Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)

1994-12-31 / 359. szám

10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. december 31., szombat Vörösmarty Mihály: T * A • 1 • • •• a A A Újévi koszonto Ártatlanság köntösében A szép új esztendő Eljött, s kínáló kezében Van kupája kettő. Egyik a baj, aggodalom Fanyar ürmösével, Másik teljes a boldogság Édes örömével. E kettőből úgy keverjen, Az új év, magának, Édes Bácsi, hogy örüljön Legjobb italának. Az üröm az örömök közt Csak annyi lehessen, Hogy az édes a késéitől Még jobb ízt vehessen. Ezt kívánja a kis Gili Nem zöld ágú fáról, Hanem jó meleg szobának Közepe tájáról. S marad kicsiny szolgálója Ápoló kegyének. Tartsa meg őt továbbra is Gondja gyermekének. Birtalan Ferenc: Szerelem, új év Isten csak jót akarhat, csak szépet. Nem tudhat mást akarni. Ä rútban, elesettben is ott lakik, a cif­rában, a fölfuvalkodottban ő, az oszthatatlan.- Igen - mondja a Nő, fénytelen szeme, mintha gyertya lobbanna, fölparázslik. Kezét a Férfi két te­nyere fogja becézőn, simogatva.- Légy áldott, légy áldott ezért a szóért, amit úgy vártam remegve, Te kedves, Te szép, látod a világ elomlik körülöttünk, senki és semmi se fontos, csak halljam a nevetésed, szemed gyönyörű fényét mu­tassa, ölemben viszlek föl a hegyi patakokhoz, iri­gyeljenek az ormok, a sziklák ..- Igen - mondja a Nő -, igen, Veled fölhajnalo- dunk, elmaradnak a parttalan, csillagtalan éjek, igen, Veled igen, és látod, jó, milyen jó hozzánk Ő, a Végtelen, a Kimondhatatlan, egymáshoz elveze­tett minket, kezem a kezedben, ó az az út, az az út, nélküled hová, nélkülem hová, dicsérjük őt, ő le­gyen áldott, hogy Te, hogy én, igen, menjünk a he­gyi patakokhoz, menjünk irigyeljenek az ormok, a sziklák, hát hol van az ő hatalmuk, hol van fölöt­tünk, morzsa az Ő ujjai közt, annyi a hegy, orom, de Te, de én, ó az az út ... Elkezdődik ez az új év, mondd mit akarjak, kezem fogja kezed, el nem eresztlek, így megyünk, ó az az út, de velem egy vagy, mondd, mi csodásabb, mint így Veled együtt.- Légy áldott, legyen áldott, aki küldött, szívem túlcsordul, telve szerelemmel, ó az az út, de hát ha azt akarta, s látod, az út elért, vártál reám, elbódul, ködbe borul az elmúlt, nincs más, Te vagy, hűs he­gyi ér, forró nyári mező, nincs más, Veled én va­gyok immár, életedre-ragyogás, korona, így jön, jön, jön az új év, szemedből a könnyet fölitatom, hallod: szólnak a harsonák, a falak leomolnak ...- Igen, Kedvesem, fogd, erősen fogd a kezem, szólnak a harsonák, szólnak a nászra, ó az az út, az az út, az az út. A zárórát nem Ő akarta, de a kocsmárosok is az Ő gyermekei. A Férfi, a Nő föltápászkodik asztalától, boruk elfogyott, marad a szerelem. A kocsmának zárnia Kell. Aztán jöjjön az Új év, ha Isten is úgy akarja. SADE MÁRKINÉ - BEMUTATÓ A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZBAN A hűség szörnyetege Sade márkiné: Füsti Molnár Éva Minden szempontból érdekes előadást lát az, aki megnézi a Pécsi Nemzeti Színház Szoba­színházában a „Sade márkiné” című előadást. Először is azért", mert a mű japán szerzőjéről, Yu- iko Mishimá ról jószerével semmit sem tudunk itt, a messzi Európában, ám ugyanakkor a darab épp egy európai kultúrtör­téneti „mítosz”, Sade márki le­gendájának művészi adaptáci­ója. A háromfelvonásos dráma hat női szereplőt vonultat fel, akik - a szobalányt kivéve, bár ki tudja - mind kapcsolatban álltak, illetve állnak a börtönben sínylődő, a színen soha meg nem jelenő Sade márkival. Soós Péter rendező, aki már egy tv-változatot is szentelt Mishima művének, ezúttal na­gyon visszafogottan jeleníti meg a női keblekben dúló lelki tusákat. Pedig ugyancsak zajlik a 18. századhoz képzeletünkben oly jól illő cselszövés, intrika, kegyes és kegyetlen hazudozás. Sade márki felesége, akit Füsti Molnár Éva alakít meggyőzően és (nincs jobb szó rá:) kemé­nyen, észérvekkel tán megma­gyarázhatatlanul rajong és ra­gaszkodik fajtalan vadállatnak kikiáltott férjéhez. Ezt a ragasz­kodást épp tulajdon anyja (azaz Sade anyósa) érti legkevésbé, hiszen a „finom hölgy” mindig is a társadalmi ízlésnek óhajt megfelelni, s míg a néhai, kirá­lyi rokon Sade-ot szívesen látta a családban, egy börtönben csü­csülő senkiházira immár nincs szüksége. Sebők Klára az első két felvonásban imponáló stí­lusban jelenítette meg a ,jó anya” szerepében tetszelgő, ám számító úrihölgyet, azonban a darab végére mintha kifulladt volna, amit meglepően sok szö­vegtévesztése is az elnézhetőnél nyomatékosabban jelzett. A Saint-Fond grófnőként bemutatkozó címzetes perdita - Wertig Tímea játssza - és a ko­lostor főnökasszonya, Simiane bárónő - Bacskó Tünde - a ma­guk, kicsit sarkított szemszögé­ből véleményezik a helyzetet. Kár, hogy az apáca „természe­tesen” magát összehúzva, alul­ról felfelé pislogva, kenettelje­sen beszél, míg ledérebb part­nere lábát szét- és ide-odavetve, kibuggyanó keblekkel teszi-ve­szi magát - mindezt tán a két „főbb” szereplőnél erőtlenebb, mint jeleztem, klisészerűbb já­tékkal, ami Sade márkiné hú­gára, Fábián Anitára is áll. A „Sade márkiné” alapprob­lémája egyébként nem más, mint hogy hol kezdődik és vég­ződik a bűn, illetve bűn-e egyál­talán a bűn, vagy személyes szabadság, ha valaki a társa­dalmi tilalmak ellenére ilyen meg olyan cselekedeteket vé­gez, azaz nőket korbácsol és gyanús pasztillákat etet velük. Sade márkiné valamiféle isten­séghez hasonló szabadságfokot elért lényt lát a főijében. „A hű­ség szörnyetege leszek” - közli, mikor anyja kérdőre vonja, ugyan mért nem hagyja ott azt a szörnyeteg férjét. A mű végé­nek egyébként érdekes - és nem feltétlenül indokolt - fordulata, hogy a francia forradalom által kiszabadított márki helyett fe­lesége inkább már egy másik is­tent, a katolikus vallás istenét választja, kolostorba vonul. Ki­csit tán túlságosan is „beszélge­tős” darab a „Sade márkiné”, ahol sokszor nagyon kell he­gyeznie az embernek a fülét, hogy mit miért mondanak, s hogy jutottak egyik következte­tésről a másikra - mert bár a kis szoba közönsége szinte ott ül a hölgyek társaságában, nézőhöz illő módon nem kérdezhet visz- sza, hogy „Tessék?” M. K. Montrenil: Sebők Klára Wertig Tímea (balra) és Baskó Tünde jelenete Fotók: Müller KILENC NYELVRE LEFORDÍTOTTÁK Szörnyű időben, nehéz órán Pécsett, a Horvát Intézet és a Horvát Színház jelentette meg az eredeti után három hónappal a jelenkori horvát háborús líra antológiáját Csordás Gábor átültetésében, a délvidéki származású író, újságíró, Illés Sándor elősza­vával. Vajon tudatosult-e ben­nünk, hogy három éve esett el Vukovár, három évvel ezelőtt bombázták naponta Eszéket és Szentlászlót, elhallatszott hozzánk a háború zaja, mene­kültek zörgettek ajtóinkon. Három és fél éve, 1991 júniu­sában kezdődött déli határain­kon túl, a Dráva másik partján a rettenetes balkáni háború. Irodalmi alkotások sora szüle­tett erről, mintegy rácáfolva a klasszikus mondásra, amely szerint amikor csörögnek a fegyverek, hallgatnak a mú­zsák. Ivó Sanader, akkor még szerkesztő, azóta külügymi­niszter-helyettes és Ante Sta- mac irodalomtörténész vers­válogatása „U ovom strasnom casu” címmel jelent meg Zág­rábban, és lett az egyik legke­resettebb horvát könyv. Hat­van szerzője között találjuk a legnagyobb élő horvát líriku­sokat, mint Dragutin Tadija- novic, Slavko Mihalic, Antun Soljan. Heten nem élnek már az antológia költői közül, és haláluknak közvetve, vagy közvetlenül okozója volt a há­ború. E kötet szerzői amúgy egyetemisták és professzorok, civilek és katonák, papok és apácák, száműzöttek, mene­kültek és a horvát hadsereg önkéntesei. Horvátok Szlavó­niából, Zagorjéből, a dalmát szigetekről, Splitből, Dubrov­nikből, Zágrábból, a Krajina háború sújtotta vidékeiről. E földrajzi sokféleség a nyelv és a megszólalás sokféleségét is jelenti, ami különleges feladat elé állította a fordítót. Az eszeveszett pusztítás két reakciót vált ki az emberben - mondta a pécsi könyvbemuta­tón Ivó Sanader, az 1992. évi választásokig a spliti színház intendánsa, azután parlamenti képviselő, jelenleg a horvát külügyminiszter helyettese: - megadást, vagyis a rabságot, vagy pedig az aktív ellenál­lást, a háborús költészetben ugyanúgy mint az emberek életében.-Ez a verseskötet a napja­inkban folyó háború szörnyű idejéről ad hírt. Sajátságos, hogy nem született kortárs horvát versantológia magyar nyelven, illetve az első e ször­nyű idők okán látott napvilá­got - mondta a könyvbemuta­tón a kötet fordítója, Csordás Gábor, kifejezve reményét, hogy mihamar eljön az az idő, amikor nem a háború, hanem az irodalom szempontjai sze­rint készülhet el a mai horvát költészet magyarországi válo­gatása. Csordás Gábor ezúttal is érzékeny és pontos fordító, aki képes a különféle költői megszólalások, az eltérő mi­nőségek átültetésére. A „Nehéz órán” című vers­válogatásnak azóta készül a kilencedik fordítása, és bizo­nyára nem véletlen, hogy a magyar az első - így a kül­ügyminiszter-helyettes anto­lógia-szerkesztő: - A magya­rokat érintette legközelebbről ez a háború, ide futottak Ba­ranyából az első menekültek, és találtak otthonra. Itt foko­zottabb érzékenységgel fogad­ják a költeményeket, mint bármely más országban. A pécsi Horvát Intézet és a Horvát Színház vezetői, Gyú­rok János szociológus és Vi- dákovics Antal koreográfus, szerkesztőként és szervező­ként - akárcsak a szponzorok - kiemelkedő szerepet játszot­tak e kiadvány gyors hazai megjelenésében. G. O. Voltak könnyű perceink is ... A felejthetetlen Vetró Mar­git, a közeli bank „Szögedé­ből” Pécsre származott tiszt­viselője rendszeresen az ak­kori Pannóniában ebédelt. A déli szünet maradék idejében boltunkban tájékozódott a könyvújdonságok felől, ilyen­kor kolléganőim valamelyikét meg-megvidámította a nap anekdotájával. Egy alkalommal Fekete Ist­ván új könyvének örvendez­tünk, a baglyokról szóló re­gény meghökkentő címe: „HŰ”. Gréti kedvtelve for­gatta a könyv lapjait, miután összecsukta, ujjával megsi­mogatta a könyv borítójáról vele szembenéző baglyot:- Tündéri adoma jutott róla az eszembe - mondta talán nem tartalak fel túlságosan, ha elmondom. Tudta, hogy nem vagyok hálás hallgatója a vicceknek, ritkán is jegyzem meg valame­lyiket, ezúttal mégis engem tisztelt meg vele. „A virágzó téesz elnöke névnapját megtartandó, va­csorára vendégeket hívott - kezdte pajzán mosollyal Gréti -, este a tágas ház ajtaján sorra kopogtatott orvos, agro- nómus, gyógyszerész és isko­laigazgató, szóval, a falu elitje, a jókapcsolat érdekében még a fiatal plébános, sőt, a postáskisasszony is. A va­csora utáni kellemes hangu­latban ki-ki talált magának beszélgetőtársat csak a pártá­ját már nehezen viselő lány ténfergett ide-oda. Mert hiába nézett szét a férfiak között, azok mindegyike magával hozta élete párját is, egyedül a pap borozgatott magában az asztal végében. A lány gondolt hát merészet és az ölébe ült, pohárral a kezében fészkelődött kissé, majd fel­csillanó szemmel sikkantott: - Huhu! - Ám a pap ráncolt homlokkal tolta el magától: Semmi huhu, az a parókia kulcsa.” A dél oldott csendjében a vicc csattanója telitalálat volt, mellettem Éva a nevetéstől fuldokolva vetette magát a pultra úgy, hogy tőlünk távo­labb a másik két kollegina is félbeszakította munkáját és mosolygó kíváncsisággal for­dult felénk. A sikerével elége­dett Gréti nekik is búcsút in­tett, közben még odasúgta Évinek:- Add tovább. Indulóban aztán összeütkö­zött az ajtót benyitó Gyenis Józseffel. (Gyenis népszerű­sége teljében, csak nemrég írta meg talán legsikerültebb elbeszélését: „Üsd, Juliskám, üsd!”) A robusztus Gyenis mellett eltörpülő Gréti gyors lélekjelenléttel átsuttyant a férfi hóna alatt, ami újabb de­rültséget keltett. A humort maga is kedvelő Jóska elisme­rően bólintott, s arcán a derűs mosollyal lépett be hozzánk. A bolt közepén megállt, las­san körülnézett és széttárta karját:-Mi ez az általános jó­kedv? Még te is, Margaret, mi rendkívüli történt? Mondtam volna, de meg­szállt a nevetés ördöge, he­lyettem Évi mondta el aka­dozva a Grétitől hallott törté­netet. Addigra mindannyian ösz- szegyűltünk a boltban egy ku­pacba. Jóska a combjára csapott:- Hahaha! Szóval, a parókia kulcsa! Dörgő hangja a plafont verte, s mi jobban nevettük őt, mint az elhangzott anekdotát, Jóska pedig vérszemet kapva, gondoskodott arról, hogy nagy kedvünk ne hagyjon alább. Már elég volt csak egymásra néznünk, hogy újabb és újabb nevetéshullám csapjon fel. Nekem a könnyen is folyt, közben egyre az ajtót lestem, tartva attól, hogy be­téved egy gyanútlan vevő, akit lehetetlen magatartásunk megbotránkoztat. Hosszas erőfeszítés árán a kedélyek lassan lecsillapod­tak, bár a nevetés ingere to­vábbra is ott vibrált a levegő­ben, amikor belépett Tüskés Tibor. Az ismert író a kirtikat- ban fedezte fel fia számára az irodalmi csemegét, egyenest az ifjúsági könyvekkel meg­rakott asztalhoz ment és mes­terkélt szigorúsággal toppan­tott:-Hu! Aztán kérdő-gyanakvó arc­cal, kissé zavartan is nézett egyikünkről a másikra azzal tisztában lévén, hogy nem az ő ártatlan ^tréfája robbantotta ki az elsöprő hangorkánt. A változatosság kedvéért pedig őt Gyenis fogta karon, s a maga sajátos modorában adta elő azt az ominózus vic­cet. Ezek után a mindenkori gyakorlattól eltérően, aznap ebédszünet címén félórára kénytelenek voltunk bezárni a boltot. Leszkó Margit 1 i I A

Next

/
Oldalképek
Tartalom