Új Dunántúli Napló, 1995. október (6. évfolyam, 268-297. szám)
1995-10-07 / 274. szám
1995. október 7., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 7 Százéves a Pécsi Nemzeti Színház A varázslat él a színpadon Göncz Árpád a drámáról, a múltról és baranyai emlékeiről, „Igen magas áldozat” 1991-ben a rekonstrukció után Göncz Árpád köztársasági elnök nyitotta meg a Pécsi Nemzeti Színházat. A centenáriumi ünnepségsorozatnak is ő a fővédnöke. A Magyar Köztársaság elnöke ezúttal nem lesz jelen a gálaesten, mert hivatalos teendői távol tartják az eseménytől, de parlamenti dolgozószobájában fogadta az Új Dunántúli Napló munkatársát. Az interjúban Göncz Árpád fró, műfordító, számos regény, novella és dráma szerzője a színházról és pécsi-baranyai emlékeiről beszél.- Igaz, hogy minden prózaírót megkísért a színház? Miért ír egy prózaíró drámát? Mert csak ebben a formában tudja kifejezni a mondanivalóját, vagy ki akarja próbálni az erejét?- Én lusta embert vagyok. Egy prózai mű meg-megszakadó párbeszédből és sok rendezői utasításból áll. Ha az ember ezt drámai formában úja, sok időt és fáradságot takaríthat meg. Nem beszélve arról, hogy a drámában jogom van a történetet a közepén indítani és elvágni a vége előtt.- Valójában azonban, ha nem ezt a kissé groteszk választ akarom adni, azt mondhatom, hogy amit írtam, az mindig úgy keletkezett, hogy a mondanivalóm - amikor már nem lehetett tovább halasztani az írást - lefeszítette magáról azt a guanót, ami az évek alatt reáülepedett.- Tulajdonképpen a Sarusok c. regényem is egy ilyen kikívánkozó és belülről szinte kibírhatatlan élménynek a sommázata volt - valószínűleg sokkal inkább szólt a korom emberének, mint amelyikről írtam, de a kettő között kísérteties párhuzamosságot éreztem. így voltam a drámákkal is. Azt mondhatnám, hogy lehetetlen volt nem megírnom. Nem gondolkodtam rajta, hogy miért írom: megírtam abban a tudatban, hogy valószínűleg soha nem fog a színpadon megjelenni vagy pedig olyan soká, hogy elveszti az aktualitását. Egyáltalában nem voltam benne biztos, hogy ki fogja bírni ezt az időt.- Milyen érzés szerzőként ülni a nézőtéren?- Ellentmondásos. Ahhoz; hogy megúj egy drámát, nem elég a szituációt ismerned, hanem látnod és hallanod is kell a szereplőket. Nyilvánvaló, hogy a rendező képzeletében másként jelenhet meg egy szituáció, mint ahogyan én látom. És az is nyilvánvaló, hogy a főszereplő személyisége küllemre is más lehet, mint amilyennek én elgondoltam. Előfordul, hogy kihagynak mondatokat a szövegből, mert úgy érzik, hogy kimondhatatlanok, hogy nem a szereplő bőréből valók. Én azt mondom, hagyják is ki, hiszen nem szentfrás, amit az író leír. Azokat ne hagyják ki, amelyek pontosak, amelyek egy élő ember, adott esetben egy élő színész szívének, lelkének, testi valójának megfelelnek. Ez azonban más lehet a rendező szemével nézve, és más az enyémmel. Ezért lehet, hogy a nézőtéren ülve nagyon szeretem, amit visszahallok a színpadról, vagy pedig nagyon elutasítom, mert nem az, amit én láttam bele a hősömbe.-Vannak olyan színházi élményei, amelyekre különös szeretettel emlékezik vissza?- Leginkább hangulatokra emlékszem, nem konkrét előadásokra. Ha a múltra vonatkozó kérdést kapok, elmondhatom: fiira ember vagyok. Eddig mindig úgy alakult a sorsom, hogy még soha nem éltem a saját múltamban. Nem volt időm visszanézni, mindig hajszolt valami előre. Sohasem értettem a veterán mentalitást. Én már vissza tudnék emlékezni a kamasz-koromra, írni tudnék a háborús emlékeimről, az ellenállási emlékeimről, el tudnék lubickolni az 56-os emlékeimben. De mindig arra kényszerít az életem, hogy ezeken túllépjek. Fakul is, novellásodik is, amit az ember átél. Ha valami arra kényszerít, hogy felidézzek egy eseményt, akkor úgy érzem magam, mint a bűvész, aki a fülénél fogva elővarázsol egy nyulat a kalapból. Hogy aztán a valóság képe vagy fróilag már átértékelt a kép, azt nem mindig tudom eldönteni. Mindenesetre nem az, amelyik úgy viseli magán az eredeti élmény hímporát, mintha az esemény másnapján meséltem volna el.-Mondják, hogy a színház négyezer év óta haldoklik, de minden válságot túlél. Mint írónak, nézőnek mi a véleménye: mi ennek a titka?-A színház alapvetően a rítusból jött létre. Már akkor, amikor az ember még benne élt a természetben. Megjelenítette azokat az isteneket, héroszokat, akikről úgy érezte, a sorsát irányítják. A színháznak változatlanul van egy varázslás jellege. A varázslat él a színpadon és a nézőtéren. A rítus, a varázslás is egy játék, akárcsak a színház. Egy ember különféle alakot ölt, és eljátssza, hogy ő az. Esetleg fél év alatt százszor meghal, és mi a nézőtéren százszor meggyászoljuk őt. Mert nélkülünk, néző nélkül nincs színház. S mert minden este más közönség ül a nézőtéren, minden előadás más.- A művészeti, kulturális életből is sok panasz hallik manapság: többnyire anyagi okokból. Kell-e aggódnunk a színházakért?- Az anyagi ellátottságért joggal aggódunk. Egy magára valamit is adó társadalomnak kötelessége színházakat fenntartani és eltartani. Nem tudom, a pécsiek hogy vannak, de azt hiszem, nem üres házak előtt játszanak, mint ahogy más színházak sem. Tehát annak ellenére, hogy az élet mindenki számára nehezebb lett, a színházak is küszködnek, a nézők is, a jegyárak emelkedtek, a színház mégsem vesztett népszerűségéből.- Nem tudnék persze, az egész magyar színház állapotáról véleményt mondani, mert viszonylag ritkán jutok el előadásra, és akkor is többnyire a munkaköri kötelesség visz el, s nem a vágy, hogy mint néző gyönyörködjem. Erre kevés idő, van, sajnos. De az meggyőződésem, hogy a színház jövőjét nem kell félteni. Nem fog tőlünk elidegenedni, hiszen rólunk szól. Ha nem így lenne, lényegét adná fel: hogy bőrével, gesztusaival, hangszínével érezze és fejezze ki az ember konfliktusait.- Mikor jön legközelebb Baranyába?- Nem tudom. Minden évben többször tervezzük Pécset, de nem biztos, hogy akár egyszer is eljutok. És ha megyek, akkor sem fér bele minden, amit szeretnék. Pécsett kell találkozni a megye, a város vezetőivel. Ha igazán jó a program, találkozom valamelyik környékbeli kistelepülés polgár- mesterével is. Kell az egyetem és a város kulturális életéből valami: például kiállítás. És szeretek keresztül menni a Mecseken a Misina felé - elgyönyörködöm a tájban, mint már annyiszor.-Nekem Pécs igen sok emlékből tevődik össze. Volt egy kitűnő antikvárium: ott vettem meg a Tonio Krögert, és egy éjjel kiolvastam az állami gazdaság munkásszállójának vaságyán. Még emlékszem a sokac lányok bogos harisnyájára, emlékszem az Akadémia vendégszobájára és számtalan jó beszélgetésre az Elefántos étteremben. Ide kapcsolódik Komló is, Sikonda is, és sok-sok barát. Mindenkit üdvözlök addig is, míg a programba tudjuk iktatni ezt az általam is nagyon várt látogatást. Gárdonyi Tamás Bő két esztendő a határozat- hozataltól a megvalósításig. Manapság ritka teljesítmény. Ennyi telt el 1893 áprilisa és 1895 októbere között, amíg felépült Pécs maradandónak bizonyuló kőszínháza. Csodáról azonban nem volt szó. Csupán egy város állt az "ügy” mögött, vezetése és polgárai egyaránt. Ez volt a siker kulcsa. A városnak már 1839-től létezett állandó színháza, ám az évek múltával egyre kevésbé tudott megfelelni funkciójának. Ezért a nyolcvanas évek elejé- től-közepétől a közvéleményben és a sajtóban egyaránt érlelődött egy új színház létrehozásán a terve. A városi közgyűlés 1893 áprilisában szavazta meg mintegy 209 000 forintnyi költségvetést, a 100 000 forintos kölcsönt és döntött az építési munkák azonnali megkezdéséről. Az új színház terveit a mérnöki hivatalban kiállították, azokat mindenki megtekinthette, mint ahogyan mindenki értesülhetett arról is, hogy a nyílt pályázaton kik nyerték el a munkálatokat, s hogy az építési feladatokkal Schlauch Imre, a vas- és fémmunkákkal a Rupprecht testvérek birkózhatnak meg, a bádogos munkálatokat Hillebrandt Ferenc, az ácsmunkákat Csonka ácsmester, a szoborművek elkészítését pedig a Zsolnay gyár végzi. Az építkezés ténylegesen 1893 nyarán kezdődött el, év végére már állt (!) az épület, 1894 júniusában pedig már aranyozták a főkupolán lévő géniusz-szobrot. Ez utóbbi időszak az építkezés fekete hónapja: előbb Peresztegi Imre pallér szenvedett súlyos sérülést, miután egy gerenda a fejére zuhant, majd Daichler János tizenötéves bádogosinas mászott fel - kíváncsiság ból - az egyik kupolára, ám megcsúszott és bukfencezve a mélybe zuhant. Ő volt az új kőszínház születésének mártíija. Mindeközben folyt az épület gépi és egyéb műszaki berendezésekkel történő felszerelése. Galló György, a népszínház gépmestere készítette el a gép- berendezéseket, a nagy vízre- zervoár elkészítését Rupprecht kapta meg 1 000 forintért, a villamos világításért kiírt pályázatot viszont az osztrák légszesz- társulat. 1895 koraőszén megtarthatták a színpadi berendezések és gépek műszaki próbáját. A vizsga jól sikerült, olyany- nyira, hogy - a Pécsi Figyyelő tudósítása szerint - „a rögtönzött mennydörgés és villámlás majdnem szétszalasztotta a nézőpublikumot. A színház belseje a legjobb benyomást teszi az emberre, ami ugyan kellemes dolog, de bele is kerül 400 000 forintba.” A korabeli szokásoktól eltérően kizárólag ülőhelyekkel berendezett nézőtér, a fehér és arany díszítés, a zenekar színpad alatt történő elhelyezése mind azt eredményezték, hogy a költségek valóban meghaladták az előzetes számításokat. A Kardos Kálmán főispán vezette színügyi bizottság folyamatosan figyelemmel kísérte és irányította az új színház létrehozásának bonyolult munkáját. Beszámoltatta a városi főépítészt a mindenkori helyzetről, számba vette az egyes megbízottak által végzetteket, állást foglalt arról is, hogy -pályázaton kívül adja oda a színházat Somogyi Károlynak. Somogyi három évre vehette bérbe a színházat, de az csak a hat téli hónapra lett az övé, az év másik felében az üzlettel a város rendelkezett. Szubvenció fejében a város évenként 2 000 forint erejéig ellátja a fűtést, 3 000 forintig pedig a világítást. 1894 decemberében Somogyi Károly és Aidinger János polgármester megállapodtak a nyitás időpontjáról, majd december 29-én aláírásra került a színház átvételére vonatkozó szerződés is. Közben az új direktor a jövőbeni előadásokhoz 600 forintért leszerződtette a pécsi katonazenekar 24 tagját. Az összköltség végülis 414 000 forint volt, amit a sajtó „igen magas áldozatnak” nevezett, annak ellenére, hogy ebből az adományok 200 000, a hangversenyek bevételei 826 forintot fedeztek, a fogyasztási és telekadókból 91 282 forint folyt be, és a Farkas-féle alapítvány is hozzájárult 3 417 forinttal. A többire kölcsönt kellett felvenni. Ám az erőfeszítés megtérült, a színház olyan, „mely szépség tekintetében kiállja a versenyt bármely vidéki színházzal, sőt alig lehet hozzá foghatót találni.” - írta a korabeli ítész 1895 október 6-án. Dr. Szirtes Gábor A Pécsi A nagytekintélyű Pécsi Napló ünnepi számot jelentetett meg a színház 1895. október 5-i avatására. A lap számot adott a jelentős anyagi terhekkel járó építkezésről, s igyekezett a város színitörténetéről felvillantani néhány érdekesebb epizódot. Az új színház átadását valóságos diadalmenetként mutatták be a jeles szerzők. Itt-ott kritikai hang is vegyült a mámorban úszó írások közé, de az ünnepi hangulatot nem kisebbítették. / Az ünnepi példány címlapja a korszak művészi ízlését követte. A szépen díszített korint- hoszi oszlopfők, allegorikus alakok és angyalkák gyűrűjében a bal szélen húzódott meg szerényen az ünnepelt épület stilizált rajza. Közli a lap ZeNapló ünnepi különszáma lesny Károlynak a színházakról készített impozáns fotográfiáját valamint Langsfeld Mór kaposvári fényképész díszes tablóját az első önálló társulatról, amely ma már sajnos, fotómásolatban rekonstruálhatatlan az újság megsárgult lapjairól. Ezt díszes megjelenítést fokozza a második oldalon közölt ünnepi műsor plakátja is. Majd sorra következnek az ünnepi eseményt sok oldalról bemutató tárcák, híradások és visszaemlékezések. Az ünnep emelkedett hangulatát az ez alkalomra írt versek, aforizmák tették színesebbé. A szerzők közt ott található Wlasics Gyula kultuszminiszter, Odry Lehel, Lenkei Lajos, Thaly Kálmán, Beöthy Zsolt, Várady Antal, de még a híres nótaköltő, Dankó Pista is írt néhány sort. A rövid közlések a színház megteremtésének s a színjátszás áldozatos, küzdelmes értékteremtését példázták, dicsérték. Talán Ábrányi Kornél, a kor elismert költője egy mondatos üdvözlő sora fejezi ki leginkább az ünnepi hangulatot: „Üdvözlöm az öt templom városában a hatodik templomot, a nemzeti színházat.” Természetesen sorra megszólaltak azok is, akiknek érdemei voltak ennek a templomnak a megteremtésében. Talán éppen ezért különös, hogy ebben a nyilatkozatözönben Aidinger János polgármester nem szólalt meg a lap hasábjain, mint ahogy a többi városatyától sem közöltek érdemi nyilatkozatot. Kivéve a Színügyi Bizottság két prominens tagját. Krasznay Mihály elnök a magyar színjátszás fejlődéséről és a további művészi lehetőségeiről beszélt, míg Haksch Lajos alelnök számadatokkal is érzékeltette a nagyszabású építkezést, bemutatta a fejlesztési terveket is. Az új színház első direktora, Somogyi Károly visszaemlékezéseiben az általa létesített Színkörben lezajlott előadásokat is felemlítette, megköszönve a város vezetésének, hogy az impozáns épület első színigazgatója lehet. Ebben a számban köszöntötték egy másik reprezentatív épület, a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara palotájának átadását is Littke Józsefnek, a kamara elnökének beszédét is idézve. Márfi Attila Weöres Sándor A Játék bevezetője Egy lakatlan istálló volt a színház gyermekkoromban a kis faluban. . Ott éltem át először, mily heves láz, ha kulisszák közt jelenés suhan. Helybeli ügyetlen műkedvelőket s vándorszínész csoportot láttam ott - kedveltetőbbet és előkelőbbet azóta sem! a szívemig hatott. Bár úgy tudnék én is komédiázni, hidegben hevülni, hőségben fázni, mint a buzgón játszó falusiak. Legyen ez a színjáték tarka álom, túlemelkedve életen-halálon. Tán nincs is írva: elképzelve csak. Elhangzott a pécsi színházban 1979. március 9-én költő A holdbéli csónakos című játékának bemutatója előtt. t á \ Az ünnepelt épület 1995 októberében laufer László felvétele
