Új Dunántúli Napló, 1995. február (6. évfolyam, 31-58. szám)
1995-02-10 / 40. szám
10 új Dunántúli napló A hét témái 1995. február 10., péntek Magyar-EU kapcsolatok NEMZETI BANK Állam az államban? Horn Gyula miniszterelnök az Európai Bizottság Központjában Jacques Santer titkárral tárgyalt. Magyarország és az egykori „közös piac” között az első hivatalos kapcsolatfelvételre (részleges, például egy borkereskedelmi egyezménytől eltekintve) igazából azt követően és az alapján kerülhetett sor, hogy 1973-ban hazánk is csatlakozott az akkori világkereskedelmi szervezethez, az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezményhez (GATT). Moszkvai megítélés szerint az EGK kapcsolatok akkoriban még „bűnös viszonynak” számítottak, és nyíltan először csupán 1982-ben indulhatott valamiféle tárgyalás Budapest és Brüsszel között: ehhez az indokot éppen a GATT-tagság adta, valamint az, hogy ennek alapján Magyarországot hátrányok érték az 1981 -ben csatlakozott Görögországgal folytatott kereskedelmében. A fordulat A fordulatot itt is Mihail Gorbacsov főtitkársága hozta el: Gorbacsov először 1985 májusában jelentette ki, hogy „kedvezőnek tartaná a kapcsolatok létrejöttét a KGST és az EGK között”. Magyar részről nem is tétováztak, és még abban az évben szakértői megbeszélés kezdődött Budapest és Brüsszel között egy esetleges kétoldalú egyezmény előkészítéséről. A malmok lassan, de őröltek: 1987-ben a brüsszeli Bizottság megkapta a szükséges mandátumot egy magyar-EK szerződés immár hivatalos letárgyalá- sához, ugyenezen év novemberében pedig sor került az első csúcsszintű kapcsolatfelvételre: Kádár János brüsszeli útja során találkozott Jacques Delors EK bizottsági elnökkel is. Nem sokkal később, 1988 nyarán megszületett az EK- KGST egyezmény is egymás kölcsönös elismeréséről. Valójában ekkor már készen volt, és csupán erre a zöld jelzésre vált a magyar-EK kereskedelmi, gazdasági együttműködési megállapodás is, amelyet alig két héttel később (június 30-án) para- fáltak, majd szeptemberben írtak alá hivatalosan is Brüsszelben. A megállapodás 1998 december 1-én lépett életbe, és 1995-ig jelentős piacnyitást ígért EK részről, kiegészülve számtalan konkrét együttműködési lehetőséggel is. Alig egy évvel később azonban leomlott a berlini fal, és az egész kapcsolatrendszer gyökeresen új fordulatot vett. Falomlás után Már a „falomlás” előtt a világ hét legfejlettebb ipari országa (a „G-7” országcsoport) párizsi csústalálkozóján megbízta az EK Bizottságot, hogy kzedje meg a reformok terén leginkább élen járó Magyarország és Lengyelország pénzügyi-gazda- sági-technikai támogatásának a megszervezését. Akkor még nem lehetett tudni, hogy menynyire lesz teljes az áttörés a térség egészében, és hogy létre- jön-e maradandó politikai változás e két „legbíztatóbbnak” tekintett országban. A hetek kezdeményezése mindenesetre az akkoriban lábrakapó tendenciáknak igyekezett bátorítást és némi kézzel fogható segítséget is nyújtani. Alig egy hónappal később, 1989 augusztusában az EK Bizottság Brüsszelben már asztalhoz is ültette a „huszonnégye- ket” (G-24) a magyar-lengyel segélyakció kialakítására, amelynek nyomán az év végére aztán ki is alakult az éppen e két ország kezdődbetűjéről is elnevezett „PHARE”-program első formája. 1990 elejére már nem csupán a „fal” tűnt el, de lezajlott a Vencel-téri bársonyos, és a sokkal véresebb román forradalom is. A tendencia egyre tartó- sabbnak tűnt, amivel egyenes arányban nőtt a közösségi nyitási hajlam, illetve az új demokráciák rohamos közeledése is az európai integráció szervezeteihez. A következő egy-két évben voltaképpen bámutalatosan rövid időn belül következtek be akár csak hónapokkal korábban is még elképzelhetetlen fejlemények. Társulás Ezek sorába tartozott Antall József 1990 júniusi brüsszeli útja: a magyar kormányfő Jacques Delors-ral találkozva átnyújtotta a magyar európai politikára vonatkozó memorandumot, utalva ebben a majdani tagságot megcélzó magyar törekvésre is. Ez akkoriban sokak számára még afféle ábrándozásnak tűnt csupán, ám fél évvel később, decemberben Brüsszelben ünnepélyesen megkezdődtek a Tizenkettek, és Magyarország, illetve Csehszlovákia és Lengyelország leendő társulási szerződéseinek a tárgyalásai. Pontosan egy évvel később pedig Antall József már ismét Brüsszelbe utazhatott, ezúttal azért, hogy aláírja az akkor joggal történelminek tekintett egyezményt. Igaz, a szerződés végül, a ratifikációs folyamat elhúzódása miatt csak két évvel később, 1994. február 1-én lépett életbe, ám a legfontosabb - a kereskedelmi kapcsolatokról, így a vámok, mennyiségi korlátozások fokozatosan felszámolásáról intézkedő - fejezet már 1992. március elsején hatályossá vált. Mindeközben az új demokráciák felismerték, hogy politikai, gazdasági stabilitásuk, európai felzárkózásuk egyedüli kulcsa éppen az integrációs szervezetekkel való kapcsolatok mind teljesebbé válása lehet, s ezért voltaképpen már 1992-től a tagsági kilátások mind konkrétabbá tétele került a közép-európai diplomáciai törekvések homlokterébe. A tagsági szándékot voltaképpen már a társulási szerződés preambuluma is rögzíti, de még csak egyoldalúan, a társult ország megnyilatkozásaként. Ennek kétoldalúvá válását szorgalmazó memorandumot adtak át 1992 októberében a „visegrádi hármak” külügyminiszterei, midőn találkoztak Luxembourgban az EK Tizenkettek külügyminiszteri tanácsával. A tagsághoz vezető térkép A felvetést fenntartások fogadták, ám 1993. júniuásban az EK koppenhágai csúcstaláko- zója végül mégis olyan határozatot fogadott el, amely immár „közös célként” jelöli meg a „társult keletiek,, majdani taggá válását. Mi több, a koppenhágai dokumentum a közösségi piacok további, időben gyorsabb nyitását, valamint a politikai párbeszéd intézményesülését is kilátásba helyezte. A következő hónapokat kissé megkeserítette a végtelennek tűnő, tagországonkénti „lobbizás” a társulási szerződés mielőbbi ratifikálásáért, de végül 1993 végére ez a folyamat is lezárult, és tavaly február 1-én sor kerülhetett az életbe lépésre. Amivel egyúttal megnyílt az út az előtt, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter 1994. április 1-én Athénban, az EU tanács féléves soros elnökének átadhassa Magyarország hivatalos tagfelvételi kérelmét. Ami eztán következett, az már voltaképpen aktuálpolitika. Júniusban a korfui EU-csúcs hivatalosan is „tudomásul vette” a jelentkezési kérelmet, és megbízta a brüsszeli Bizottságot az ilyenkor szokásos véleményezés elkészítésével. A Bizottság egy másik mandátuma pedig arra vonatkozott, hogy a decemberi esseni csúcsra dolgozzon ki „csatlakozást előkészítő stratégiát” a tagságra váró kelet-európai országokhoz fűződő EU-külkapcso- latok számára. A „stratégiát” - amelyet Brüsszelben előszeretettel neveztek „tagsághoz vezető térképnek” - december 9-én hagyta jóvá a tagországok állam- és kormányfőinek találkozója. Fehér Könyv A soron következő teendők immár ebből következnek. Ilyen részint a júniusi csúcsig egy EU ajánlás („Fehér Könyv”) kidolgozása a kelet-európai gazdasági, piaci jogharmonizáció segítésére, részint az a tervbe vett jelentés, amelynek decemberi csúcsra kell elkészülnie a közösségi és kelet-európai mezőgazdasági politikák közelítéséről. Mindeközben folynak az EU-tagor- szágok átfogó intézményi reformját ígérő 1996-os EU kormányközi értekezlet előkészületei, amelynek egyik tétje éppen az, hogy majd felvázolják a további bővítés - taggá válásunk - lehetséges módozatait. Fóris György Lemondott a pénzügyminiszter, hónapok óta húzódik a Nemzeti Bank elnökének kinevezése, a kormányfő nyíltan sérelmezi a jegybank "önhatalmú, a költségvetés helyzetét nehezítő" intézkedéseit. Vajon ki a „dudás" a hazai pénzügyek „csárdájában”? - kérdeztük a Magyar Nemzeti Bankban Horváth Piroska ügyvezető igazgatótól.-A jegybank-törvény értelmében a mi legfőbb feladatunk a forint védelme, az infláció kordában tartása, a gazdaság külső és belső pénzügyi egyensúlyának megóvása. Az egyensúly megbomlása esetén a kormány, a költségvetés tudomására kell hoznunk a veszélyeket és meg kell tennünk - a szükség diktálta - jegybanki lépéseket. Legfontosabb döntéseinket azonban a kormány előre ismeri, hiszen az MNB döntéshozói között ott ülnek a kormányfő által a jegybanktanácsba delegált szakértők, köztük a pénzügyminiszter.- Személyesen részt is vesz ezeken az üléseken ?- Általában a képviselője van jelen. A legutóbbi - az alapkamat emelésről szóló - döntést is közösen szavazták meg.-A miniszterelnök és a Izgalmas hetek várnak a továbbtanuló kisdiákokra és szüleikre: a félévi bizonyítvány kézhezvétele után nemsokára választ kapnak a hogyan továbbra is, tehát arra, hogy a megpályázott iskola elfogadja-e a jelentkezést, sikerült-e a felvételi vagy nem? Igenlő válasz esetére természetesen a továbbtanulással kapcsolatos gondok egy időre enyhülnek; mit tegyenek azonban azok, akiknek jelentkezését a kiszemelt iskola elutasította? A rendelkezések kimondják, hogy a felvételről értesíteni kell mind a jelentkezőt, mind a diák iskoláját. Ha a tanuló több helyre is jelentkezett és az első helyen jelölt iskolába nem vették föl, a jelentkezési lapot továbbítják a sorrend szerint következő iskolába. Az előírások azt is rögzítik, hogy a felvételivel kapcsolatos kérelmet a szülő csak akkor nyújthat be, ha az utolsó helyen megjelölt iskolába sem vették föl a gyereket; vagyis az utolsóként megjelölt iskola igazgatója is elutasító határozatot hoz. Ebben a tanintézetben azonban a jelentkezési lapot megőrzik, s csak akkor küldik tovább a jelentkező lakhelye szerint illetékes jegyzőnek, ha a szülők úgypénzügyminiszter csak levélben értesült a döntésükről?- Ez valóban így volt. Talán mert nincs elnöke a banknak, az egyeztetések sem zavartalanok. Ám úgy éreztük, hogy a 3 százalékos alapkamat-emelés az adott gazdasági helyzetben nem olyan váratlan lépés, ami felboríthatná a költségvetés egyensúlyát. Szabó Iván, az előző pénzügyminiszter is nehezményezte, amikor az alapkamatok emelése elkerülhetetlenné vált. Viták tehát vannak, de a kormánynak és a jegybanknak együtt kell boldogulniuk, mert közösek az érdekeik.- Ön miben látná a gazdasági helyzet javulásának a kulcsát?- Abban mindenki egyetért, hogy az ország külső adósságának növekedését meg kell állítani, ehhez pedig mindenekelőtt a belső túlköltekezést kell mérsékelni. Mivel a lakosság megtakarít, az állam, vagy a vállalatok költekezését kell fékezni. A vállalkozások esetében ez nem volna célszerű, mert ezzel a gazdaság fejlődését fognánk vissza. Maradnak tehát az állami kiadások. Mi azonban hiába nyomjuk meg a vészcsengőt, a szerelvényt nem mi vezetjük. Németh Zsuzsa nevezett eljárást megindító vagy elhelyezési kérelmet - az elutasító értesítés kézhezvételétől számított 15 napon belül - nem nyújtanak be. Ami a következő hetek menetrendjét illeti: az első helyen megjelölt iskolákban március 10-éig kell dönteni a tanulók fölvételéről, s elutasító döntés esetén március 14-ig továbbítják a jelentkezési lapokat a második helyért jelölt iskolákba. Ezeknek a tanintézeteknek a kérelmekről március 27-ig kell dönteniük, s ha helyhiány vagy egyéb ok miatt itt is elutasító határozat születik, március 30-ig kell a következő állomásra eljuttatniuk a lapokat. Végül a harmadik helyen jelölt iskoláknak a hozzájuk befutó felvételi kérelmek sorsáról április 10-ig kell határozniuk. Az érintett szülők és kisdiákok tehát április közepéig kapják meg a tájékoztatást arról, hogy melyik megpályázott iskolában folytathatja a gyerek tanulmányait. Ha egyik sem fogadókész, akkor a szülők késedelem nélkül keressék föl a területileg illetékes pályaválasztási tanácsadót, ahol informálódhatnak arról, hogy hol, melyik iskolában vannak még üres helyek. Dr. Kecsmár Ilona Izgalmas hetek A kipukkadt paktum esete Kipukkadt vagy inkább leeresztett lufinak bizonyult a szociális paktum - hivatalos nevén: a társadalmi-gazdasági megállapodás - látványos léggömbje. Kósáné Kovács Magda munkaügyi miniszter a kormány múlt heti ülése után kimondta azt, amit mindenki tudott, de illendőségből hallgatott róla: a tervezett formában és tartalommal nincs esély a társadalmi-gazdasági megállapodás megkötésére. A bejelentés fontosságát tekintve nem marad el a néhány nappal korábbi bombától, Békési László lemondásától. A szociális paktum ugyanis az MSZP talán legfontosabb belpolitikai ígérete volt a tavalyi választási kampány során, s bekerült a koalíciós kormány júliusi programjába is. Egyrészt - és főleg! - a szociális érzékenységet volt hivatott demonstrálni a kapitalizmus „építésének” körülményei közt tömeges elszegényedéssel, munkanélküliséggel, a szociális ellátások megkurtításával fenyegetett rétegek számára. Másrészt megnyugtathatta a szocialista párt győzelmétől esetleg megriadt vállalkozókat is. „A Magyar Köztársaság kormánya társadalmi békére törekszik.” - deklarálta már a kormányprogram bevezetője. A program mintegy csattanóként, az utolsó, XV. részben külön is részletezi az érdekegyeztetést, a társadalmi gazdasági megállapodást. A kormány „átfogó társadalmi-gazdasági megállapodás megkötését kezdeményezi. A megállapodás átfogó stratégiai egyezség a munkáltatói és a munkavállalói érdekképviseletekről ... a gazdaság és társadalompolitika őket érintő fő irányairól, legfontosabb intézkedéseiről, a gazdasági erőfeszítésekben való társadalmi részvételről, a terhek megosztásáról és a szociális következmények kezeléséről ... A megállapodás kifejezi, hogy a kormány párbeszédet kíván folytatni a társadalommal, és a gazdasági válság kezelésére való eltökéltség szociális érzékenységgel párosul.” Az elképzelt magyar szociális paktum szorgalmazói elsősorban a szociális partnerség nyugat-európai gyakorlatát tekintették mintának - például Ausztriát és Németországot -, ahol az érdekegyeztetés intézménye a társadalmi béke érdekében hatékonyan korrigálja a piaci mechanizmusokat. Akik viszont szkeptikusok voltak egy ilyen paktum létjogosultságát illetően, azok arra hivatkoztak, hogy a politikai jelszavaknál sokkál fontosabb az aktuális, konkrét kérdésekben történő egyeztetés, és hogy ennek mechanizmusa, a háromoldalú Érdekegyeztető Tanács immár évek óta működik. Másrészt attól is tartottak, hogy egy ilyen átfogó megállapodás túlzott jogokat biztosítana a szakszervezeteknek, amelyek alapvetően ellenérdekeltek az elkerülhetetlen megszorító gazdaságpolitikával szemben. A fejlemények a kétkedőket igazolták. Az elmúlt hetekben Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke bejelentette igényét arra, hogy a szakszervezetek beleszóljanak a gazdaságpolitika általános kérdéseibe, például a privatizációs stratégia meghatározásába. Eközben viszont a szociális partnerek az Érdekegyeztető Tanácsban még olyan konkrét kérdésekben sem tudtak megállapodni, mint a túlóráztatás és a munkaidőkeret rugalmas kezelése. A szakszervezetek képviselői sértetten emlékeznek arra, hogy ősszel, az idei költségvetés és az adópolitika ügyeiben ők tettek engedményeket a kormánynak, most pedig hiába várják az ellenszolgáltatást. A munkáltatók ugyancsak a kormánytól --a szakszervezetekkel összefonódott kormánypártoktól várják, hogy az ő javukra szülessen döntés a vitás kérdésekben. E napi viták fényében valóban illuzórikusnak látszik egy átfogó, stratégiai megállapodás. Valójában azonban sokkal nagyobb a probléma. A munkaügyi miniszter csütörtökön egy újságíró kérdésére sajátos szarkazmussal válaszolt: nem igaz, hogy zátonyra futottak a tárgyalások a szociális paktumról, hiszen azok valójában el se kezdődtek. Az Érdekegyeztető Tanács szakbizottságai mindössze néhány előkészítő részdokumentumot tárgyaltak meg, mondta Kósáné Kovács Magda. A kormányprogram szerint a kormányzati ciklus egészére - tehát négy évre - szóló társadalmi gazdasági megállapodásnak őszre kellett volna megszületnie. Együtt a kormány középtávú gazdasági programjával, amelynek tulajdonképpen a magvalósíthatóságát kellene szolgálnia. Mint tudjuk, e stratégiai program mindeddig nem született meg. November végén ugyan a kormány eljuttatott a szóciális partnerekhez egy hároméves gazdaságpolitikai programvázlatot, amelyet mind a munkavállalók, mind a munkaadók lényegében megtár- gyalhatatlannak minősítettek. Másrészt azonban nyomban közölték, hogy az „igazi” stratégia, a kormány modernizációs programja még csak készül, valamikor tavasszal terjesztik elő. Ebből a szakszervezeteket valószínűleg az államháztartási reform érdekli legjobban, mert ez fogja tartalmazni - ha ugyan fogja - a nagy szociális ellátó rendszerek megváltoztatását. Az államháztartási reform előkészítésére viszont még csak most alakultak meg a szakbizottságok - az időközben lemondott Békési László vezetésével. „Okafogyottá” vált tehát a szociális paktum, nincs miről alkudozni, kompromisszumot kötni. Az Érdekegyeztető Tanács jelenleg legfeljebb ugyanazoknak a politikai és gazdaság- filozófiai vitáknak a folytatására képes, mint amelyek a nagypolitika színterein (és hátsó szobáiban) folynak. A szociális paktum - mondhatni - csak mellékes áldozat. Az igazi hulla - vagy reménykedjünk: csak tetszhalott - a válságból való kijutást biztosító modernizációs gazdasági stratégia. Hajdú András
