Új Dunántúli Napló, 1994. október (5. évfolyam, 270-300. szám)
1994-10-29 / 298. szám
6 uj Dunántúli napló Tudomány - Kultúra 1994. október 29., szombat Huszonöt éve alakult meg a Pécsi Akadémiai Bizottság A regionális tudományos élet szolgálatában A Pécsi Akadémiai Bizottság a közelmúltban ünnepelte alakulásának 25. évfordulóját Fotó: Läufer László Széchenyi István 1828-ban alapította a Magyar Tudományos Akadémiát, s bizony, majd’ másfél évszázadnak kellett eltelnie, míg a budapesti MTA-központ működését vidéki, azaz szebb szóval, regionális akadémiai bizottságok is segíthették. Először a Szegedi Akadémiai Bizottság alakult meg 1961-ben, majd 1968. december 20-án öt pécsi akadémikus írt levelet az MTA Elnökségének: „Kívánatos lenne, hogy a Magyar Tudományos Akadémia általános irányítása a jövőben a Pécsett és Baranya megyében működő tudományos kutatóhelyek vonatkozásában is közvetlenebb és hatékonyabb legyen. A tapasztalatok azt mutatják, hogy lehetséges az eddigiekhez képest megfelelőbb előrehaladást biztosítani a tudományos kutatások fejlesztése számára egy, a városunkban, mint tudományos centrumban létrehozandó Akadémiai Bizottság szervezésével, mely részben az MTA központi irányítását közelíti a vidéki kutatóhelyekhez, részben pedig e kutatóhelyek tevékenységét koordinálja ”, A levél aláírói: Donhoffer Szilárd, Ernst Jenő, Kömyey István, Lissák Kálmán és Tigyi József akadémikusok. A feltelj esztésre az Akadémia Elnöksége gyorsan reagált, és már 1969. január 28-án, Rusznyák István elnökletével a következő határozatot hozta: „Az Elnökség az Akadémia tudományszervező és irányító tevékenységének előmozdítására, valamint Baranya megye és Pécs mj. város tudományos életének elősegítésére és a helyi tudományos dolgozók összefogása érdekében Pécsi Akadémiai Bizottságot létesít. A Bizottság működésének előfeltétele, hogy az elhelyezéshez szükséges épületet Pécs Városi Tanácsa biztosítsa. ” Nos, a kezdeti szervezési munkálatokat valóban alapvetően segítette a Pécs városa által a PAB rendelkezésére bocsátott reprezentatív épület, melyet rövid idő alatt, tetszetős formában helyreállítottak, s 1972. áprilisában át is adtak. A híres pécsi A Pécsi Akadémiai Bizottság székháza Fotó: Müller A. Vasváry-telepről van szó, melynek építtetője Vasváry György vas- és szerszámkereskedő volt. Az épület 1885-ban épült, Szánthó Antal építőmester tervei szerint, és az ő kivitelezésében. Az épületszobrászati munkák Zsolnay Vilmos gyárából származnak. A villa 1952-ig maradhatott a Vasváry-család tulajdonában, ettől kezdve állaga rohamos romlásnak indult, egészen addig, míg a PAB kezelésébe nem került. 1980-82-ben jelentős bővítés történt, három- szintes toldalékszámy épült fel, az emeleten tolmácsfülkékkel ellátott konferenciaterem, a földszinten vendégszobák, az alsó szinten pedig garázsok és műhelyek készültek. Dr. Flerkó Béla, aki tíz éve és jelenleg is a PAB elnöke, ünnepi visszaemlékezésében elmondta, hogy Baranya megyei szinten a szervező munka már a székház átadása előtt elkezdődött. Tigyi József, Bihari Ottó akadémikusok és Czeglédi Béla titkár összehozták a különböző tudományágak művelőit egy-egy szakbizottságba, melyek kisebb, konkrét kutatási-szervezési és információátadási feladatok megoldására szolgáló munkabizottságokat alakítottak ki. Később Somogy, Tolna és részben Zala megye kutatói is társultak az akadémiai hálózathoz, s így jöhetett létre a mind szélesebb csatlakozás az Akadémiához, valamint a regionális képviselet. Ez annál is inkább fontos, mert a pécsi sikeren felbuzdulva 1973-ban Veszprémben, 1976-ban Debrecenben, majd 1978-ban Miskolcon is Akadémiai Bizottság alakult, s így teljessé vált az Akadémia területi hálózatának 18 megyét átfogó kiépítése. Mint Halász Béla (aki évekig dolgozott a POTE Anatómiai Intézetében Szentágothai János mellett), az MTA jelenlegi alelnöke felelevenítette, ez- időtájt lett világossá, hogy az eredetileg, 1961-ben megjelölt célok túlhaladottá váltak; az egyes bizottságoktól a tudományos, a helyi társadalmi és gazdasági élet is többet várt, és ennek a többletnek az eléréséhez a lehetőségek szerint minden támogatást meg is adtak. Hiszen - mint az MTA Elnöksége is leszögezte - e központok fő feladata továbbra sem a kutatás, hanem a tudományos munka és a tudományos szellemi potenciál összehangolása a régióban, a helyi igényeknek a központi elgondolásokkal egyeztetett, megfelelő irányba való terelése, a helyi erőforrások felderítése és hatékony felhasználásának előmozdítása. Ezeknek a céloknak és elvárásoknak a PAB mindig is megfelelt. A jelen ciklusban 33 tagú Bizottság 10 szakbizottságot működtet, melyek a tudományágak legszélesebb skáláját fogják át, a nyelvészettől a településtudományig. A PAB folyamatosan jó kapcsolatot tartott a régió nagyobb városaival, sőt, egy speciális pályázati rendszer segítségével voltaképpen egymás segítőtársai lettek. Erről Tigyi Józsefet, a PAB első elnökét, majd alelnökét kérdeztük:-A pályázat pofonegyszerű ötlet volt, de amilyen egyszerű, éppoly hatékony. Különböző felkérésekre, sajátságos feladatok megoldására is a PAB keretein belül írtunk ki pályázatot, s ez nem pusztán arra volt jó, hogy egy város, vállalat kész tanulmányokat kapott kézhez, hanem sokat segített a vidéken élő, magukat kicsit talán a perifériára szorultnak érző szakembereknek. A pályázatok révén ugyanis bekerülhettek egy nagyobb vérkeringésbe, szélesebb kapcsolatokat építhettek ki, nevüket esetenként országosan is megismerték. Úgyhogy ez egy roppant üdvözítő szisztémának bizonyult, nem csoda, hogy a többi Akadémiai Bizottság is lekopírozta. Idén is érdekes pályázati témákat tettünk közzé, mint pl. „A Paksi Atomerőmű biztonságos üzemeltetésének aktuális kérdései”, vagy „Zalaegerszeg város 750 éves története”, vagy „Híres kanizsaiak (legalább öt életrajz monografikus feldolgozása)”. Flerkó Béla elnök elmondta:-A jövőt illetően a Pécsi Akadémiai Bizottság támogatni kívánja egy nagy, sokfakultású universitas létrejöttét Pécsett, mivel a jövő útját a regionális központokban kiépülő, komplex egyetemekben látja, a szétszórt, egyfakultású intézmények helyett, amelyek nem is felelnek meg az universitas eszméjének és a fenntartásuk is költségesebb. Továbbra is lényegesnek tartjuk pályázatok kiírását, melyek egy része az önkormányzatok javaslatára, gondjaik megoldásának segítségére szolgál. Reméljük, hogy a városok további összefogásával, valamint „A Dél-Dunántúl a Tudomány Támogatásáért” Alapítvány anyagi bázisával ezután is serkentő szerepet tölthet be a PAB a régió és Pécs város szakmai, társadalmi életében. Méhes K. F öldrészünk névadó hősnője egy föníciai királylány volt. Európának hívták. Egy napon meglátta és megkívánta őt az egek királya, a csapodár Zeusz, és bika képében ragadta magával Kréta szigetére. Ennyi a görög mitológiai kaland maga ... Európa fölfedezése ennél sokkal hétköznapibb és időben nagy távlatokat felölelő történet. Földközi-tengeri partvidékével valószínűleg föníciai kereskedő-hajósok ismerkedtek meg elsőként, őket a görögök követték, akik településeket hoztak létre itt és a Fekete-tenger partvidékein is. A Római Birodalom már magáénak mondhatta Európa középső és nyugati területeit. Észak-Eu- rópa felderítése a Normannok nevéhez fűződik. Európa keleti területei maradtak a legtovább ismeretlenek, bár az ókori népek tudtak létezéséről. E félelmetesnek tartott területek felderítésének írott emlékei a 13. századból maradtak reánk, egy domonkos-rendi szerzetes jóvoltából. Julián a magyarok őshazáját keresve jutott el a „Nagy Ethil folyó közelében” elterülő pusztaságokra... Az európai kontinens fölfedezése azonban csak 1873-ban vált teljessé a Ferenc József Földre keresztelt legészakibb szigetcsoport fölkutatásával. Népességét tekintve Európa lehetett a Föld legkorábban betelepült része. Számos lelet utal arra, hogy a mai ember (Homo sapiens) európai megjelenése mintegy 200 ezer évvel ezelőttre tehető. Ezek a törzsek Afrika területéről szivárogtak át, míg 120-140 ezer évvel később Ázsia felől indult el a bevándorlás ... A jégkorszak fagyhatárának visszahúzódását tartós és jelentős népszaporulat követte s az ebből szükségszerűen eredő népvándorlás. Ez az őskőkor- szaktól a 9. századig, tehát mintegy 25-30 ezer esztendőt felölelve, telepítette be Európát és alakította ki annak etnikai arculatát. A kontinens lakóinak számáról megbízható adat csak az 1650-es évekből maradt fenn, s ez 100 millió lélekről tesz említést. Kétszáz évvel később már 266 milliónyian mondhatják magukat európainak; 1900-ban 400 milliónyian. Napjainkban pedig mintegy 700 millió ember népesíti be földrészünk 10,5 millió km2-t valamivel meghaladó területét... Európa megismerésének e rendkívül vázlatos áttekintése szükségszerűen hallgat rengeteg sok mindenről. Nem szól háborúkról, népekről, amelyek más népek közösségébe olvadtak bele, a politika, a gazdaság erővonalairól és így tovább. Ám mindez csak történelmi adathalmaz, erőszak rajzolta határok kusza szövedéke Európa testén. Vagyis az idő irdatlan tömegű hordaléka, amely elrejti az embert. Azt a titkot, hogy az ember mikor lépett elő a történelem színfala mögül és vált a csaknem tárgyi kellékből főszereplővé, ma már aligha lehet megfejteni. Pedig mindaz, ami Európát Európává tette, és kialakította annak sajátos, máshoz nem hasonlítható szellemiségét, az emberhez, mint individium- hoz kötődik. Babits megfogalmazásában: „Az európai kultúra - ellentétben a keleti és exotikus kultúrákkal - az egyén hatalmán alapul.” S ez a hatalom az értelem hatalma voltaképpen. Az a hatalmas folyam, amely végighömpölyög Európa szellemi történelmén a gondolatok végtelen sok csermelyéből, patakjából duzzadt óriássá. Mikor és milyen forrás kezdte el táplálni ezt a folyamot, ma már lehetetlen eldönteni. Annyi azonban bizonyos, hogy az antik görög világ már élénken érdeklődik minden olyan esemény után, ami az emberrel megeshet. Homérosz lenne hát az első? És Odüsszeusz az első tragikus hős, aki húszévi hányattatás után tér haza, de már csak haldokló kutyája ismeri föl? És az utolsó az öreg halász, amint partra vergődik élete legnagyobb, de csontig rágott zsákmányával? Talán. Mindenesetre kettőjük között már megtörténik minden, ami az emberrel megtörténhet. S az ember, aki fölismeri Sorsát, tudja: Végzetét nem kerülheti el, de szeretné tudni mégis: miért? Okát keresi, értelmét. Ez a lázas kutatás Európa kultúrájának a rugója ... A kezdetekben még sok a félelmetes ismeretlen, az ember tehát fölfelé néz. Az antik világ istenei kiismerhetetlenek, bár emberarcúk van: jók és gonoszak, mint maga az ember, akinek sorsa felöl döntenek ... A kereszténység megjelenése egy másfajta ablakot nyit az ég felé. Krisztus tanítása mögül föltűnik a keresztény Isten, aki, a bosszúálló bibliai Istennel szemben szelíd, megbocsájtó. S a földi szenvedések után örök békességet ígér a jóknak, és bocsánatot a megtért bűnösöknek. A krisztusi nyelv is ismerős: a latin. Jól rosszul érti, beszéli egész Európa. Ez az istenhit nyelve is tehát, amely összekötő kapocs. Erősíti azt a titkos és mély rokonságot, amely az európai népeket végső soron ösz- szeköti. Minden civakodás, háborúskodás ellenére. Bár ezekből akad elég: kisebb-nagyobb csetepaték, 15 évig vagy akár 30 évig tartó háborúk is. Ezek azonban csak amolyan harcijátékok ahhoz képest, amit a modem embernek át kell majd élnie. A katonák akkoriban, ha eljött az ideje, letették a fegyvert és hazamentek vetni, aratni, gyereket nemzeni. S közben otthon, a hazájukban békesség volt. Az emberek templomokat építettek és katedrálisokat Isten nagyobb dicsőségére ... Időközben aztán történt valami más is, ami, ha nem is ingatta meg alapjaiban a középkor emberének vallásos érzületét, de előrevetítette az önmagára eszmélés korát. A 15. század derekán egy Gutenberg nevű úr jóvoltából megjelenik a nyomtatott írás. Néhány évtizeddel később pedig útjára indul a reformáció eszméje. Ez nemcsak a katolicizmus egyeduralmát törte meg az önálló nemzeti egyházak megalakításával, hanem jelentős szolgálatokat tett az egyetemes és nemzeti kultúra teijesztésében is ... Végül is a polgárosodás terjedésével és megerősödésével kialakul egy olyan életforma, amelyet ez idő tájt csak Európa mondhat magáénak. Az európai polgár humanista: szemléletének központjában a cselekvő, az alkotó ember áll. Tudja már: az embernek önmagának kell döntenie élete dolgairól. S lehetőleg jól kell dönteni. S megsejti, képes is erre, hiszen van benne va- larni isteni szikra ... Ám bármennyire is sokasodnak ismeretei a világról, önmagáról, korántsem elegek ahhoz, hogy boldog legyen. Hiába hívja segítségül technikai civilizációjának valamennyi vívmányát. Rá kell döbbennie, hogy ezek csak kíváncsiságának melléktermékei. Egyvalamivel sohasem tud majd megbirkózni. És ez: az Idő ... S az Idő kérlelhetetlen. Már nemcsak legyőzhetetlen, hanem fölgyorsul. Sietni kell hát. Emberek, nemzetek hiszik: lemaradnak valamiről. A mélyben indulatok feszülnek, s érdekek ütköznek a felszínen. Aztán kitör egy olyan háború, amelyre még nem volt példa Európa történelmében, s amely túllépi határait. Pedig ez a világméretű mérkőzés csak előfutára egy még kegyetlenebb, csaknem öncélú öldöklésnek . .. Babits, a 30-as évek elején már sejti a közelgő tragédiát: „A nagy áram gyengül, az európai kultúra föloszlik, az emberi tudat megszakad, elsötétül.” Néhány évvel később Márai már tudja: „Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, amely második hazám volt, s amelynek földrajzi neve Európa: behunyom a szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú.” S a búcsú volt valóban, mert mire az utolsó bombázó kioldotta utolsó bombáját valamelyik romhalmaz város felett, Éurópát végleg maga alá temették a romok. Városait, tájait s mindazt, ami Európát jelentette. Az Értelmet és a Rendet. A két évezred csiszolta Szellemiséget. És az európai polgárt, aki tudott még valami lényegest az élet értelméről; akinek volt tartása és voltak értékei a lelkében. S azt az életérzést, amelyet generációk őriztek meg és adták tovább nemzedékről, nemzedékre, miként a kézművesség finom titkait, a köz szolgálatának alázatát, vagy az írástudók már-már aggályos tisztességtudatát. S mire eltakarították a romokat, Európa már nem volt ugyanaz. Gumit rágott, értelmi fogyatékosok szintjén megfogalmazott reklámoknak dőlt be, alantas ösztöneire épített filmeken csámcsogott vagy rémüldözött a mozikban, később otthon a televízió előtt. Európa már nem „csak” élni akart, hanem fogyasztani; nem Thomas Mann volt már az üzlet, hanem a nylon-harisnya, s a body-buil- dinges izom-mutatványai többet nyomtak a latba bármely irodalmi műalkotásnál... A jó ízlés tömegízléstelenséggé silányult; Bachot elnyomta az elektromos gitárok hangzavara és az eunuch hangon üvöltöző narkómániások őrülete ... Ortega y Gasset látomása megelevenedett: a tömegek föllázadtak. S amíg a kettészakított Európának egyik fele a mindent szabad diktatúrájának mámorába merült, a másik oldal alattvalói egy osztályelmélettől terhes erőszak árnyékában, vágyakozva nyomták orrukat a vasfüggöny „kirakatüvegéhez”. Azon túl minden olyan pompásnak látszott: a fényárban úszó városok, a minden képzeletet felülmúló árukínálat, az autófolyamok a sztrádákon - a kinyilatkoztatások az emberek és nemzetek jogairól. Egy napon azonban elpattant az „üvegfal” és a varázslatnak vége lett. A fények mögött előtűntek az árnyak: munkanélküliekkel, narkósokkal, a terror és a gyűlölködés gyilkoló indulataival, a bűn csaknem korlátlan hatalmával és - a kétségbeej- tően tehetetlen nagyhatalmakkal. Emitt pedig magára maradt egy nagy ábránd máladozó darabjait szorongató tömeg, amely még nem is tudja: a nagy tévedések és a nagy csalódások évtizedei nem érnek végett az évszázaddal. Az pedig, hogy visszatalál-e önmagához Európa, s hogy lehetnek-e, akamak-e mégegy- szer európaiak lenni azok a nemzetek, amelyeket testéből kiszakított egy történelmi méretű hiba, az egy másik történet. S egy másik évszázad történelme. Búsbarna László Volt egyszer egy Európa
