Új Dunántúli Napló, 1995. március (6. évfolyam, 59-88. szám)
1995-03-25 / 82. szám
10 DUnántuli Napló Irodalom - Művészet 1995. március 25., szombat A Második zongorversenyre készült darab vidám táncaiban a gondtalan fiatalság öröme, szerelmesek év ődése, a romantiuks álmodozás hangulata villan fel Müller Andrea felvétele Emlékbe zárt világ Premier a Pécsi Balettnél A Pécsi Műhely bemutatója Rendkívül jól szerkesztett, szép könyvvel és létrehozóival találkozhat vasárnap délután 4-kor az olvasó Pécsett a Betűdzsungelben: a Jelenkor Kiadó bemutatja Aknai Tamás A Pécsi Műhely című munkáját. Ä Pécsi Műhely 1970- ben jött létre, s ez a társaság 1980-ig volt együtt. A kötet dokumentációja - mondja Aknai Tamás -, ennek a páratlanul tartalmas és izgalmas tíz évnek a története, annak a tíz évnek, amelyhez fogható kevés volt ebben a közép-európai téridőben akkoriban. A Műhely a mindenki képzőművészeti nyelvét gondolta kihasználni - mondja a szerző -, a kicsi dolgokra való figyelés poé- zisét próbálta népszerűvé tenni, azt, hogy tulajdonképpen mindenki tehetséges és mindenkinek büszkének kéne lenni arra, hogy a környezetét meg tudja formálni, a maga képére alakítani. A könyv létrehozásának elsődleges érve az, hogy megkapja a megfelelő helyét és elismerését az a néhány vállalkozás, amely a szellemi eijesztési folyamatokban főbenjáró szerepet játszott. Aknai szerint izgalmas történészi feladat visszamenni azokba az időkbe, amelyekben elfelejtett, olykor jelentéktelennek tűnő emberek zseniális dolgokat mondtak és mutattak meg. A művészettörténész feladata az, hogy a dolgokat a helyükre tegye, megadja a rangját és a méltóságát azoknak a gondolatgazdag, de nem feltétlenül sikeres „kisembereknek”, akik hallatlan mértékben hozzájárultak bizonyos izmusok, nagy tendenciák létrejöttéhez. Valamennyi magyarországi gyűjtemény és galéria, amelyik kacérkodott a modernizációval és kapcsolatot teremtett az avantgárddal, kedvezően fogadta a műhelyt - mondja Aknai azonban a kultúrpolitikában, ahol a műhely tagjait művészként kellett volna forgalmazni, teljesen esélytelenek voltak; csak a Népművelési Intézet fogadta be őket, mint amatőröket, hogy fel tudja mutatni: lám, a népfőiskolái és táncház mozgalom mellett még az avantgárddal is kapcsolatot tud teremteni. A könyv ünnepélyes bemutatójára Budapesten is sor kerül március 29-én, az írók Boltjában. Cseri László Dimitrij Sosztakovics műveire készült balettekből álló esttel gyarapodott a Pécsi Balett repertoárja. A koreográfusi munkásságáért nemzeti ünnepünk alkalmával Harangozó-díjjal kitüntetett Herczog István táncdarabjai (Dévay Katalin alkotói közreműködésével) március 10-én a Nemzeti Színház színpadán kerültek először a közönség elé. A bemutatott művek újabb színeket mutattak Herczog alkotói palettájáról, hangulatokat, érzelmeket, gondolatokat közvetítő balettjeinek megformálása a neoklasszikus táncfűzérek komponálásától a táncszínházi megjelenítéséig ívelt. A Második zongoraversenyre készült darab, a zenei tételeket követve, öt fiatal pár és a szólisták (Három Edina és Roberts Kwamina) vidám táncaiban a gondtalan fiatalság örömét, a szerelmesek évődését, a romantikus álmodozás hangulatait villantják fel. A tükör előtt ábrándozó lány (Három Edina) és ideálja (R. Kwamina) kettősének szép koreográfiái megoldásai mellett különösen a férfikar precíz, egységes munkája keltett jó benyomást. Az est második darabja, Pás de cuatre címmel, két szerelmespár kapcsolódásain keresztül próbálja bemutatni az emberi kapcsolatok törékenységét. Míg az első pár (Korfia Emilia és Neskov Aleksander) megkapó duettje - lírai kifejező erejével hatott, a másik kettős (Czebe Tünde és Merlo Andrea) kapcsolatának ábrázolásában inkább drámai hangulatok érvényesültek. Az első fiú elhagyja kedvesét, a „Másikért”, de szenvedélyes egymásra találásuk nem hoz boldog beteljesülést, hiszen négyük sorsa összefügg (a balettcíme is utal erre, döntéseikkel magukat és egymást is magányba taszítják. A koreográfia az együttes meghatározottságot fejezi ki, nem foglalkozik a szereplők jellemrajzával, a négy ember egymáshoz fűződő viszonyait hangsúlyozza. Az est záródarabja Sosztakovics patetikus hangvételű, de bensőséges líraiságot is megcsillantó Ötödik sz.imfóniá-m készült, táncszínházi elemeket felhasználó alkotás. A koreográfus - Käthe Kollwitz német expresszionista grafikus képeihez kapcsolódva - a háború, az erőszak ellen emeli fel szavát úgy, hogy a halált, a szorongató félelmet asszonyi nézőpontból mutatja be. Az éles „rajzolatú” grafikák által ihletett, fény és árnyék kontrasztjára és a fekete és fehér színek szimbolikus jelentéseire épített színpadi látvány, a táncosok kórusszerű, hatásos együttmozgatása, a jelenetek expresszív megfogalmazása egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy a közel egyórás mű mindvégig megőrizze drámai erejét. A balett újszerű, igényes feladatot rótt az együttesre, amely Endo Veronica és Lencsés Károly vezetésével kitűnően váltotta valóra az alkotó elképzeléseit. Az első kép sírhalommá kuporodott fekete asszonyai fiaikat, férjeiket, szerelmeseiket siratják. Fekete madonnák, görög sorstragédiák aszonyai... Megjelenik előttük a gyilkos, a testet-lelket nyomontó stációk sora. Látomásaikban „corpus-férfiak” menetelnek bábúszerűen adva meg magukat a sorsnak. Olykor megpróbálnak kitömi, lázadni, nyakukon azonban akkor is ott marad a „hurok” ... A drámai hatású tánclátomás, az igazi csapattá érett együttes nagyszerű tolmácsolásában méltó módon példázta és foglalta össze Herczog Istvánnak a Pécsi Balettnél végzett társulatot és repertoárt teremtő munkáját. Major Rita Haszontalanok? Szeretem az uszodát: ha valaki a közvélekedésre kíváncsi, ott értesülhet róla, mégpedig pontosabban, mint a Szonda Ipsos vizsgálódásából. Kivált az asz- szonyoknál az öltözőben! Legutóbb az egyik nénike (azok közül a tiszteletreméltó matrónák közül való, akik holtig küzdenek a betegségek ellen) elgondolkodva forgatja ruhadarabjait a kezében, és mondja: - minket, nyugdíjasokat mindig háttérbe szorítanak. Dehát igazuk is van, nem hajtunk mi már hasznot senkinek. Talán föl sem figyelek a néni sóhajára, ha előző nap nem vitatkoztam volna éppen erről egy ismerős fiatalemberrel. Az meg azon füstölgött, hogy mi értelme van életben tartani a súlyosan fogyatékos gyermekeket, mert azokból sohasem lesznek, „hasznos” polgárok. „Arra megy el az adó, az egészségesek meg nyelik az éhkoppot r-És ha betegség vagy baleset következtében a maga gyermekei közül válna súlyosan fogyatékossá valamelyik? Elkerekedett szemmel nézett rám.- De hiszen ez lehetetlen! És ha mégis... Ha mégis, hát akkor ápolnám.- Haszon nélkül?!- Anélkül - hajtotta le a fejét. Aztán neki is elmondtam, amit utóbb a nénikének: ez a mi mai világunk, egész gondolkodásunk tele van a hasznosság is- tenítésével; az élet olyan félreértésével, mintha csak azért lennénk a világon, hogy az hasznunkat lássa, holott a jelek épp az ellenkezőre mutatnak: ha nem vigyázunk, beburkoljuk az egész földgolyót aszfalttal, és nyüzsgünk rajta, mint a hangyák. Hacsak előbb föl nem robbantjuk, hasznosságunk nagyobb dicsőségére. És ha mindez mégsem következik be, napi hasznos, sőt áldozatos cselekedeteink nem enyésznek-e el az időben? Jö- vünk-megyünk a földi téreken, de hasznosságunk emléke ugyan meddig követ bennünket, ha nyugovóra térünk?! Még a temetőben sincs örök nyugodalmunk, mert 25 év múlva kilakoltatnak, hacsak gyermekeink meg nem ajándékozzák csontjainkat újabb 25 évvel. Annál többet bajosan remélhetünk, mert dédunokáink félszázad múlva jó, ha a nevünket tudjak. Szóval ezt a hasznossági szempontot valahogy ki kellene iktatni a gondolkodásunkból. Méltatlan hozzánk, és hazug is. Mert például mi hasznot hajt gyönyörű, sudár datolyapálmám, amelyet nagy gonddal locsolgatok? Miben mutatkozott hasznosnak szegény kisö- reg foxi kutyám, amikor már se nem látott, se nem hallott, mégis hűségesen gondoztam, majd természetes halála után keservesen megsirattam? És milyen remegő aggodalommal istápoljuk beteg öregeinket, naponta esedezve még egy kis időt, parányi haladékot számukra a gondviseléstől; jóllehet, nekik már teher az élet, de nekünk elviselhetetlennek tetszik az elvesztésük. És hány szülő szereti, dédelgeti gyermekei között legjobban épp a sérültet, az elesettet, a , haszon nélkül valót”. Nem azért vagyunk a világon, hogy hasznosak legyünk. Emberek vagyunk, nem haszonállatok. Szabad emberek, és nem rabszolgák. (Már láttunk olyant, a XX. században is, hogy embermilliók csak energiahordozót jelentettek a „természet átalakításában”.) Semmi kétség: a létezés közös erőfeszítéseket követel, s az összetartozóknak (családok, települések, társadalmak, népek) együtt kell vállukra emelniök a terheket. Kinek-kinek annyit, amennyit bír. De ez nem jelentheti azt, hogy a váll, láb, kéz, fej ereje szerint értékeljék egymást, és azt sem, hogy a gyöngét kilökjék maguk közül. Simone de Beauvoir úja Az öregség című könyvében, hogy ősi életformák tanulmányozása végett Dél-Amerika őserdeiben bolyongva talált olyan nomád törzseket, amelyek vándorlásuk során „elhagyták” a tehetetlen öregeket meg a sérült gyermekeket; talált viszont olyan törzseket, melyek áldozatot nem kímélve vitték magukkal az elesetteket, gyöngéden ápolták őket. A kétféle magatartású törzsek között sem etnikai, sem nyelvi, de még gazdasági különbséget sem észlelt; élelmük hol volt, hol nem volt, de a másikkal szemben előny egyiknél sem mutatkozott. Az írónő a különböző magatartást megmagyarázni nem tudta, csak azt állapította meg, hogy a tehetetlenekről gondoskodó törzs körében ő is sokkal jobban érezte magát. Nem hasznot hajtani születtünk. Hanem azért, hogy fontosak legyünk egymás számára. Aki pedig netán senkinek sem fontos, azt is megtartja - ha van ilyen! - a közösség szolidaritása. Mert jaj nekünk, ha elfelejtjük a nagy firenzei felismerését: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, / de folyton-gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a Szeretet, / mely mozgat napot és minden csillagot.” (Dante). Bozóky Éva Levél Sztravinszkijnak és más zeneszerzőknek Kettős évfordulóhoz érkezett Ivasivka Mátyás, a diákság körében oly népszerű pécsi énekzenetanár, a lelkes és muzikális kóruskamagy, a versek, epigrammák ihletett megzenésítője, a Magyar Cserkész Szövetség zenei vezetője - és még sorolhatnám, hol mit vállalt. Zenei tanulmányainak elvégzése után a zalaegerszegi zeneiskolában, valamint az ottani tanítóképző intézetben kezdett ta- nárkodni. 1955 tavaszán bízták rá a zeneiskola gyermekkórusának vezetést.- Ettől számítom kamagyi működésemet - emlékezik Ivasivka Mátyás, aki első kórusával már 1956 júniusában szerepelt a pécsi rádióban. - Ekkor szólalt meg nyilvánosság előtt először kis kantátám, a Tavaszi ének, szólóhangra, gyermekkórusra. Itt sokszor szerepelt aztán a pécsi Nagy Lajos és Janus Pannonius gimnáziumok ének-zene tanáraként is.-Örültem, hogy 1957-ben visszahelyeztek a Nagy Lajos Gimnáziumba: olyan jeles elődeim voltak, mint a ciszterci Nyolczas Ipoly, illetve a Janus jogelődjében, a Piusban tanító szenttamási Horváth Mihály. Nagy volt akkoriban a kórus- és karanyhiány. 1959-ben meghívták Ivasivka Mátyást, szervezzen vegyeskart a Zrínyi Miklós Közgazdasági Technikumban. Ekkor lett a nagymúltu Mecseki Szénbányák később Kodály Zoltánról elnevezett férfikarának karnagya is. Szívesen és nagy szeretettel beszélt Ivasivka tanár úr többi kórusáról, a Nagy Lajosban diákkezdeményezésre alakult férfi-vokál együttesről, valamint a Janus Pannonius Női Kórusról.- Mivel nagy gondot okozott, hogy nem lehetett nyugati kóruskottákhoz jutni, merészen levelet írtam 1963 tavaszán az akkori legnagyobb zeneszerzőknek, Sztravinszkijnak, Hinde- mithnek, Sosztakovicsnak, Orff- nak, Britten-nek, és arra kértem őket, küldjenek műveket. Szinte valamennyien válaszoltak, küldtek kottákat. Benjamin Britten ránk bízta Missa brevis című ifjúsági miséjének magyarországi bemutatóját, Orff-tól pedig a Carmina Burana néhány tételét énekeltük. 1965-re már igen gyümölcsözővé vált kapcsolatunk Carl Orff-fal, ennek eredményeként 1965 tavaszán megérkeztek a gimnáziumba Orff sajátos, nagyértékű, a távol-keleti, indonéz instrumentumokra emlékeztető hangzású, zömmel xilofon-szerű hangszerei. így 30 évvel ezelőtt - ez a másik jubileum - megalakulhatott a Nagy Lajos Gimnázium Orff Zenekara, kiegészülve újabb hangszerekkel, a leánykarral, vegyeskarral. A repertoár kialakításában segítségünkre volt Bárdos Lajos, Karai József, a pécsiek közül elsősorban Tillai Aurél, aki sok művet út nekünk. Szívesen mutattam be Várnai Ferenc szerzeményeit, valamint a fiatal Papp Zoltán számunkra írt Japán szvitjét is. Dr. Nádor Tamás Ivasivka tanár úr, énekórán a Nagy Lajosban fotó: Tóth V « I I I
