Új Dunántúli Napló, 1995. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1995-01-28 / 27. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1995. január 28., szombat ARCOK A MÚLTBÓL Zách János és Almásy Judit Hova lesznek a könyvmoly gyerekek? A megszokottnál valamivel később, október 16-án, a Cigánybáró előadásával kezdte meg az 1941/42-es színházi évadot Jakabffy Dezső színtársulata. Másnap Márai Sándornak, akkortájt átütő sikert aratott színművében, a Kalandban két fiatal, tehetséges színművész mutatkozott be. „A professzor alakját Zách János mintázta meg. Ezt a kiváló és rokonszenves művészt még a Kardoss-társulatban szerettük meg...” - írta a Pécsi Napló színikritikusa, dr. G. E. (dr. Góbéi Emil) a lap 1941. október 18-i számában. Majd így folytatta: „Nagyon kellemes meglepetés volt Almásy Judit bemutatkozása. Olyan biztos ösztö- nösséggel mozgott az érzelmek gazdag skáláján, hogy játéka a szerep legapróbb árnyalati finomságait is plasztikusan kifejezőkké emelte. Nagyjövőjű színésznőt sejtünk benne, ő és Zách az a két pillér, melyre a Márai-mű előadásának íve épült.” Zách 1909-ben született és a színiiskola elvégzése után sokfelé játszott az országban. Pécsre drámai hősként, jellemszínészként, valamint prózai rendezőként szerződött, először Kardoss Géza társulatához. A következő évadban Jakabffy cseretársulatának rövid pécsi szezonja során az ő rendezésében került színre többek között Bókay: Hazudj nekem, Hunyadi Sándor: Nyári Zápor, Vaszary János: Rád bízom a feleségem, Bónyi Adorján: A milliomos című vígjátéka. Amikor Székely György igazgatósága alatt visszaszerződött, nagyon izgalmas feladatokat kapott. Ő rendezte 1944 januárjában Niccodemi: Tacskóját, majd februárban a Hamletet. „Zách rendezése újszerű volt annyiban, hogy mellőzte a díszleteket, a tartalom erőteljesebb kihangsúlyozása érdekében” - és Hamlet alakját is „ő hozta elénk, elmélyedten, érthető szövegejtéssel, jóformán teljesen póztalan játékkal”. Mindezt követte 1945 áprilisában Vörös Márton: A szükségmunkás című darabjának ősbemutatója. E darabban a főszerepet Almásy Judit játszotta, aki ekkor már felesége volt Zách Jánosnak. Ezekről a történelmi viharokkal megtépázott színházi esztendőkről Zách Jánossal sajnos már nem beszélgethettem, mert 1979-ben, hetvenéves korában elhunyt. De felkerestem budai otthonában feleségét, Almásy Juditot, aki Márai Kalandjában aratott sikeres bemutatkozása után még több darabban játszotta a női főszerepeket.- Jól emlékszem - mesélte a múltat idézve Almásy Judit - Fekete István: Hajnalodik című színművére. Partnerem a vendégként Pécsett fellépő Páger Antal volt. Bókay János: Feleség című darabjának címszerepét is én alakítottam.-Amikor 1943-ban újra Pécsre szerződtünk - folytatta - akkor én már vártam első gyermekemet. A Toldi Miklós utcában laktunk, ott született meg Gábor fiam. Később egy emelettel feljebb, egy nagyobb lakásba költöztünk, leányom már ott jött a világra. Egy alkalommal Esztergár Lajos polgármester meghívott bennünket ebédre. Felesége rengeteg tanácsot adott nekem mint kismamának a helyes gyermeknevelésről.- Kikre emlékszik még vissza a pécsi évekből?-Elénk művészeti élet folyt abban az időben. Különösen a zenei élet volt kiváló: Sirio Pio- vesanra emlékszem, Takács Jenőre, a festőművészek közül Martyn Ferencre, össze is jártunk. Sok pécsi költővel voltunk kapcsolatban: Csorba Győző hasznos tanácsokkal segített, amikor szavalóesteket rendeztünk. Az egyetemen akkor Holub professzor volt a jogi kar dékánja. Fiával Legenyei Józseffel és a Pécsi Öregdiákokkal __ többször felléptünk együtt. Érdekes volt, hogy mi is beiratkoztunk az egyetemre, magyar irodalmat hallgattunk, Várkonyi Nándor volt az egyik professzorunk. Sajnos, fél év múlva megszűnt ez a lehetőség, aztán mi is eljöttünk Pécsről. János Várkonyi Zoltán Művész Színházához, majd a Vígszínházhoz szerződött. De én azóta is szívesen gondolok vissza a Pécsett eltöltött évekre. János halála után is többször jártam ott, elmentem a Mecsekre, fel a Tettyére, ahol együtt sétáltunk Jánossal. Útközben teleszedte ibolyával a babakocsit, miközben boldogan aludt benne a kisfiam ... A Zách-házaspár legidősebb fia, a már emlegetett Gábor nem más, mint a sikeres színházi rendező-igazgató: Zsámbéki Gábor, Kossuth-díjas.-Most hogyan telnek a művésznő napjai?- Sokat vagyok együtt családommal, unokáimmal: a legidősebb természetesen Pécsett végezte a jogi egyetemet, a legkisebb 11 éves, az Állami Balett- intézetbe jár. Fiatalabb leányom férje pedig sikeres díszlettervező, úgyhogy a szakma még mindig jelen van a családban. Dr. Nádor Tamás Magányos anya panaszolja: Harmadik gimnazista fia megbukott történelemből. Régen ismerem, tudom, hogy lehozza a csillagot az égről két gyermekének és nagyon idős édesanyjának, tehát a család érdekében ott fogja meg a munka végét, ahol éri. Nemigen marad ideje a gyermekek tanulmányainak támogatására. Mégis megkérdezem: - nem szeret olvasni a fiad? Hiszen a történelemórán megél a diák az olvasmányaiból is! Kivált a második osztályban, ahol még messze a tanárokat el- bizonytalanító huszadik század. - Kicsit elgondolkodik. - A kötelező olvasmányokat elolvassa, mert azokat muszáj. Vagyis megint egy gyermek, akinek az életéből kimaradt az élet legnagyobb gyönyörűségeinek egyike: a könyv. Mert aki szeret olvasni, az úgy „nyeli el” a többivel együtt a kötelező olvasmányokat - rendszerint az előírásnál sokkal előbb -, hogy kötelező voltukra nem is gondol. És úgy alakul ki benne a különböző népek, korok, országok képe, hogy a humán tárgyak anyagának tekintélyes részét tanulnia sem kell, s a tanítás csupán az ismeretek rendszerezésében kap szerepet. Napjainkban fogyatkoznak az olvasó gyermekek, a többiek meg legfeljebb a kötelezőt veszik kézbe, és azt is minek, hiszen holnaputánra elfelejtik. A televíziót szokás okolni. Pedig a képlet nem ilyen egyszerű. Mert vannak gyermekek, akiket nem a kép ragad el a könyvtől, hiszen előbbit is unják, s a képernyő előtt épp úgy szundikálnak, mint öregapjuk. Semmi sem érdekli őket. Nem feltétlenül gyönge képességűek, sőt jóeszűek is akadnak köztük, lévén, högy az érdeklődés nem értelmi, hanem érzelmi indíttatású. Ha a kisbaba sok szeretetet kap, ha biztonságos, meleg légkörben nő föl, akkor feltétlenül érdekes, vonzó lesz számára az élet gyönyörűségét sugárzó világ. (A kíváncsi embereknek rendszerint jó anyukájuk volt.) Fordított esetben - és erre a mi anyagi gondoktól gyötört, fásult világunk bőséggel ad példát - elsatnyul az érdeklődés, a közömbössé vált gyermek energiái pedig - amelyek azért megvannak, csak más irányba hatnak - örökös, motorikus mozgásokban nyilvánulnak meg, ezzel pedig az amúgy sem különösen jókedvű felnőtteket ki lehet üldözni a világból, következésképpen szeretet-érdeklődés egymás indukálása helyett beindul .az ellenkező spirál. Hasonló az oka a napjainkban egyre gyakoribb dislexiá- nak, disgráfiának is. Fehér hollóként fordult elő régebben. Szintén nincs köze az értelemhez. (Pl. Széchenyit, a „legnagyobb magyart” is csak tíz éves kortól tudták házitanítói ími-ol- vasni megtanítani, pedig igazán megtettek ennek érdekében mindent.) Még a mi századunkban, osztatlan iskolában 60-80 nebulót oktattak a falusi tanítók többnyire sikerrel, s a gyerekek közül sokan lettek a gazdakörök, olvasókörök, népfőiskolák oszlopai. Manapság azonban tömegével kerülnek szakmunkásképzőbe a betűvel hadilábon álló gyermekek, s ha van a magyartanárukban szív és lélek, kénytelen őket külön korrepetálásra behívni. Végül hadd szóljunk a gyakran vádolt kép hatásáról. Furcsa, ellentétes a kapcsolat ember és kép között. „Ne csinálj magadnak faragott képet!” - tiltja Mózes mintegy hatezer éves törvénye, okkal feltételezve, hogy bálvány lehet belőle. A képrombolás is időnként vissztérő motívuma a történelemnek. A kora középkori bizánci képrombolók minden korai ikont eltüntettek volna, ha néhány szerzetes haláltmegvető bátorsága és a Nílus konzerváló homokja néhány példányt meg nem őriz. Ám hasonló okból égette, pusztította a svájci reformáció a XVI. században a műkincseket. (Luthert szerencsére megóvta ettől a maga jó ízlése, meg a Cranach testvérek barátsága.) Pedig a középkorban nagy szerepe volt a képnek: tanította az ími-olvasni nem tudó embert a Bibliára. Igen, mondjuk felvilágosultan, a kép nem azonos azzal, akit ábrázol, csupán jel, emlékeztető. De a nagybeteg hívő mégis elzarándokol a kegyhelyre a „Kép”-hez! És a távollévő kedves képét elkoptatásig csókolgatja a szerelmes. A kép tehát könnyen bálvány is lehet, vagy legalábbis olyanféle. Korunk újdonsága: a mozgókép. Ez is magában hordja a bálványozás veszélyét, sőt még szenvedély, narkotikum, drog is lehet, de mindenesetre megváltoztatja a gondolkodást. Erős fogyasztása gyöngíti, szintele- níti a fantáziát, nehezíti az elvonatkoztatást. De közben újfajta képzettársításokat indít útjukra, és villámszerű jelzésekkel is sokat tud mondani. A mozgóképhez túlságosan odanőtt ifjú ezért tud nehezen megbarátkozni a XIX. század mindenképp „súlyos” remekműveivel. Egyáltalán, a képhez nőtt észjárást nehéz visszavezetni a szöveghez. Ezen leginkább a nyelvi szépség felfedeztetése segít és lehet, hogy itt vár a jövő nagy feladata a versre is. Akárhogy alakul is az emberi tudat, a befogadás műve a jövőben, gyermekeinkre figyelni a mi feladatunk. És mivel utánzási vágy is él bennünk, kellő érzelmi közösségben remélhetjük, hogy követik a könyvbarát szülő példáját. Bozóky Éva Fények és árnyak játéka Romfeld Ákos felvétele t Rekviem Már este érezte: nagyon hiányzik. Pedig máskor is feküdt hetekig a kórházban. Olyankor mégis ott volt a lakásban; a csempék fehér fényében, az ablaküveg csillogásában, a függöny hullámvonalaiban, a heve- rőre rakott párna puha gyűrődésében, a be nem fejezett mozdulatokban .. . De most ordított a lakás Hiányától. Üres szemekkel bámultak vissza rá az ablakkeretek, hangtalanul sírtak a máskor csikorgó ajtók, tompán zörrent a kulcs a zárban, fáradt por ült a bútorok fénymázas testén, magukba roskadva sápadoztak a virágok, megadóan akasztókeresztekre feszítve lógtak ruhái a szekrény sötét homályában - az Örök Vissza Nemtérés fájdalmát sugározta minden - a félrebillent telefonkagyló, a félbehagyott búcsúlevél, a fenyegtően fénylő nyugtatófiolák, injekciók sora, a kinyitott könyv, a félrerakott folyóirat, a félbehagyott élet . . . Ha filozófus lennék - gondolta a férfi -, most eltöprengenék az élet értelmén, az elmúlás kegyetlenségén. Pedig természetes minden, mint egy közhely társalgási szótárunkban: segítséggel születünk - de egyedül halunk meg. Sohasem tudjuk meg, milyen is az a Pillanat, a Létből átlépni az Öröklétbe, a Mindenből a Semmibe. De csak számunkra misztikus ez, mi feketének látjuk a Halált, mennyivel emberibb ott, ahol fehér a Gyász, fehér lepleken olvadnak szét, semmisülnek meg a fények, tiszta, fehér lapokká válik újra az évek barázdáival telerótt fóliáns, az élet könyve... Napok és lapok. Hány ezer nap pergette le együtt - hétköznapok és ünnepek, boldogság és kiábrándulás, kudarc és siker, a Mindenben azonosulás és a Mindenben szembenfordulás napjai, órái, percei - az örömök és a szomorúságok, a találkozások, az elválások, a közeledések, a távolodások és az egymásra találás pillanatai. Aztán az a perc, amikor megtudta és megtudtuk, amikor kimondatlanul és kimondták, hogy az a kór, az a Még Gyógyíthatatlan Rém, a Rettegett, a Rettenetes R. támadott meg! Hány száz nap és óra kétségek, reménykedések között. Hány ezer rettegett, fájdalmas, el- kínzó óra, perc. Kórházi folyosók, fehér ágyak, műtők kék fényei, infúziók, villogó inkejcióstűk, testbe és lélekbe hatoló fájdalom, ágyhoz kötött mozdulatlanság, kiszolgált kiszolgáltatottság. És Harc, Szembenfordulás, Dac, Csakazértis Elszántság, Türelmes Türelmetlenség, Gyógyszerek, Csodaszerek, Felcsillanó Remények, Mély kútba Hullt reménytelenség. S Várakozás! Hátha most, hátha most, vagy holnap fedezik fel a Még Gyógyíthatatlan Rém Ellenszerét. Ánnyian kutatják, még több pénz kellene, s miért tankokra, rakétákra költünk többet, mint kobaldá- gyúkra, miért hadgyakorlatokra, mint kutatásokra, miért a pusztításra, mint az élet megmentésére? Kérdések válaszok nélkül. Néma válaszok - kérdések né- kül. Újra fehér folyosók, ezüstösen villanó szikék, érszorítók, félelmetes sugarak a testre, újabb gyógyszerek, újabb kísérletek.- Azt mondtad: „Nem csinálom Végig! ” Azt mondtam: „Az a nagyobb hősiesség: Végigmenni az Úton. ” - emlékezett a férfi. Végigmentéi az Úton, pedig sokszor ott volt a kezedben a Méreg - de jobban tisztelted az Életet. - Lehet, hogy én nem fogom tisztelni - ismételgette a férfi. - Az a nagyobb gyávaság, ehhez kellett a nagyobb hősiesség. Beletörődni az Elfogadha- tatlanba, várni a Bevárhatat- lant, megismerni a Megismerhe- tetlen. Az utolsó levegővételig remélni ...- Csendesen elaludt mondta az orvos, azon a belgyógyászaton, ahol tisztelték az életet, ahol emberhez méltóan segítettek a Fájdalom Elviselésében - a lelket gyógyították a gyógyíthatatlan test helyett! Még meleg volt a kezed, amikor ott álltam melletted - még úgy láttam, hogy mélyen alszol. S nem vesztesként pihentél ott. Győztél önmagad felett. Szembefordultál a Korai Elmúlással. Évekig dacoltál a Rémmel, nem adtad meg magad. Korábban kicsit keserűen, ironikusan József Attila sorait idézted: „Éltem és ebbe más is belehalt már.. Éltél, dolgoztál, küzdöttél, életet adtál, szerettél és gyűlöltél, lázadoztál és beletörődtél, tetted, amit kellett, amit sorsod kiszabott rád. Ember voltál - talán ez a legtöbb ... Néhány órával később, hogy ott állt a kórházi ágynál, már nagyon érezte: Hiányzik. S az is érezte, hihetetlen, de mégis itt van. A sejtjeiben, az emlékképeiben. Szőkén, mint a búza- tenger - zöldbe játszó kék szemekkel - amiben a tenger mélységét, szépségét is belátta. Fiatalon, rugalmas, érzékeny testtel. Szelíden és szilajon - fergetegesen, sodrón, mint a szél, lágyan, mint a lezúduló tavaszi eső, viharzón, mint a nyári haragos villámlás. Elvesztette és mégi§ visszakapta - itt van minden mozdulatában, jövendő ölésében - kitörölhetetlenül. Leült az íróasztalhoz, fehér papírlapot vett elő és elhatározta: mindezt megíija és elküldi Neki... Gombkötő G. 4 4 l 4 l
