Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-31 / 359. szám
1994. december 31., szombat Irodalom - Művészet uj Dunántúli napló 11 Jégverés Háromszéken Romfeld Ákos felvétele A végső évszak, napok közeledte nem rémít, legfeljebb időnként elkeserít; bár tudom (hiszem), hogy emberi módon kell megélnem azt is, mint any- nyi mindent, bukdácsolások s szenvedések sorát. Az viszont félelemmel tölt el, hogy gyermekeim is ugyanúgy ... Sőt: ama lázgörbére semmi beleszólásom nem lehet. A szabadságom úgyszólván előbb véget ér - legalábbis az, amelyik által vagyok. A kapott szabadságban sok a közös. Ezért aztán egész nemzetségem s környezetünk esetleges eltűnése végképp megfoghatatlan metamorfózisnak tűnik. Pedig a csók-, a föld- meg a sírszerződésben hinni kell - ahogy a költő (Mécs László) mondja; csak a papírszerződések kétesek. Ki ne tudná ezt, akire kutyaszorítóban rávigyorog a rém. De most nincs politika számomra, nincs alattomos (boszniai!) halál. Még költészet sem igen, csak az „evilági időjárás”! A nap sugarai simogassák testem, hadd higgyek valami eredendő jóban, ami nem a kényszerű emberi megbékéléssel rokon. Igen ám, de hirtelen ránk tör a nagy idő: úgy látszik, haragszik az ég is a sok mímelés, közöny, oktalan halogatás láttán. Hiába színlelném az alvást, elér a kiadós zuhé, pillanatok alatt még a lépcsőn felejtett kicsorbult csésze is esőiével tele hivalkodik, majdhogy ki nem löttyen belőle. A rőtrozsda pókháló sem gabalyodik tovább: sárszürkén, viaszsárgán halálba fúl. A keleti ég alján még tompa fénybe hulló színek. A vihar erejének kitéve, az el nem múló, „örök pillanat” (amiért élsz) ki- tapinthatatlan törésein át elönt a veszélytudat. Reményiknél olvashatod: „A Szentlélek nagy fergeteg-kö- penyben / tovaúszott a Libanon felett. / Zúgásában ezer fa reszketett, / Ordító erdőn ment harsogva át, / Csak egy fa érthette meg a szavát.” Ilyen áldásos napon nem kell fölöslegesen óbégatni, hogy: Istenem, elszárad a testem-lelkem fája, gyógyíts meg engem!... Reccse- nés után a törött ág látványa, majd feldönt a szél. Mégis, amíg fellátsz a torony zátonyára, nincs benned elnémult harang - te döntőd el, mi legyen, mielőtt a fűbe harapsz. Aztán az esőszálakból szőtt halvány napsütésben a várakozó lebegés; nem verettél át vasszegekkel, könnyűnek tetsző kacagással veszitek számba a jeges sárlében turkáló jószágot. A ka- puszámyon egy csibetoll libeg. Az ázott mezőbe veszett virágok helyett át kéne nyújtanod valakinek az emlékezetedben megőrzött töredékeket. Sziromfoszlányok, nem zörög tokjában a mák a nagy égi tusa után. Bámulod a vihar tépései nyomán keletkezőt; az elalvó fájdalom észrevétlenül hozza el a feledést. El nem rohadni mindjárt a kezdetén. Egyelőre aszalt egres s aszott tréfák a terített asztalnál. Megint fülledt a délután. (Ki néz itt még ük vagy déd után?) Ma túl erősnek tűnik a gravitáció: nehezedre esik felállni. Csak a tömény hatása - csaknem olyan tömény, mint a történelem. Lentről, fentről a rongyszőnyeg alól, a hiúból - kiáltás vagy rekedt sóhaj: „Az ádámcsutkámon jártok!” Jól van, nem gyártok nektek vicceket. Árulás (volt már), önpusztítás (volt, s van). Akár a ragya nyomai: a züllésé. Ez valami új (?). A táj mindenesetre segít, hogy el ne csüggedj. Bénult idegekre zúdul az elevenség. A nyár, mint „öreg hadfi”, kukoricabajszával, napraforgótá- nyér-orcájával tekint feléd. Jól esik bámészkodni ilyenkor, a testet gyógyítani legalább. Vagy a képzeletet is? Hunyd be szemed, s a csűrök nem ásítanak üresen (a Lajos bácsiéké sem). Az alágyüremlő felhők az Olt völgyében elfedik a szeny- nyezett vizet. Kénes, szénsavas kigőzölgés föl a gerincedig. Gyógyítaná lelkedet is - ha csak köszvény kínozná. Hiába édesítgeted kávéházban a hamis törvények paragrafusait. S a menekültek üzenete is Adriák és óceánok felől - előbb-utóbb: tornyok zsoltár-füstje s mezesgödör-sírha- lom. Nézd inkább asszonyodat, mint térül meg, barnultan, élénk kedvvel a kertből. Ölében egy kosár karós paszuly és petrezselyem zöldje. Lépteinek lágy ritmusát hallgasd, föl ne zaklass százados emlékeket! Vértanúkat, lapuló hajdúnépet, bujdosó fejedelmeket lát lap- pangani alkonyat után az iskoláskorú lány is, akit vonatozás közben megkömyékezett a türelmetlen hangú idegenség: öröklött gyanú s rémület. Várospalánkon innen mostanában vérszomjat nem a medve kap. Zavaros álom, fejed a fülke műanyag párnáján ringatózik, rázkódik: katonai őrség riaszt fel, berúgják a konyha ajtaját, s egyenként vagdossák falhoz a festett kancsókat, cseréptányérokat ... A vajdasági menekült szemében nyoma sem volt rémületnek, midőn az utcára kivonszolt alvó csöppségekről beszélt, s a leégett házfalakról, romokról. Akiket nem tuszkoltak be az autóba, azok attól a naptól fogva a kukoricásban aludtak. Akiket az ördög vett kegyébe ... Isten veled, hazánk. A bosnyákokat karóba húzzák, a gyanús magyarokat csak vízbe fojtották. 0, az útitárs, szerencsére háborús veterán, még a partizánháborúból - mondta. - Nem mindenki vádlott. Azért aki csak teheti, elzarándokol valahová... Te egyelőre anyád szülőfalujába zarándokoltál el, gyermekem, a természettel társalogni. Tiltott himnuszok és a titkos szolgálattól (SRI) védett szerencsejátékosok földjén ez is valami. El, az ózonos ég alá, ri- bizlit, málnát szemelgetni, bízván abban, hogy nem mindenki szereplője a történelemnek. S nem emlékezve oly időkre, amikor a meszelt istenhajlék falai között is vissza kellett fogni a lélegzetet, midőn némelykor a buja bojtorján s a nagy útilapuk közé is elkísért a látcső. Lassú beszédű Jani mesél ’87-es történetet, miközben két csupor málélisztet meg kukoricaszemet mersz ki a reád bízott majorságnak. „Részegen kiabáltam faluhosszán, úgy fogtak le .. . Mert ezek a gazemberek tönkretettek!” Ha a kerítés mögött feltűnt a palacsintasapka (de lehetett civil is), tanácsosabb volt lehasalni az esővízbe, sárba, sárgán, mozdulatlanul, mellkasod alá fojtott reménységgel ... Ha visszanéz: mögötte latyakos út, idegenektől kikényszerített csapás: csak rágondolva is asztmásán dohog, mint kiöregedett mozdony. Karácsony Benő-kötetet adok a lányom kezébe: „Az ember gyarló, és mi ráadásul éhesek is vagyunk ...!” Törődtek velünk azóta, igaz. Sok se- honnai, dilettáns!... A világ egyensúlyát ki fogja helyrehozni? Ne hidd, hogy duhaj bőség lesz itt egyhamar, tele hambá- rak, lányom! Álmos vérűekkel, letarolt íelkűekkel vegyít a holnap; az is számít, ha dacosan emeled föl olykor fejed, mint jégeső után friss hajtásait a partszegély. Négy-öt esztendő, lám, elégnek bizonyult, hogy sok agy begyepesedjék. Legendás idők! - maholnap ezt írja a krónikás a Ceausescu-éráról is, amikor még lobbanékony volt a vérünk? Hát még a fantáziánk. Szólhat a száj. De ha kiderül a száj mögötti SEMMI - nincs honnan lelkiismeretet venni. Lászlóffy Csaba Baranyai bosnyák népdalok Egy tüneményes életút margójára Az egykori baranyai bosnyák falu népdalait teszi közzé Matu- sek László Daloló horvátok című kötetében. Kökény majd Áta egykori kántortanítója túl nyolcvanadik életévén, nyolc évnyi várakozás után bocsátja útjára ezt a kötetet. Amikor ifjú tanítóként hozzákezdett a munkához, még elevenen éltek a dalok, a régi szokások, a viseletek a horvát falvakban is. Házról házra járva gyűjtötte össze Laci bácsi a népdalokat. Ezek a dalok ma már csak néha csendülnek fel egy-egy horvát lakodalmon. Kötete tartalmaz minden dalt, amit egy falu ismerhetett: a pünkösdi királynéjárás, az esti faluzás (divani), a fonó (prelo), a katonáskodás, a lakodalmak dalait, szerelmi dalokat, gyermek- és táncnótákat - mindezt egy történeti bevezetővel.-Boszniából jöttek valaha a török elől a baranyai bosnyákok - tulajdonképpen katolikus horvátok. E régi gyökerek elszakadtak, születtek viszont új kapcsolatok: a többi baranyai horváttal vagy a szlavóniaiakkal. Hiszen eljártak az eszéki vásárokra, elvitték őket katonának a Monarchia boszniai ezredébe - mondja a gyűjtések köréről Matusek László. Jómaga Somogyszentpálon született, a Balatonfenyvestől délre eső kis horvát faluban. Már a marcali polgári iskola tanulója, mikor felfigyelnek zenei tehetségére, és plébánosuk segítségével Pécsre jöhet a Püspöki Tanítóképzőbe. Szenvedéllyel tanulja a zenét, és sikeres felvételi vizsgát tesz a Zeneakadémián. Édesapja meghal, nem tudják taníttatni. Örülhet, mikor 1939-ben állást kap Kökényben, majd Átán. A falu tanítója volt a szó klasz- szikus értelmében. Munkásságára akkor figyelt fel az ország, mikor az 1969-es, 1972-es Ki-mit-tud?-on kirobbanó sikert aratott az átai trió: Laci bácsi két leánya és tanítványa, akik az Aranypáva nemzetközi mezőnyében is nagy sikerrel szerepeltek. Akkor az egész ország megismerhette azt a daléneklést, amely most a képekkel illusztrált kötetben megjelenik. Nyugdíjba vonultával búcsút mond Átának, és 1977-ben pécsi lakos lesz. Az August Senoa Horvát Klub megnyitásakor létrehozza az asszonykórust, amely eredeti baranyai viseletekben énekli a horvátság dalait itthon és külföldön is. Laci bácsi pedig visszatért régi szerelméhez, az orgonához, az Ágoston téri templomba. G. O. Fantasztikus emberi sorsokat indít útjára Pécs. Hyen volt Ria Julian története is, amely ebben a városban kezdődött, a keleti és a nyugati Berlinben folytatódott, aztán Londonban, színházak és színházi lapok vidékén, merészen nekivágott Afrikának, hogy aztán Londonon keresztül hazatérjen. E történet nemrég zárait le örökre. Súlyos betegség következtében, türelemmel viselt szenvedés után, fiatalon, és még annál is fiatalabban. Kaposváron, a Csiky Gergely Színház dramaturgjaként a színészház egyik parányi lakásában zárta le örökre a szemét. A fonyódi temetőben helyezték örök nyugalomra. A dramaturg Londonból érkezett, adhattuk hírül nyolc évvel ezelőtt a VDN hasábjain, amikor Ria hazatelepült, és a Pécsi Nemzeti Színház dramaturgjaként kezdett dolgozni, ő hozta „át” Váry Évának Shirley Valentine történetét, Lázár Katinak Petra von Kant figuráját és Molnár Piroska számára a tavalyi évad sikerdarabját, a kritikusok díjának nyertesét, a „Jelenetek egy kivégzésből” című világsikert. Anyanyelvi szinten bírta a németet és az angolt, fordított mindkét nyelvből. A Leőwey német tagozata után Berlinben tanult a Humboldt Egyetemen, a filológia mellett színháztörténetet is. Később Nyugat-Berlinben hallgatott filozófiát és publicisztikát a Freie Universitäten. Dolgozott a Buda- pester Rundschaunál és a Pécsi Rádiónál, majd következett London a hetvenes évek elején. A színjátszás fővárosának egyik legizgalmasabb korszaka. Ria a Theater Quarterlyt szerkesztette, majd főszerkesztő-helyettese lett a Plays and Playersnek, majd az Angol Színházi Intézet folyóiratának. Kritikákat írt londoni és budapesti lapoknak. Gyönyörű volt és hihetetlenül gazdag életet élt. Megtestesítette tulajdon nemzedékét, azokat, akik 1968-ban voltak húszévesek, akik ismerni és szeretni akarták az egész világot. Ria Julian otthont keresett ebben a világban, fogódzót, kapaszkodót. Közege a leg- tűnékenyebb, legmulandóbb színházi világ lett - talán éppen ezért volt fontos számára az írás: novellák, rövid történetek és önéletrajza, amely kiadásra vár. Mikor nyolc éve hazatért, kevesen tudták, hogy nem sok ideje van hátra. Talán mert abba az ideálba, amit a hatvannyolcasok kergettek, a szabadság, a szépség, a szeretet ideáljába igazából csak belehalni lehet. Gállos Orsolya Régi szilveszteri plakátok Újra divat a nosztalgia ? A Bűhne című lap szilveszteri mulatsága (1925) Bortnyik Sándor: Zwack Unicum (1925)
