Új Dunántúli Napló, 1995. június (6. évfolyam, 148-176. szám)
1995-06-17 / 163. szám
1995. június 17., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 9 Nagy Ernő jubileumai Három évforduló kötődik idén Nagy Ernő tanár úr nevéhez. A Tanárképző Főiskola magyarének szakos hallgatójaként 25 éve alapította barátaival a - ma is aktív és sikeres - Pécsi Spirituálé Együttest. A Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskola tanáraként 1980 óta dirigálja az iskola vegyeskarát, a kuriózumnak számító fiúkórus pedig 1985 óta aratja sikereit. Az együttesek emlékezetes koncerteken ünnepeltek, sőt a Széchenyi vegyes és fiúkarának önálló CD-lemeze is megjelent. A 21 számot tartalmazó korong arról tanúskodik, hogy a karnagy úr a kórusirodalom lehető legtöbb, legkülönbözőbb színét felvillantva igyekszik megismertetni, megszerettetni a vokális zenét diákjaival és közönségével egyaránt.- Nem mondható gyakorinak, hogy - pénzszűke világunkban - iskolai kórusról CD-t jelentetnek meg. Önöknek hogyan sikerült?- Bár büszkék vagyunk a munkánkra, nem esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, azért van lemezünk, mert mi vagyunk a legjobbak. Nagyon sok kiváló középiskolai kórus szintén rászolgált erre. A lemezkiadás egyértelműen anyagi kérdés. A Széchenyi Kórus Alapítvány szervezésében sok jószándékú, zeneszerető szponzor tette lehetővé, hogy a CD 1000 példányban megjelenhessen. Nekik ezúton is köszönetét mondok.- Iskolai kórusokon kívül Ön a Mecsek Kórust is vezeti. Karnagy kollégái is egyszerre több együttes élén állnak. Mi a motivációja ennek a sok időt, energiát követelő munkának?- A felnőtt együttesek - mint a Mecsek Kórus is - csak akkor működnek igazán jól, ha képzett középiskolai kórusokból a végzett tanulók biztosítják az utánpótlást. Nem véletlen, hogy például a „lajosisták” Ivasivka tanár urat, a „leőweysták” Szabó Szabolcsot követik. Ez persze, nem azt jelenti, hogy minden volt növendékem a Mecsek Kórus tagja lesz.- Mennyiben volt speciális feladat 15 évvel ezelőtt az akkor még technokrata Széchenyiben énekkart szervezni?- Első lépésként a szakközepes fiúkkal el kellett hitetni, hogy jó hangúnak lenni, kórusban énekelni nem szégyellni- való, nem bűn.-Hatékony lehetett a meggyőzés, hisz ma ön dirigálja az ország legjobb fiúkórusát. Az Arany fokozatok és az "Év kórusa ” titulusok mellett többszörös nívódíjasai a Szolnoki Nemzetközi Fiúkari Fesztiválnak. Idén a zenei műveltségi versenyt is megnyerték. Tavaly a belgiumi Neerpeltből a 42. Európai Ifjúsági Zenei Fesztivál első díját hozták haza, cum laude minősítéssel.- Az iskolának tulajdonképpen egy kórusa van. Énekelünk vegyes és fiúkari műveket. A fiúk, akiket korábban végzett diákok is segítenek, ma talán sikeresebbek.-Az Ön pályájának melyek voltak a meghatározó állomásai? Milyen élmények hatottak önre leginkább?-Sokat tanultam édesapámtól, aki karmester és zeneszerzés szakon végzett az Akadémián. Gimnazistaként hegedültem, kicsit gitároztam, klariné- toztam, kórusban énekeltem, irodalmi színpadra jártam, sportoltam. Vonzott a színház. Kétszer is felvételiztem a Színművészetire - sikertelenül. A pécsi tanárképzőre is csak másodszorra vettek fel. A karvezetést Tillai Auréltól tanultam, majd Budapesten Párkai István felsőfokú kurzusát végeztem. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyarból diplomáztam.- Előadóművészi ambícióit a Spirituálé Együttesben valósíthatja meg. Mi a kvartett története?- Mindig nagyon kedveltem ezt a műfajt, mert a fiatalos könnyedség és a hitből fakadó komolyság egyaránt jellemzi. Érettségi után már próbálkoztam vele trióban. Pécsett - nagy szerencsémre - az ország négy különböző helységéből egy kollégiumi szobába sodorta a leendő tagokat a sors. Lelkesen és sokat dolgoztunk. Kedveltek lettünk. Ma már talán nincs olyan nagyobb városa az országnak, ahol ne léptünk volna fel.- Friss diplomásként miért költöztek Komlóra?-Együtt akartunk maradni, de Pécsett nem volt mindünknek munka. Komlón biztosítottak nekünk állást. Én eleinte népművelőként dolgoztam és mellette tanítottam kamarazenét, a Kun Béla Gimnáziumban pedig éneket.- Miért nem lett hivatásos az együttes?-A lehetőségünk megvolt. Az Országos Filharmónia és az ŐRI foglalkoztatott volna bennünket abban az esetben, ha MÜLLER ANDREA FELVÉTELE nem dolgozunk kórusokkal. Ez túl nagy ár a profiskodásért. A fellépéseket továbbra is magunk szervezzük, ameddig bírjuk. A kórusmunka nekem nagyon fontos. Néha persze, úgy érzem, hogy sok és kilátástalan, de egy-egy biztatás, gesztus, örömnyilvánítás a tanulók vagy a szülők részéről átlendít a holtponton. Juhász László Kulturális mozaik Miért kell nekünk dinoszaurusz? Gyűjtést indított a Magyar Természettudományi Múzeum egy Diplodocus, egy 27 méter hosszú dinoszaurusz csontvázmásolat megszerzéséért. Ezt a dinoszauruszt, illetve az eredetitÉszak-Amerikai 140-150 millió éves rétegeiből ásták ki. Huszonhét méteres testhosszával ez a legnagyobb, ismert őshüllő. Súlya tíz elefántbika együttes testsúlyával vetekedett. Csordákban élt, és jámbor növényevőként a magas fák lombjait szaggatta. A Diplodocus tudományosan hiteles, álló testhelyzetű másolatát az amerikai Dinolab cég készítette el. A csontokat műgyantából formázták, és egyenként helyezték fel egy vasvázra. S hogy miért kell a Természettudományi Múzeumnak egy ilyen hatalmas őshüllő? Nos, ezt a hazai őshüllő kutatás hagyományai is indokolhatnák. Több mint száz éve, hogy az erdélyi Szentpéter- falva mellet dinoszaurusz csontokat leltek a kutatók. Minden idők legnagyobb magyar paleontológusa, báró Nopcsa Ferenc innen írta le a páncélos Struthiosaurust, a kacsacsőrű Telmatosaurost, a Rhabododont és a nagytestű Magyarosaurust. A Pécs mellett előkerült dinoszaurusz lábnyomokat Komlosaurusnak nevezték. A Magyyarosaurus a kréta időszakban élt, a Komlo- saurus a jurában, akárcsak a Diplodocus, amelyet szeretne a múzeum megszerezni. Már- csak azért is, mert rég volt kiállításnak olyan sikere, mint a közelmúltbeli vándor dinoszaurusz bemutatónak. Gyerekek ha énekelnek Balázs Béla mondta, ha sikert akarsz, szerepeltess a színpadon gyerekeket vagy állatokat. A csengő hangú gyerekkórus az operaszínpadon is garantálja a tapsot. A Magyar Állami Operaház gyermekkórusa az idén ünnepli fennállásának huszonötödik évfordulóját. Akik kezdetben ott voltak Botka Valéria gyermekkarában, azóta már ugyancsak kinőttek a gyerekkorból. Gupcsó Gyöngyvér és Szebellédi Valéria 1987 óta vezeti az együttest, amelynek fő feladata az operák gyermekkari szólamainak éneklése. De önálló hangversenyeket is adnak világi és egyházi kórusművekből. Nyolcvan hat-tíz éves korú gyerekből áll a kórus és hetvenen vannak az előkészítő csoportba. Midnannyian ének-zen tagozatos iskolába járnak. Egy litván-magyar Tibetben Paulus Normantas, a tiszteletbeli magyar, eredetileg litván fotóművész arra tette fel az életét, hogy kis népcsoportok szokásait, még fellelhető hagyományait megörökítse. Amikor a nyolcvanas években a finnugor népek közé vezette szenvedélye, akkor vált magyarrá, úgy, hogy ide is költözött. Itt jelentette meg 1990-ben a Corvina Kiadó -Apadó források című, tíz finnugor népet bemutató albumát. Aztán bejárta a Selyem utat Stein Aurél nyomdokain. A Kurili szigetekről készült képeit pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban állította ki. Ezt követően Körösi Csorna Sándor által bejárt helyszíneket keresett fel Tibetben, azon a hatalmas területen, amely a Kínai Köztársaság nyugati tartományaitól India észak-nyugati részéig, Kasmírig terjed. Fényképei a tibeti etnikumról, néprajzról, vallási kultúráról, műemlékekről, kolostorok zárt világáról hoznak híradást. Az északkelet tibeti Andoban élőkről Finnországban fotóalbuma jelent meg 1994-ben, amelyhez a Dalai Láma írt előszót. Tibeti napló címmel Paulius Normantas fotói most kiállításon szerepelnek június végéig a Budapesti Kiállítóteremben. (MTl-Pres) Deák Mór: A rabló „Néha úgy elfárad bennem a szeretet, hogy leül, s kezét fáradtan ölébe ejti.” Botár maga elé mered, mintha a lábujjait nézné, mintha nézne, nézhetne még valamit. De csak Szamosi arcát látta, elkerekedett szemét, a felismerés döbbenetét. „Látszani fog. Meg fog látszani rajtam. Az ember nem tehet büntetlenül semmit. Hogy irigylem azt, aki igen!” Négy napja őgyelgett a posta körül, talán nem is tudta, mit akar. Talán szerette volna, ha rászól, rákiabál valaki: mit akar itt?, talán örül, ha elzavarják. „Kiabál és én még a tartásdíjat sem tudom kifizetni neki. Azt kiabálja, mit akarsz itt, és örül, hogy elzavarhat. Hét hónapja nem láttam a gyerekeimet. Mennyit felejt hét hónap alatt két ilyen kicsi gyerek?” Ahogy szaporodtak a nemek, úgy vesztette el apránként a reményt, hogy valaha is alkalmazzák. Már elvállalt volna bármit, de kinek kell egy képesítés nélküli tanár, akinek valaha versei jelentek meg? „Elvégzek én, kérem, mindent. Nem kérem, nincs lakásom, ott hagytam a gyerekeimnek, albérletben lakom. Nem, kérem, a megaláztatás már nem fáj, csak nem tudok aludni, és remeg a kezem.” A postára bement egy öregember, Botár az ablakhoz lépett, belesett. Öt, hat, számolta együtt a pénztárossal az ötezreseket. Lehajtotta a fejét, elfordult. Az ajtó felé indult, ahol az öregnek az utcára kellett lépnie. „Nem, Dóra, nem ülhetsz fel a körhintára. Ne sírjál, Dani. Fussunk egyet inkább, meglátod, nem érnek bennünket utol a könnyeid. Csak engem. Csak én fogok sírni egy este úgy hét hónap múlva, ha eszembe jut utolsó találkozásunk. Apának nem volt száz forintja sem.” A sarkig követte az öreget, befordultak, ott nekidőlt a ház falának, izzadt, zihálva lélegzett. Amikor elnéptelenedett az utca, és csak az öreg távolodó hátát látta, futni kezdett. „Meséket írtam nektek, amiken sírtatok és nevettetek, így megríkattátok és jókedvre derítettétek anyát is meg engem. Meleg volt a szoba, és fényárban úszott, és hatalmasnak éreztem magam, olyannak, aki ezt mindig biztosítani tudja majd nektek.” Autók, nyüzsgés, számítógépek. Hány éves?, negyvenkettő. Kocsija van?, nincs. Telefonja?, nincs. Majd értesítjük. Botár csak áll, beleolvad az üvegfalba, áttetsző. Észre sem veszik, amikor végül megrázza magát és elmegy. „Amíg azt hittem, Isten nem szeret engem, dühös voltam és féltem. Igazságtalannak éreztem, és harcoltam ellene. De már tudom, hogy Istennek mindegy, szeret vagy sem, és beletörődtem. Azt hiszem, így születnek a szerzetesek. Vagy a gyilkosok.” Kinyújtott két kezével szaladt neki az öregnek, hátulról, csakis hátulról, arca így nincs, szeme így nincs. Az öreg rögtön fölbukott. De Botár kezdett nyüszíteni, miközben a zsebeiben turkált, ügyetlenül, reszkető kézzel, s az ő feje remegett úgy, mint még az előbb is az öregé. „Ha olyan a világ, amilyenné tesszük, akkor nekem nincs közöm hozzá. Megmenteni is képtelen vagyok, az voltam a sajátomat is. Először csak a vasárnapok maradnak el. Végül aztán a karácsonyok is.” Építkezésen dolgozott, feketén, nem bírta el a talicskát. Ügynökösködni kezdett, kidobták. Gyorsabban összecsap a hullám a fuldokló feje fölött, ha kapálózik. Ha látni akarja a gyerekeit. Ha dolgozni akar, a munkájáért pénzt, és élni akar belőle. „A versek szakadtak belém először, mint víz alatti rönkbe a horog. Nagy áradás kell ahhoz, hogy láthatóvá legyek, felszínre hozzanak. Nagy áradás, nagy düh. Az éhenhalás ehhez nem elég.” Meg kellett fordítani az öreget, nem tudott a belső zsebébe nyúlni. Az görcsösen védekezett, tágra nyílt szeme a másik szemébe mélyedt. De Botár csak az uj- jaira figyelt, tépte, karmolta, szakította az ócska kabátot. Amikor végül sikerült az ötezreseket előráncigálnia, egy elszakadt. Otthagyta, futásnak eredt. „Miféle őrület kell ahhoz, hogy megtegyem? Ismertem én a mélységet - voltak érzelmeim, voltak gondolataim. Ezért tettem? Ezért nem tettem?” A műanyagüzemben napi tizenkét órát dolgozott, hengerelt, büdös volt és meleg, végre, nyugodott meg, és a gépek ritmusára zakatolt benne az öröm, végre, munkám van. „Találkozunk, Dóra. Találkozunk, Dani.” Cak a hónap végén közölte vele a káefté tulajdonosa, hogy nincs pénz, nem tud fizetni, csődbe ment a cég. Botár, kiáltotta az öreg, hangja zokogásba fulladt, Botár, neked adom a pénzt, Botár megdermedt, visszafordult: Szamosi bácsi?, vidd csak fiam, neked bizonyára jobban kell, és akkor Botár visszament hozzá, leült mellé, ölébe vette az öreg fejét, először csak ült összeszorított szemmel, összeszorított szájjal, aztán végre eleredtek a könnyei, az öreg meg számolta őket, hogy lássa, igazak-e: ez érte, ez a gyerekeiért, ez érted, ez értünk. (MTI-Press) Herceg Árpád: Ha tovabamállsz szólni kell még a földről ahogy kihűlsz kihalsz a földből lefesteni a zöldről mikor előbamállsz a ködből s ahogy a szél faleveledzik azt a hallást hallod napestig napestig halni mert nincs más csak egy karó egy kiáltás hát tudnod kell a földről ahogy előbamállsz a zöldből s a ködből előkarózik a felkiáltójelfa fejközépig beleremeg a csöndbe az faleveledzik helyette s hallod faleveledzik a szél ha tovabamállsz te leveledzel a szélben ahogy szállsz Szabó László: Utolsóelőtti vacsora az edényben szalonna sül zsenge borjúcomb a nyárson levesben fürdik a tárkony a mélybe csirkemell merül a mindenség oly módszeres kezdődhet hát az étkezés a velőscsonttal perbe lép korhű angyal az ószeres kit fölhízlalt szépen a kor száját törli jóllakottan egyenes gerince roppan kinek sorsa hitvány akol kinek sorsa lyukas rosta gombás szószban lehet potyka Nagy Ernő pécsi otthonában
