Új Dunántúli Napló, 1995. november (6. évfolyam, 298-327. szám)

1995-11-04 / 301. szám

1995. november 4., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 7 A negatív kód Dr. Kezdi Balázs könyve az öngyilkosság és kultúra összefüggéseiről A PANNÓNIA Könyvek soro­A plakátrajzolástól a dramaturgiáig Beszélgetés Simon Istvánnal, a PNSZ ügyvezető igazgatójával zataban, a „Pro Pannónia Kia­dói Alapítvány - Pécs” kiadá­sában nemrég jelent meg dr. Kézdi Balázsnak A negatív kód című könyve, amelynek a Kul­túra és öngyilkosság alcímet adta a szerző. Dr. Kézdi Balázs pszichiáter szakorvos és pszichoterapeuta, jelenleg a Janus Pannonius Tu­dományegyetem Bölcsésztu­dományi Kara pszichológiai tanszékének vezetője. Koráb­ban a pécsi ideg-elme klinikán dolgozott, majd a Megyei Men­tálhigiénés Intézet munkatársa. Később a szigetvári kórház pszichiátriai osztályának lett vezetője. Az országban az elsők között hozta itt létre az un. krí­zis-intervenciós osztályt, s ő volt szervezője és elindítója a pécsi SOS telefonszolgálatnak. Ahhoz a generációhoz tartozott, akik új utakat kerestek a men­tálhigiénés problémák megkö­zelítéséhez és kezelésében. Munkája közben mind a krí­zis-intervenciós osztályon, mind az SOS szolgálat révén gyakran került kapcsolatba olyanokkal, akik öngyilkossá­got kíséreltek meg. Eveken át próbált a dolgok mélyére ásni, próbált magyarázatot találni arra, mi az oka a kiugróan ma­gas hazai öngyilkossági muta­tóknak, miért vagyunk ebben a világ élvonalában. Felfedez­hető-e összefüggés a magyar nyelv és kultúra, valamint az öngyilkosság jelenség között? Kutatásainak összefoglalója­ként szeretne e kérdésekre ma­gyarázatot adni a most megje­lent könyvében. A bevezető előtti oldalon Kézdi Balázs elmondja, hogy már fiatal orvosként egyre érezte az ellentmondást a kö­zött a kezelési mód között, amiben akkor az öngyilkossá­got elkövetőket részesítették, és a között az információk között, amiket a betegektől kapott. Mint írja, későbbi kutatásainak, az öngyilkosság másként való megközelítésének elindítását egy újságírónak köszönheti. A Dunántúli Napló akkori fő­munkatársa, Thiery Árpád anyagot gyűjtött egy öngyil­kossággal kapcsolatos írásához. A főnökei őt jelölték ki, hogy szakmai-tájékoztatást adjon. Az újságíró a beszélgetés közben viszont olyan kérdéseket tett fel, amikre orvosi választ nem lehetett adni s amiket először orvos- fejjel gondolkodva meg sem értett. „Ekkor vált vilá­gossá számomra, hogy az ön- gyilkosság olyan dolog, amiről sem mint orvos, sem mint lai­kus nemhogy semmit nem tu­dok, de nem is értem, miről van szó” - írja könyve elején a szerző. A bevezetőben is utal rá, hogy -„Aligha létezik nehe­zebb feladat egy kutató szá­mára, mint az öngyilkosságról olyan általányos érvényű meg­állapításokat közzé tenni, ame­lyek egyaránt felkelthetik mind e kérdés szakértőinek, mind a laikus olvasok figyelmét.” E nehéz feladatra vállalko­zott könyve megírásával Kézdi Balázs. Hihetetlen mennyiségű szakirodalmi forrást, statiszti­kai jelentést végigtanulmá­nyozva s a saját kutatásainak eredményeivel ötvözve az első fejezetben a magyar öngyilkos- sági helyzetet vázolja fel. Pró­bál választ keresni arra, mi az oka, hogy az egyébként kons­tansan magas magyar öngyil­kossági előfordulások számá­ban miért volt kiugró e szem­pontból a századforduló - az 1881-1911 közötti időszak és az 1960-1980-as évek? Mind­két időszakra az öngyilkossá­gok számának megkétszerező­dése volt a jellemző. A követ­kező fejezetben megpróbálja összefoglalni az ezzel kapcsola­tos különböző elméleteket, vé­leményeket. Fejtegeti a kultúra és öngyil­kosság kapcsolatát, a magyar nyelvben fellelhető, ide vonat­kozó „negatív kódot” (öngyil­kosságokról szóló népi énekek, balladákat s a költészet más példáit említve), ír Széchenyi öngyilkosságáról, történe­lem-lélektanról. S így az ol­vasó az íróval együtt a könyv végén eljut addig a döbbenetes végkövetkeztetésig, hogy a ku­tatás során feltárt negatív kód, vagyis a tagadás nemcsak az öngyilkosság nyelvi jele, ha­nem a kultúra kódja is. „Ez a tény a magyar öngyilkossági helyzet alapvetően új értelme­zési lehetőségét állítja elő szá­munkra” - írja a szerző. Az író bevezetőjében arról ír, hogy érdeklődő laikusoknak is szánta e könyvet. A könyvet olvasva derül ki, hogy ez sike­rült kevésbé. A hihetetlen mennyiségű szakirodalmi idé­zet, amelyek a különböző vé­lemények ütköztetése, a jobb megértés céljából kerültek a könyvbe, a nem szakértő szá­mára nehezen érthetővé és át­láthatatlanná teszi a művet. Az orvosi szakkifejezésekkel tele­zsúfolt mondatok ugyancsak a megértést nehezítik az e nyel­vezetet nem tanultak számára. A témával foglakozóknak azonban minden bizonnyal ér­dekes, sőt megállapításainak újszerűségével meghökkentő olvasmány. Sarok Zsuzsa Simon István az idén százéves Pécsi Nemzeti Színház ügyve­zető igazgatója. Emberemléke­zet óta a színháznál van, s las­san kicserélődik körülötte a tel­jes társulat. Pedig még csak 44 éves.-Mikor került először kap­csolatba a színház világával?- Gimnazista koromban, 1966-ban, mint irodalmi szín­pados, Éles Bélánál Tatabá­nyán. De a családi hagyomány is a színházhoz köt: apám test­vére Simándi József, a bábszí­nész, anyám nővére pedig Ber­linben jónevű karakterszínész. Meghatározó volt az is, hogy a gimnáziumi magyar tanárom, Varga Jánosné, rendszeresen felvitt minket Budapestre, na­gyon jó színházi előadásokra.-Hogyan alakult az élete a gimnázium után ?-Pécsre kerültem a Tanár­képző Főiskolára, magyar-tör­ténelem szakra. Itt Vincze Já­nossal és Várkonyi Balázzsal hármasban szerveztünk iro­dalmi színpadot. Aztán úgy alakult, hogy pénzt kellett ke­resnem, s harmadév végén megpályáztam a Pécsi Nemzeti Színház kiírása alapján a művé­szeti titkári posztot. Nógrádi Róbert, az akkori igazgató megkérdezte, hogyan akarok én itt művészeti titkár lenni, ami­kor megalszik a számban a tej. Aztán mégis felvett, mondván, ha már ilyen szemtelen vagyok, hogy 19 évesen jelentkezem, ki kell próbálni. így kerültem 1971. augusztus 1-vel a szín­házhoz. A negyedik évet a főis­kolán már levelezőn végeztem el.- Gondolom, nem sokat sej­tett a színházcsinálásról.- A plakátkészítés a legna­gyobb élményem ebből a kor­ból. Illyés Testvérek című da­rabjához kellett először a plaká­tot nekem megszerveznem. Egész éjszaka rajzoltam a pla­kát betűit, vonalzóval. Másnap megdicsértek ugyan, de felhív­ták a figyelmemet, hogy elég lett volna legépelnem, a betű­szedés a nyomda feladata.-Mennyi idő kellett ahhoz, hogy színházértő legyen?- Másfél év múlva nagyjából már minden ment, de a mai na­pig sem mondhatom el, hogy értek hozzá, hiszen minden nap más, s állandóan újabb problé­mák vetődnek fel.- Hogyan alakult a kapcsolat az igazgatóval?- Nógrádi rettenetesen szi­gorú ember volt, ha kellett ordí­tott velem, de öt perc múlva behívott, és nagyon emberi tu­dott lenni. Apa-fiú viszony ala­kult ki köztünk. S bár számta­lan esetben megittuk a pertut, én haláláig magáztam, miköz­ben ő végig tegezett.- Meddig tartott a művészeti titkároskodás?- 1976-ban elment az addigi főtitkár, Bükkösdi László, akkor vettem át a posztját, aztán ’81- ben lettem ügyvezető igazgató.- Gondolom, a hazai szín­házi világ legfiatalabb ügyveze­tője volt akkoriban.- Igen. Viszonylag korán kezdtem mindent. 20 évesen nősültem először, s a 26 éves lányom nemsokára bírónő lesz. A második házasságomból van egy kisfiam, ő 18 éves és egy kislányom, ő 16. Egyébként jó családi háttér nélkül ezen a pá­lyán nem lehetne létezni.- Milyen változást jelentett az ügyvezetői poszt?- Nehezen éltem meg, hiszen korábban nagyon népszerű vol­tam. Aztán rá kellett jönnöm: anélkül, hogy megváltoztam volna, megszűntek a haveri vi­szonyok, s ezt a pozíció okozta.- Nem vágyott soha arra, hogy szorosabb kapcsolata le­gyen a művészi munkával? . - Bár a munkaköröm kissé száraznak tűnik, de én nem ha­gyom azzá válni. Rendszeresen beülök a próbákra, s igazán ott érzem jól magam. Színész nem lehetek az én „r” hangjaimmal, a rendezés nem izgatott, de a színdarabok elemzése igen, így aztán ’78-’82 között elvégez­tem a dramaturgiát is. A főisko­lán pont Lengyel György volt az osztályfőnököm, aki később igazgatóm is lett. A Nyári Színházban dolgoztam, mint dramaturg, a saját színházam­ban nem tartottam etikusnak.- Hogyan élte meg az igaz­gatóváltásokat?- Tizenhét évig dolgoztam Nógrádi mellett, mindent tud­tam, ami vele kapcsolatos. így aztán nem volt könnyű az átál­lás, de végül is korábban Len­gyel Györggyel és most Balikó Tamással is jól kijövök. Talán azért, mert az egészséges kompromisszumok híve va­gyok. Balikó végtelenül dina­mikus, optimista ember, én pe­dig az ellentéte. Kiegészítjük egymást. Egyébként most na­gyon fiatal, energikus a színház vezetése.- A világ erőteljesen megvál­tozott az elmúlt években. Meny­nyire változott a színház viszo­nya ehhez a világhoz?- Régen, ha elfogyott a pénz, jött a póthitel. Ma újra és újra meg kell győzni a szponzorokat vagy a leendő szponzorokat ar­ról, hogy érdemes minket tá­mogatni. A legnagyobb prob­léma, hogy huszonötezer forint bruttó az átlagkereset nálunk. A legalacsonyabb tizenötezer, a legmagasabb ötvenegyezer. Persze, meg lehetne szüntetni néhány tagozatot, hogy jobbak legyenek a feltételeink, de ami egyszer megszűnik, azt már soha többé nem lehet újjáélesz­teni. Az emberek pedig termé­szetesen zúgolódnak a munkás­tól a színészig, s bizony, igazuk van. A színház egy mikrotársa- dalom a társadalomban, itt az egész országot le lehet mérni. De ha egy lakatos beül a néző­térre, s ragyog a szeme, mert a színpadon egy díszletelem ré­szét ő hegesztette, tudom hogy ez az, ami itt tartja még. Sztráj­kolni pedig nem érdemes, ki fi­gyel oda?- Pedig egy színházi sztráj­kot igazán szakszerűen és lát­ványosan meg lehetne rendezni.- Valószínű, hogy nagy tap­sot kapnánk, de nem történne semmi. Hiszen színház nélkül lehet élni. Az persze, más kér­dés, hogy érdemes-e. Én már nem tudnék, az biztos. Cseri László A Művészetek Háza kínálatából Három érdekes program is várja a látogatókat november 7- én a pécsi Művészetek Házá­ban. 18 órakor itt nyílik meg Bukta Imre képzőművész kiállí­tása, míg 18.30-kor „A fasiz­mus társadalom-lélektana a filmművészet tükrében” cím­mel Erős Lerenc szociálpszi­chológus tart előadást. 19 óra­kor a zeneszeretők számára ajánlják a zeneszerző halálának 50. évfordulójára rendezett Bar­tók emlékestet. A Pécsi Zene- művészeti Főiskola Leánykara és Kamarazenekara mellett fel­lép a Pécsi Művészeti Szakkö­zépiskola Leánykara, illetve Gerő Pál, Loparics Erzsébet, Sülé Nóra és Tóth Krisztina is. Sancho Pansa vendégségben A budapesti Kocsis György játssza Sancho Pansa szerepét Stenczer Béla helyett a Pécsi Nemzeti Színházban november 8-án, 9-én, 10-én, 22-én és 26- án. A pécsi színész november­ben a „Három testőr Afriká­ban” című filmet forgatja, ezért ugrik be a helyére a fővárosi vendég, aki jelenleg a Nemzeti Színházban alakítja a hű fegy­verhordozót. Kiállítások Több válogatás is nyílik a kö­vetkező héten a kisebb pécsi galériákban. A Parti Galériában november 11-étől Somogyi Győző festőművész képei látha­tók, míg a Pécsi Műhelygaléri­ában ugyancsak ettől a naptól a budapesti Illár Erzsébet kerá­miái kapnak helyet. A pécsi Nevelők Háza galériájában Mexikó és Guatemala címmel november 8-ától Mester Ildikó fotóit mutatják be. A Gyöngy­szem galériában november 10- étől a hónap végéig a szegedi Szabó Edit pasztelljei tekinthe­tők meg. / Életem - muzsika A Városszeretők szalonjában ezúttal dr. Nádor Tamással ta­lálkozhatnak a zenebarátok. A pécsi Nevelők Házában no­vember 8-án, 16.30-kor kez­dődő beszélgetésen Fekete László lesz a beszélgetőpartner, aki életéről, s a muzsikához fű­ződő rendkívül szoros kapcso­latáról faggatja a vendéget. Az IH ajánlatai A húszéves intézmény galériá­ján már látható a Ház történetét bemutató fényképes kiállítás. November 6-án 21 órakor a filmklubban Godard „Német­ország kilenc (új) nulla” című filmjét játsszák, míg 8-án este 7-kor sokak kedvence, a P. Mobil együttes lesz a vendég. Simon István emberemlékezet óta a színháznál van fotó: Müller Lázár Ervin Életkép - előszóval Bertók László: Talán választott városom Talán választott városom, a máris életem felét, az ahol, a most, a miképp, a méginkább, ha elhagyom. Talán a nyom a talpamon, a tejutak, a szanaszét, az ahány város, annyi Pécs, az elereszthet, de fogom. Talán, hogy arany és uszony, a mint a halszemben az ég, a biztos talányban a szép, a mennyi nő, mennyi torony. Talán a firka a falon, az igen s nem közt a beszéd. Ezt a kis tárcaféleséget 1987-ben kezdtem el írni, de a végével na­gyon meggyűlt a bajom, és csak hónapok múlva tudtam befe­jezni. Akkor sem voltam vele igazán elégedett, van benne egy szatyor, ennek a leírásával se­hogy sem boldogultam. Ma már - évek múltán - nem emlék­szem, hogy mi bajom lehetett a szatyorral, csak annyit tudok, hogy amíg a javítgatásokkal húz­tam az időt, átrendeződött a vi­lág, és én úgy éreztem, írásom érvényét vesztette, kár tovább bíbelődnöm a félbemaradt mon­datokkal. Lomtárba került hát. De tegnap ugyanott álltam, ahol írásom játszódik, igaz, megvál­tozott az utca neve, az a busz sem közlekedik már, amelyre akkor vártunk - és megláttam a viaszarcút. Lehet, hogy ez az írás mégis érvényes? Galamblövő Először nem látszott élőnek. Olyan volt, mintha Tussaudné panoptikumának egy viaszfi­gurája keveredett volna ide a Népköztársaság útjára. De nem lehetett viaszfigura, mert moz­gott. Lassú, majdhogynem csoszogó léptekkel közeledett a buszmegálló felé, ahol tízen, tizenöten várakoztunk. Min­denki feléje fordult, pedig még nem történt semmi különös. Hacsak azt nem tartjuk annak, hogy valaki egy nagy kaliberű, vadászfegyverrel közeledik a városban. A fegyvert a tus és az elsü­tőszerkezet között markolta, lazán lógatta maga mellett, a cső kissé lefelé, a szíj majd­nem söpörte az aszfaltot. De nem a fegyver miatt sze- geződött rá minden szem, arra esküdni mernék. Hanem mert látszott rajta, hogy mindjárt lőni fog. Szorongva néztük, ahogy az eget kémleli, a fák koronáját, a háztetőket. Ekkor a Bajza utca felől egy galamb ereszkedett a járdára. A puska emelkedett. A galamb lépett kettőt, a feje előre-hátra bó­kolt. A puska akkorát szólt, mint egy ágyú. A galamb szinte szétrobbant, véres, tollas cafatok fröcskölték tele a jár­dát. Elefántölésre szánt fegy­ver lehetett a viaszemberé. Mintha mi sem történt volna, a járókelők behúzott nyakkal siettek, mi pedig áll­tunk az aszfaltba gyökerezve. Vártuk a megváltó autóbuszt. Csak a galambok reagáltak a dörrenésre. Riadt rajok kering­tek az utca fölött. A viaszarcú emelte fegyverét. Lőtt. Kettőt egymás után. Odafönt két ga­lamb robbant föl, darabjaik szertefröccsentek, mint az ak­naszilánkok, a galambraj tűhe­gyes repüléssel elhúzott a Ko­dály körönd felé, föntről toll­pihék szitáltak, mintha kisza­kadt volna egy égi dunyha. Csak ne tévedjen ide most már egy galamb se! A Hősök tere felől föltűnt a busz. Csak gyorsan, csak gyorsan! És ek­kor a hátunk mögött álló pad támlájára ereszkedett egy ga­lamb. Feketekeretes gomb­szeme táplálék után kutatott. Ha merem, befogom a fü­lem. De csak annyira telt, hogy hátat fordítottam. A dörrenés után, mintha vér fröcskölt volna a kabátomra, apró tűszú­rások a hátamon. És ekkor va­laki hisztérikusan fölsikoltott.- Mit csinál, maga vadállat, mit csinál!? Egy cémavékony, feketébe öltözött öregasszony, fején mókás kiskalap, kezében mű­anyag háló, a hálóban újságpa­pírba csavart kenyérdarab.- Szégyellje magát! - kia­bálta magán kívül, és a szatyrát lóbálva megindult a viaszarcú felé. A busz fékezett, a vezető nyitotta az ajtókat. A viaszarcú felemelte a fegyverét, és gondolkodás nél­kül lőtt. Az öregasszony teste megrándult, a lövés ereje ha­nyatt vágta, melléből mint egy vörös gejzír, sugárzott a vér. Föltülekedtünk a buszra, a csengő élesen berregett, be­csukódtak az ajtók, a vezető indított. Szokásos ütemben zaj­lott a forgalom.

Next

/
Oldalképek
Tartalom