Új Dunántúli Napló, 1995. augusztus (6. évfolyam, 208-237. szám)
1995-08-19 / 226. szám
8 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1995. augusztus 19., szombat Százéves a Pécsi Nemzeti Színház: 1895. október 5-én a helybeli és fővárosi előkelőségek jelenlétében felavatták az Adolf Lang tervei szerint készült épületet. A centenáriumi ünnepségsorozatban kiállítás emlékezik meg az elmúlt száz évről, tanulmánykötet • dolgozza fel a különböző korszakok történetét. Október 7-én ünnepi gálaműsorban szerepelnek az egykori pécsi, ma országos hírű színészek a Nemzeti színpadán: a programot a televízió is közvetíti. Lapunk szombatonkint megemlékezik a száz esztendő egy-két jelentős eseményéről, érdekes személyiségéről. Hazánkban a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben (egy-két kivételtől eltekintve) véget ért az ideiglenes helyszíneken tanyázó vándorszíntársulatok ideje; a fenntartó városi hatóság, a színház és a közönség együttélése (egymásra találása és huzakodása a több pénzért, jobb körülményekért és jobb műsorokért) új korszakba lépett. A színházművészet, amely Magyarországon a 18. század vége óta nem csupán népszórakoztatás volt, hanem a nemA százéves zeti függetlenségi harc egyik színtere, a szabadabb gondolkodás jelképe és mintája is, az 1880-as, 90-es évekre a vidéki városokban is beépült a szellemi értékek iránt fogékony polgárok, tisztviselők és munkások tudatába. Magyar nyelvű társulattal rendelkezni már korábban, állandó kőszínházba és állandó társulathoz járni ekkoriban lett „státuszszimbólum” mint a polgári önmegvalósítás bizonyítéka. (Szeged, Pozsony, Tata, Kecskemét, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Veszprém, Sopron, Nagykanizsa ebben az időszakban építi fel állandó kőszínházát.) A színház ekkor már üzleti vállalkozás: magántulajdonban vagy helyhatósági tulajdonban, de magánbérlők által működtetett intézmény (amely, mint mondják: pénztárral kezdődik és művészettel végződik), persze, legtöbbször támogatva az állam, a helyi hatóság és magánemberek által. Akkor is, azóta is az első és legfontosabb cél a szórakoztatás: a pénz és a színészeknek oly drága taps ezért buzog fel leginkább. S bár a reformkor, amikor a színház lobogó is volt, ma már történelem, azért emlékszünk a közeli és távolabbi múltból olyan időszakokra, amikor csak a színpadról lehetett elmondani egy-egy szabad gondolatot, amikor a nézőnek nem a hangot, hanem a /e/hangot kellett értenie, hogy az író, a rendező üzenetét s ezáltal saját korát jobban megértse. Amikor tett volt egy darabot bemutatni, és kurázsi kellett még a megértéséhez is, hát még a népszerűsítéséhez. Amikor a színház nem időtlen és felhőtlen szórakoztatás volt, hanem „a század testének tulajdon lenyomata”, s mint ilyen: elgondolkodtató, lesújtó és felemelő. Hol az üzlet, hol a művészet, hol a politika (sőt a pedagógia) szólt hangosabban a színpadról. De a színház mindig a társadalmi és közélet fontos színtere is volt: nemcsak a premierek, az ünnepélyek és zajos tüntetések idején, hanem az eseménytelen hétköznapokon is. Ahova az emberek készülnek, felveszik a szép ruhájukat és szép arcukat: megilletődöt- tek és nyitott a lelkűk. Ahol barátságok, ismeretségek kötődnek, ahol be lehet mutatni új ruhánkat és új partnerünket, rég nem látott ismerősökkel ta- • lálkozhatunk, és híreket hallhatunk fontos vagy kevésbé fontos emberekről. Mit tagadjuk: sokaknak a színpadi élmény olykor ráadás csupán. A színház körül mindig is kavarogtak indulatok: a színház - akár akarta, akár nem - mindig a központban érezhette magát. Mindig „válságban” volt: ma is hangos ettől a sajtó és a művészeti közélet. „A világ egyetlen intézménye, amely négy évezred óta haldoklik, de sohasem adja meg magát ”, úja Steinbeck. Ebben bízhatunk ismét: amikor a színháznak - a pécsinek is - döntenie kell: a rendszerváltás utáni új eszmei és anyagi viszonyok között hogyan akar megélni, to- vább-élni: mennyit őriz meg eszméltető, elgondolkodtató, történelemformáló hagyományaiból és mennyire tér vissza - nem kevésbé nemes és célszerű - népszórakoztató, önfenntartó, üzleti lehetőségeihez. Bízhatunk benne: ha vargabetűkkel is, de meg fogja találni azt az utat, amely az adott történelmi helyzetben a legnagyobb szerephez juttatja. Mindenesetre a megrendelő és az őt segítő, támogató, ellenőrző hatalom és a közönség figyelmét érdemes felhívni Lope de Vega sokat idézett mondataira: „A színház az egyik legkifejezőbb és leghasznosabb eszköz egy ország építéséhez. Légsúlyméró', amely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi. A ... jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát. Am a lezüllesztett színház, ahol a Pegazus szárnyait patái helyettesítik, egy egész nemzetet tud közönségessé tenni és elaltatni. . . Az a nép, amely nem támogatja és nem fejleszti színházát, ha még nem halott is, haldoklik. És ugyanígy, annak a színháznak, amely - akár kacagtatva, akár megríkatva - nem veszi át népe szívének társadalmi, történelmi lüktetését, amely nem fejezi ki népe drámáját, tájainak és szellemének valódi színeit - nincs joga színháznak nevezni magát. ” Gárdonyi Tamás Nemzetközi faszobrászati szimpozion Nagyatádon Lelkes Márk munkához lát FOTÓ: KÁLMÁNDY FERENC Életem - muzsika Életem - muzsika címmel adta ki dr. Nádor Tamás szemvetését, melyet 70 éves születésnapja alkalmából készített. Mint a cím is jelzi, és a rövid életrajzi beszámolóból tényszerűen kiderül, Nádor Tamás életének kulcsz- szava volt a muzsika. Már gyerekfejjel is alig tudott betelni a rádió és a gramofon csodájával, így nem csoda, hogy gimnáziumi rádióstúdiót alakított, • majd hobbyból hivatásos rádióssá lett, mikor - bár családi hagyományként jogot végzett - a Pécsi Rádióban kezdett el zenés műsorokat vezetni 1953-tól. Az utóbbi fél évszázadban a szöveg és fényképek tanúsága szerint Nádor Tamás jelen volt a pécsi zenei élet minden fontos eseményénél itthon és külföldön egyaránt. Rádiós tevékenysége mellett könyvet írt Puccini, Vivaldi, Csajkovszkij és Liszt munkásságáról, és immár 35 éve, 1960-tól a Dunántúli Napló hasábjain is rendszeresen olvashatóak kritikái, zenei témájú írásai, interjúi. Tavaly Pro Communitate-díj- jal ismerték el tevékenységét, idén pedig Pécs zenei krónikája című műve jelent meg. M. K. Éneklő könyvtár Ha az Országos Széchenyi Könyvtár nevét halljuk, könyvekre, kéziratokra, s az intézmény különböző gyűjteményeire gondolunk. Zenére legfeljebb a zeneműtár kapcsán. Per dig van a Széchenyi Könyvtárnak egy éppen huszonötödik éves fennállását ünneplő énekkara is. A mára negyven tagú vegyeskórusban könyvtárosok és barátaik, pedgógusok, mérnökök s más területek képviselői énekelnek. Szép sikerrel. Speciális céllal alapították a kórust, azért, hogy megszólaltassák a könyvtár gyűjteményében fellelhető ismeretlen vagy kevéssé ismert kórusműveket. Musica Rinata sorozatuk eredményeként számos mű (például a XV. századi Iglói töredék, J.G. Albrechtsberger néhány egyházi kórusa vagy Bárdos Lajos Jeremiás próféta könyörgése című munkája) került be a kórusrepertoárba. Ezek mellett a kórusmuzsika valamennyi korszakát és műfaját repertoárjukon tartják. Liszt, Bach, Mozart, Schubert oratóriumokat is előadtak, s bemutatták Donizetti A csengő' című operáját, miközben Bartók, Kodály és mai magyar szerzők művei egészítik ki a műsorukat. Rendszeresen fellépnek a hazai kórusélet rendezvényein, felvételeket készítettek a Rádióban és bejárták szinte egész Európát. Hogy születnek még manapság is műalkotások, ez mindig az újszerűség jó érzésével tölt el. Nagyatádon, a nemzetközi faszobrász alkotótelepen, hacsak megjelenek, meghatódom. Nem akármi alakul itt - immár 20 éve. Erről beszél Kovács Géza, az alkotótelep megbízott vezetője. Erről a 20 évről, amikor ösz- szesen 107 művész fordult meg, és dolgozott itt - általában 6-8 méter magas monumentális fa térplasztikákat hagyva maga után. Ismerkednek is egymással beszélgetnek, barátkoznak, és így együttesen létrehoztak egy egyedülálló értékű, rangú és jellegű művet.- Idén a kínai származású amerikai szobrász, Fon Sham, a marylandi egyetem professzora „Barátság” című, ötméteres szobra kerül a Nagyatádi Szoborparkba. És még néhány név: Petrovics József, aki New Yorkban tanít, Lelkes Márk és Nagy Gábor Mihály Magyarországról. A művészeti és Kos- súth-díijas szakértőkből álló zsűri bírálata szerint az idei szimpozion több mint 12 millió forint értékű alkotással gazda-, gította a szobrászatot és lényegében a művészet támogatásáról immár világszerte ismert Nagyatádot. A város délkeleti szélén létrehozott 20 hektáros szoborpark , amelyen ma 67 monumentális tölgyfa-plasztika látható, Dél-Dunántúl méltán egyik nevezetes idegenforgalmi érdekessége is, amit nem illendő elkerülni az erre járóknak. A park szabadon látogatható, s az év bármely szakában sajátos művészettörténeti tárlata a kortárs szobrászatnak. További két tucat mű van a városban, jó néhány a régióban , sőt került innen munka Ausztriába is. Mindez persze nemcsak verejtékezés a hó'ségben, a művészek nyilván a környékkel is megismerkednek.- A szimpozion keretében erre természetesen sort kentünk. Hogy néhányat említsek: voltunk a szigetvári Makovecz-féle Vigadóban, a pécsi Székesegyházban, a siklósi kerámia szimpozi- onon, a nagyharsányi kőszobrász alkotótelepen és Colin Foster palkonyai műtermében is.- Milyennek mutatkozik az idei mérleg?- A tartalom tekintetében azt mondhatom: minden ember saját népének a kultúráját a lelkében, tudatában és a képességeiben hordozva a kultúrák és személyiségek találkozásán kell, hogy munkálkodjék, annak technikai, kommunikációs lehetőségeivel élve és azokat fejlesztve, esetleg integrálva az adott társadalmi, táji és építészeti környezetbe. Azt hiszem, ezek az alapelvek idén is érvényesültek a z alkotótelep eddigi idei munkájában. A kultúraközvetítők, a művészek természetesen emberek, személyiségek, valamennyien egyénileg válaszolnak a kor, a hely és a körülmények fölvetette problémákra, kihívásokra. És a szemlélő? Legjobban teszi, ha amennyire csak tőle telik, odafigyel ezekre a a különleges, „monumentális” válaszokra. Bebesi Károly Futnak A Képek JEGYZET A kivirágzó sétapálca A Négy esküvő es egy temetés sikere után, úgy látszik, megnőtt Mike Newell tekintélye a forgalmazók előtt, mert előkeresték s most bemutatják az angol rendező korábbi filmjét is, az 1992-ben Elizabeth von Arnim hangulatos regényéből készült Elvarázsolt április-t (Enchanted April). Ez is szimpatikus film, a maga kedvesen kel- lemkedő, mulatságosan bájos, enyhén giccsbehajló módján. Az első világháború után vagyunk. Négy angol hölgy elhatározza, hogy kibérelnek Itáliában egy villát, afféle ódon kastélyt, s eltöltenek ott néhány kellemesnek ígérkező hetet. Kicsit -önmaguktól menekülnek, meg a férjüktől, a megszokott, kiegyensúlyozott unalomtól. Az esőtől. A józan, polgári hétköznapoktól. S mint már annyiszor az érzelmek édesbús történetében, az azúrkék égbolt, a napfény, a dús színekben pompázó természet ezúttal is csodát tesz. Hiszen már Mr. Browning megmondta, hogy Délen a boldogság, „mint áprilisi nap, vígan közénk szökell”. Nos, ez a szökellés ezúttal sem marad el. A fásult, félszeg-mesterkélt asszonyok újjászületnek e festői „primavera” kék-rózsaszín varázslatában. Aztán a férfiak is előkerülnek: a háztulajdonos az oboájával, meg a férjek, akikről kiderül, hogy lámcsak, nem is olyan unalmasak, mint ahogy a hitveseik gondolták korábban. Egyszóval mindenki kivirágzik, miként az a cseresznyefából készült sétapálca, amiről mesélnek a filmben. És ami nem csupán kivirágzik, bár már ez is szép lett volna tőle, hanem ráadásul még oleanderré is változik. És nem elég, hogy ezt a film közepén részletesen elmesélik, de az utolsó képen még látjuk is, amint megismétlődik a csoda, ami egy kicsit azért sok a gyönyörűségből. Mike Newell azonban, azt hiszem, szándékosan túloz időnként, és ez mentségére szolgál. Nemcsak az angol életformát ironizálja, hanem az északi ember Itália-nosztalgiá- ját is. Egyébként is tudja, hogy annak a négy kiváló színésznőnek a kedvéért, akiket felléptet, úgyis mindent elhiszünk lila akácostól és teliholdastól. Úgy játszanak, mint egy összeszokott kvartett. Leleményesen ellenpontoznak. Polly Walker intelligens könnyedséggel viszi a szólamát, Josie Lawrence viszont erőteljes tónusokkal, csipetnyi groteszk fűszerezéssel ad keményebb karaktert a játéknak. Szép szólókat produkálnak. Méltán kaptak ketten is Aranyglóbusz-díjat alakításukért. Miranda Richardson, akinek olyan elbűvölően szomorú arca van, mint egy csalódott re- neszánsz-Madonnának, és Joan Plowright, Sir Laurence Olivier özvegye, aki végtelenül okosan formálja meg a művelt Mrs. Fishert. Ennek a hölgynek kislánykorában a nagy Tennyson egyszer meghúzta a copfját. Mr. Browning pedig azt mondta neki, hogy „lélek marad a lélek, s nem múlik el a láz”. És ez még egy ilyen könnyű-játékos filmben is igaznak bizonyul. Nagy Imre *
