Új Dunántúli Napló, 1994. december (5. évfolyam, 331-359. szám)
1994-12-17 / 347. szám
1994. december 17., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 9 LACKFI JÁJ'JOS: Rosszullét Súlyos tagokkal, bizonytalan sietséggel tette meg a hátralévő utat, arcát mélyen a levegő párnájába fúrva. Ahogy ajtót nyitott, végiglendült a lakáson a telepátia. Sorra átzördült a résnyire nyitott ajtókon, megrángtak tőle a függönyök, bátortalanul, elharapot- tan. Sebtében levetett ruhái, mint egy lezuhant kőszáli kecske teteme, nyaklottak el a padlón. Végigdőlt az ágyon. Almos volt, és az álom már-már felülkerekedni látszott rosszullétén. Malomkerekek, búgócsigák örvönylettek, őt is meg-megdobták, ha sugarukon belülre keveredett, s ilyenkor mindig fordult egyet a gyomra. Az erőszakolt ébrenlét vékony párkányán szorongott, az álom zuhataga alatt. Behunyt szemhéjai mögöt felborult egy teherautó, végtelen űrtartalmú billenőjéből egyre ömlött a nedves, őrölt dióhoz hasonló sóder. Kétodlalt gyorsuló pátemoszterek futottak, a le-felszálló alakokra lehtetlen volt szédülés nélkül pillantani. Ki kellett nyitni, mert. .. Tekintete horgát a lámpába akasztotta, az meg sem rezdült a könnyű húzástól. Megnyugodott. Kinn a kerten átvágtatott a villamos jól idomított, ütemes géphangja. Rájött, hogy csak elaltatni tudta a barlang egyetlen kijáratánál fekvő szörnyeteget. Nem bírta nyitott szemmel. Most arcok kavarogtak, plasztikai műtétek paródiái, köztük néhány igazi is. A bárzongorista, a homoksok jellegzetesen visszahajló alsó ajkával és gömbölyű tokájával, a szőrösnyakú pincér, amint lecsapkodja a korsók tetejéről a habsapkákat. Valóságos szőrmegallérja volt, úgy kellett az ingnyak mögé betűmi. És forgó, vérben forgó bivalyszemek ... Még egy másodperc, és durva karjaira, köteleire bízhatja magát. Kinyitni! Meddig tarthat ez így? Lassú válaszként, mint mosógépek üvegajtaján át, szinte látta, amint megindul odabenn a habos forgás. Mezítlábak gyorsan elillanó nyoma a konyha kövezetén, majd fejét a szúszagú deszkának veti. A súlyemelők tömény ammóniát szippantanak szédülés ellen. De már jött is a fuldokló megköny- nyebbülés, öklendés öklendés, után, kézenfogva, mint az óvodások, s velük együtt a vécébe hullott a szőrös pincér, a homkos zongorista és a sör. (MTP-Press) Harmincöt éves a Pécsi Operaegyüttes Pécs zenei múltjának kutatása arról győzött meg, hogy az operairodalom legszebb alkotásait megszólaltató művészek mindig otthonra találnak a városban. Kezdve attól, hogy már az 1800-as évek elejétől lelkes zenekedvelők várták az idelátogató vándorszintársulatokat, majd idők múltával a Gördülő Opera valamint helyi művészek alkalmi előadásait - egészen addig, míg harmincöt esztendővel ezelőtt valóra vált a régi álom: 1959. október 22-én megtarthatta első bemutatóját a Pécsi Nemzeti Színház önálló operaegyüttese. Az azóta eltelt évtizedek során alkalmam volt elismeréssel, jogos büszkeséggel, féltő aggodalommal közelről figyelni az együttműködést. Azt, hogy - nem egyszer komoly nehézségek leküzdése árán, változó színvonalon és intenzitással - megvalósította, az adottságokhoz és körülményekhez igazodva magas színvonalon teljesítette a rábízott feladatot: a vidéki operajátszás egyik jelentős bázisa lett. Mindenekelőtt megteremtette az operairodalom alapműveire épített, a közönség megnyerését és megtartását szolgáló hagyományos műsorrendjét. Ezt a lista élén álló hét Verdi-opera bemutatója bizonyítja. Verdit Puccini követte, mindig nagy közönségsikert keltő hat operával. Az olasz operastílustól eltérő feladatot jelentő Mo- zart-művek közül öt szereptelt a listán. A magyar operákat elsősorban Erkel Ferenc képviselte: a Bánk bán és a Hunyadi László. A XX. századi magyar művek sem hiányoztak: Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára, Kodály Zoltán: Háry Jánosa mellett kiemelkedő teljesítményként értékelhető Szőnyi Erzsébet Firenzei tragédiájának színrevitele, valamint Károly Róbert Japán halászok című alkotásának ősbemutatója. Az évek múltával a társulat felnőtt, megizmosodott, tekintélyt és országos elismerést szerzett művészi igényű előadásaival. Kollektívája összeková- csolódott, repertoárja sokrétűvé és változatossá vált, melyben Beethoven, Bizet, Delibes, Donizetti, Flotow, Gounod, Leoncavallo, Lortzing, Mascagni, Nicolai, Offenbach, Rossini és Weber operái mellett nagy művészi ambícióval és nem kevés erőfeszítéssel felkutatták és bemutatták régmúlt időkből származó operákat (Monteverdi, Pergolési, Händel), először merészkedtek Wagner-mű (Lohengrin) megszólaltatására, és bátran vállalkoztak kortárs zeneszerzők ritkán vagy hazai színpadon még nem játszott alkotásainak országos elismerését, nívódíjakat kiérdemlő felAz 1993 decemberi Traviata bemutatón Dér Krisztina és Ha- ramza László Fotó: Läufer László Berczely Tibor, Pécsváry Gabriella, Paulusz Elemér, Svéd Sándor, Bárdos Anna, Wágner József és Marczis Demeter a Traviata felújítása után 1962október 19-én Archív felvétel fedezésére, megismertetésére (Menotti, Milhaud, Kalinsky, Bartos, Sosztakovics, Janacek, Ravel, Hindemith). Alapjaiban változott meg a helyzet 1986 őszén, amikor átépítés miatt hosszabb időre bezárta kapuit a nagyszínház. A létében veszélyeztetett opera- társulat, melynek további sorsa aggodalommal töltötte el az énekeseket éppúgy, mint a zenekedvelő közönséget, néhány könnyebb fajsúlyú zenés mű (János vitéz, Bécsi vér) színvonalas előadása után, telitalálatként Offenbach két, ún. orfeum-operáját mutatta be a stúdiószínház középre helyezett, parányi színpadán, ahol Farkas Ferenc A bűvös szekrény című kamaraoperája is megérdemelt sikert aratott. A kamaraszínház szűkös méreteihez alkalmazkodva pedig a Figaro házassága, a Trubadúr, a Szerelmi bájital, a Varázsfuvola, valamint Rossini Hamupipőkéjének mindig közönséget vonzó előadásával bizonyította a folyamatosságot, azt, hogy él, létezik, hat az operatársulat. Kényszerű, de eredményes megoldásként olyan bemutatókra is sor került, mint a Tosca, az Othello, valamint Verdi Re- quiemjének koncertszerű megszólaltatása. Ezzel sikerült a válságos évek hősies átvészeléséhez erőt adni a jobb sorsra érdemes, művészi kvalitásának megfelelő szerephez alig jutó társulatnak, amely nagyrészt fiatal erőkből és néhány régi, hűséges énekesből állt. 1991. október 5-én Erkel Ferenc Bánk bánja már a színházavató díszelőadáson csendült fel korszerűsített, megnagyobbodott színpadon. A viharfelhők remélhetően mára szertefoszlottak. Csökkent számú bemutatóval ugyan, de működik az operatársulat, melynek 35 esztendejét felidézve, lehetetlen, hogy ne említsek meg legalább néhány nevet. Gondolok itt az operatársulat megalapítójára, hosszú éveken át lelkes irányítójára, Paulusz Elemérre. És Breitner Tamásra, akinek nagy hozzáértéssel és művészi erővel sikerült a társulatot újjászerveznie és működésének talán legemlékezetesebb évtizedén át vezetni. Ők már nincsenek az élők sorában, mint ahogy Németh Antal dr. sincs, akinek oly sok sajátosan újszerű operarendezés köszönhető. Sokat tett az operatársulatért Nagy Ferenc, Marczis Demeter, Hirsch Bence, Károly Róbert valamint Blázy Lajos. Utóbbira a jövő feladatainak megoldása vár. A rendezők hosszú névsorából talán csak Horváth Zoltánt említem, az ő mindig meghatározó értékű tevékenységének gyümölcseit csaknem két évtizeden át élvezhettük és élvezzük napjainkban is. Ha a rendelkezésemre álló hely engedné, tovább sorolhatnám azokat, akiket szívébe zárt a közönség. Elégedjünk meg azoknak a régi énekeseknek a névszerinti megemlítésével, akik a mai gálaesten újra a közönség elé állnak: Albert Miklós, Benei Katalin, Derecskéi Zsolt, Egri Sándor, Erese Margit, Horváth Bálint, Marczis Demeter, Mészöly Katalin, Németh Aliz, Németh József, Vághelyi Gábor. Újra kezébe veszi a karmesteri pálcát Nagy Ferenc és Hirsch Bence. A 35 esztendős operatársulat valamennyi, áldozatos munkát végző tagjának köszönet, hogy az opera töretlenül otthonra talált Pécsett. Reméljük, a jövőben is így marad. Dr. Nádor Tamás „Hoztam neked, meg nem is .. Szikom Tamás kiállítása a Művészetek Házában A pécsi Művészetek Háza kiállítássorozatában egy mai magyar művész lehetséges döntéseit tekintettük át. Hihetővé vált: csak erre vezethet az út, és az út: visszaút. A tónus érett barna. Innen indul minden árnyalat. Hideg is, meleg is. Az elsajátító mozdulat majdnem totyogós. Egy-egy oldalsasszé, majd guggolás, nézés a jobb, majd a bal szemmel: ami feltárul, az a mindig eltérő azonosság, a csak töredékekben rögzíthető teljesség. Pontosabban annak középponti világalakzata, a doboz maga. Kiüresí- tett tartam, a semmit beborító felület. Ez a jel és a hozzá rendehető olvasási szabály Örkény óta több, mint doboz és dobozolás. Nyilas Misi pakkja Christo Javacheff és Robert Tauschenberg jelképes csomagolásai előtt, leginkább Latinovics Őrnagy céltudatosságán keresztül válhatott egyetemes mániák magyar kellékévé. A tudás félszeggé tesz, a tehetség gátlástalanná. A kedély korlát, a józan ész csapda. A perspektíva a nézőponttól függ, súly a tömegtől. Figyelmünk a delejes múlton, önmeghatározásunkra irányuló kollektív késztetések monomániává tömörödnek, sokasodik a kontextus, fogy az agyállomány. Kívül expanzió, nyomulás az opelastra, kívül a vihar levegője, távoli mennydörgés, belül már „jég teher”, ortodox szabály, Bizánc biztonsága, az osztályozás gőgje, a fiókosítás determinációja. A sorsszerűt festett malaszttal stilizáló művészet. Földi poggyászunk már kiolvadt biztosíték csak, színtelen fodor a magunk után hagyott kontinensnyi hulladékon. Csak erre nézhetünk: csak visszanézhetünk. Szemlénk során seregnyi letérés, könnyűségek, színességek szirénéi leselkedtek, mégis most úgy találjuk, hogy a művész nem tért le a sok veszéllyel kísértő csapásáról. Oka és célja van annak a szorgos, hosszan tartó figyelemnek, amit a modem civilizáció mesterműve, a doboz irányában állandósított. A doboz sokértelmű, kihívó tárgy. A doboz konstruktív okosság, a mimifikálás modem jelképe, köznapi fogyasztási funkciókat kiszolgáló göngyöleg. Oka a komplikált forma, hajtás, árnyék, vonalak, élek adott és rendezhető csoportj'a. A látást és annak konvencióit próbára tevő szerkezet, amiben távolság és közelség relációi éppúgy elemezhetők, minta környezetben (vagyis egy összetett kontextusban) adott elhelyezkedés tárgyi-anyagi bizonyossága, térbeli valószínűtlensége. Oka a jelentéstani tömörség, ami egy csapásra érthetővé teszi az összes festői manővert, későbbiekben Öntörvényű poétikai leleményt, melynek övezetében már a cél körvonalai sejlenek. Azt hiszem, hogy a cél, mindig sejtelmes körvonal marad, és azt is, hogy éppen ez a történelmi hangulatú sejtel- messég teszi vonzóvá a kőkemény meghatározottság ábráit, fiókot, ládát, dobozt. Még a könyv-objekteket is. Meglehet, hogy ezenközben valójában minden olyan egyszerű, és, hogy tényleg nincs a művész számára egyébről szó, mint sík és tér viszonylatainak elemzéséről, újraélésé- ről és újjáalakításáról. De a néző, aki emlékeiben hordozza a Képes Krónika architektúráját, a középkori városábrázolások mértanias sztereotipiáit, aligha tartja magától távol ezek élményét Szi- kora Tamás munkáit nézve. Még az alapítványi támogatással, kifejezetten a pécsi kiSzikora Tamás (balról) a kiállítás megnyitóján alkotásai előtt állítás számára készített „Pécsi Objekt” technicista felfogásában is errefelé csalogat a sarkok festékfújással satírozott éle. Gazdag frazeológia, telített tónusok „melodikus” változatai, vagyis a „festői” megjelenítés eszközei ugyancsak nagy energiával emelnek túl bennünket a csupasz és egzakt viszonylatok unalom-veszélyes fertályain. Minden egyforma, minden más. Mi fontosabb a modem művészetben, ha nem a törekvés elfogadtatása, hogy mindenki rendelkezhet a szuverén maga-megmutatás és önmagát-megértéssel helyzeteivel. A kommunikációra és Fotó: Löffler Gábor közösségre szomjúsággal és az egyéniség jogaival. Szi- kora Tamás munkássága: saját jelrendszer, közvetlen üzenet, mély jelentés, még akkor is, ha gyakran csak a grammatikát ragadjuk meg benne. Aknai Tamás A A I
