőket. Ekkor a Bajza utca felől egy galamb ereszkedett a járdára. A puska emelkedett. A galamb lépett kettőt, a feje előre-hátra bókolt. A puska akkorát szólt, mint egy ágyú. A galamb szinte szétrobbant, véres, tollas cafatok fröcskölték tele a járdát. Elefántölésre szánt fegyver lehetett a viaszemberé. Mintha mi sem történt volna, a járókelők behúzott nyakkal siettek, mi pedig álltunk az aszfaltba gyökerezve. Vártuk a megváltó autóbuszt. Csak a galambok reagáltak a dörrenésre. Riadt rajok keringtek az utca fölött. A viaszarcú emelte fegyverét. Lőtt. Kettőt egymás után. Odafönt két galamb robbant föl, darabjaik szertefröccsentek, mint az aknaszilánkok, a galambraj tűhegyes repüléssel elhúzott a Kodály körönd felé, föntről tollpihék szitáltak, mintha kiszakadt volna egy égi dunyha. Csak ne tévedjen ide most már egy galamb se! A Hősök tere felől föltűnt a busz. Csak gyorsan, csak gyorsan! És ekkor a hátunk mögött álló pad támlájára ereszkedett egy galamb. Feketekeretes gombszeme táplálék után kutatott. Ha merem, befogom a fülem. De csak annyira telt, hogy hátat fordítottam. A dörrenés után, mintha vér fröcskölt volna a kabátomra, apró tűszúrások a hátamon. És ekkor valaki hisztérikusan fölsikoltott.- Mit csinál, maga vadállat, mit csinál!? Egy cémavékony, feketébe öltözött öregasszony, fején mókás kiskalap, kezében műanyag háló, a hálóban újságpapírba csavart kenyérdarab.- Szégyellje magát! - kiabálta magán kívül, és a szatyrát lóbálva megindult a viaszarcú felé. A busz fékezett, a vezető nyitotta az ajtókat. A viaszarcú felemelte a fegyverét, és gondolkodás nélkül lőtt. Az öregasszony teste megrándult, a lövés ereje hanyatt vágta, melléből mint egy vörös gejzír, sugárzott a vér. Föltülekedtünk a buszra, a csengő élesen berregett, becsukódtak az ajtók, a vezető indított. Szokásos ütemben zajlott a forgalom.
