Új Dunántúli Napló, 1994. szeptember (5. évfolyam, 240-269. szám)
1994-09-27 / 266. szám
8 aj Dunántúli napló Riport 1994. szeptember 27., kedd Vlore madártávlatból Az, hogy különleges országba ért az ember, már abban a pillanatban kiderült, amikor a PVSK-Dália női kosárlabda csapatával Albánia földjére léptünk. A repülőről lekászálódva gyalog kellett megtennünk a pár perces utat a tranzitváróba, még jó, hogy a csomagokat azért a tiranai reptér - 28 km-re van a fővárostól, nagyon kicsinek, a kifutópálya pedig kimondottan elaggottnak tűnt - alkalmazottai elvitték helyettünk. Az albánok nagyon vigyáznak arra, hogy ne lehessen csak úgy belépni az országukba. A hatóságoktól előzetesen vízumot kellett kérni - amit aztán később, már ott nem nézett meg a kutya sem -, az útlevél ellenőrzés pedig a reptéren majdnem egy órába telt. „Mister tomorrow” Az időpazarló stemplizésen túljutva még nem volt vége a kezdeti megpróbáltatásoknak. A ránk váró mikrobusz felé sétálva mezítlábas, koszos gyerekek támadtak le bennünket. Pénzt, cigarettát koldultak. A szemtelenségük határtalan volt, mert amikor kaptak egy szál cigit, a néhány szavas angol nyelvtudásukat bemutatva, „Mister, tomorrow, tomorrow” szavakkal a holnapi adagjukat is követelték. De a repülőtér előtt várakozó taxisok sem kíméltek bennünket, csak ők fuvart akartak. Azt nem biztosítottunk nekik, de egy-két PVSK-s matricát azért kaptak, ami akkora sikert aratott, hogy majdnem összeverekedtek, kié legyen. Vlore, ahol a vasutas kosarasok a meccsüket játszották, 100 ezres kikötőváros, légvonalban 80 km-re van délre Tiranától, a tengerparton. Oda azonban csaknem négy óra alatt lehetett eljutni. Az 160 km-es út állapota ugyanis szörnyű. Kacskaringós, keskeny, kátyúkkal teli, nehéz előzni. Ha utóbb sikerül is, az fülsiketítő dudálással jár. Alighanem minden más műszaki hibát megbocsátanának az albán autósok a kocsijaiknak, csak azt nem, ha elromlik a dudájuk. Egyébként az úgynevezett szocialista autótípusokból egyet sem láttam, a nyugati márkák a divatosak. De csak a legújabbak és az ősrégiek. Középső kategória nincs. Volt olyan nap, hogy három Mercedesben is ültem, de egyik sem volt fiatalabb 10-12 évesnél. Mindenütt sok a rendőr, akik állandóan megállítják az autósokat. Útburkolati jelek szinte nincsenek, vagy ha itt-ott nagyon halványan előbukkannak, azok kézzel festettek, miként az utat övező, a leágazásokat jelző táblák is. Sok a gyalogos, az volt az érzésem, hogy senki sincs otthon, ott mindenki igyekszik valahová. Két falu között a poros úton gyalog, ki szamarat vezetve, ki a vasúti síneken caplatva - merthogy vonatot a három nap alatt csak egyszer láttunk, úgyhogy nem kell attól tartani: elüt valakit. A járműpark elöregedése nemcsak a maszek járgányokra érvényes, hanem például a buszokra is. Felfigyeltünk olyan csuklósra, amely inkább roncsra emlékeztetett, mint helyi járatra, pedig utasokat szállított a vlore-i városi forgalomban. Bunkerek Már az első pillanatban szemet szúrt, hogy Albániában milyen sok a légvédelmi bunker. Belőlük állítólag 700 ezer van az országban. Romosak, elhagyatottak, a hírek szerint sosem használták azokat. Elképzelhető, hogy mennyi pénzbe került a beton, amiből felépítették azokat, ha a legegyszerűbb bunker is 1000 dollárnak megfelelő lekbe (ez az albán pénz) került. Sok a félbe hagyott építkezés, de sok helyen láttunk új házat is. A tengerpart felé közeledve a kémény nélküli, kocka alakú, földszintes ház a divat, amit növény- és szemétdzsungel övez. Sokan építkezhetnek, mert cementet lépten nyomon lehet venni. Akár faluba, vagy városba ér az ember, akár a nyílt úton döcög kocsival, mindenütt árusokba botlik. Egy tenyérnyi helyen sokfélét árulnak. Cigarettától a dobozos kóláig mindent. Persze, csempészárut, mivel az a szokásos arrafelé. Olaszországból és Görögországból hoznak be titokban ezt-azt, jobbára csak filléres holmikat, amiken nem sokat ’’fogni”. Élelmiszereket is kínálnak, a tirana-vlore-i út mellett például több helyen árultak birkahúst. A régi KÖJÁL-el- lenőrök a fejükhöz kaptak volna, ha látják: dögmelegben az állatokat ott helyben nyúzták meg, és mindenféle higiéniai előírásokat mellőzve por- ciózták ki. De a szolgáltatásoknak bő a tárháza. Egy helyen feltűnt egy borbély is, aki a falu szélén, a járdán nyírt meg éppen egy férfit. A szocializmus letűnésével megszűnt a teljes foglalkoztatottság arrafelé is. De gyakorlatilag az ipar is. Alig van gyár, üzem, amely dolgozik. Nagy a munkanélküliség, de az is biztos: nem nagyon törik magukat, hogy valamilyen melót találjanak. Rengeteg a ráérő ember, a férfinép a járdán ülve, vagy a parkok hűvösében, csoportokba verődve kártyázik. (Különben az albán férfiak, ha találkoznak, gyakran megpuszilják egymást. Ez is különlegesség volt nekünk.) Akit az édes semmittevés nem elégít ki, az disszidál. Az albánok csak vízummal tudnak külföldre jutni, azt meg nem adják meg olyan könnyen. így hát marad a „dobbantás”. Vlore az Olaszországba és Görögországba távozók trambulinja. Este 10-től, az éj leple alatt ki- sebb-nagyobb motorcsónakok, hajók indulnak külföldre, tele utasokkal. Főleg fiatalok távoznak. Tavaly például még 1000 dollárért vittek el egy személyt Olaszországba, az idén már csak 450-ért. Vlorétól az olasz part 80 km-re van, de a vízijárművek inkább 110 km-re mennek, ahol biztonságosan partra lehet tenni a csoportot, anélkül, hogy az ottani hatóságok elkapnák őket. Főleg a fiatalok kívánkoznak külföldre ilyen módon. A PVSK-Dália ellenfelének egyik szponzora egy helyi vállalkozó. Presszója is van, de inkább abból tollasodott meg, hogy embereket visz át (nem ő vezeti a hajót, arra külön személyzete van) Olaszországba. Az idén már két hajóját elkobozták az olasz hatóságok (mindegyik 35 ezer dollárt ért, mert 50 személy fért fel rá), de tovább folytatja az ipart a megmaradt harmadikkal. Az üzlet továbbra is virágzik, mert sokan akarnak menni. Az utóbbi években a 4 milliós Albániából fél milliónyian emigráltak, le is telepedtek külföldön itt-ott, ki hivatalos papírral, ki anélkül. A kilógók 70-80 százaléka Nyugaton tudott maradni, a többieket visz- szatoloncolták. A tengerpart Amit nagyon irigyeltünk az albánoktól, az a tengerük. A víz csodálatos, csak a partra ne lépjen ki az ember. Mert ott a kosz hatalmas. Műanyag üvegek, elszakadt cipők, rongyok, meg minden. De nemcsak ott, hanem mindenütt. Szemét, kosz, emberi ürülék - rengeteg volt másutt is. Az emberek rendkívül elhanyagoltak, piszkosak. A divatos öltözék: egy nadrág, egy ing és egy strandpapucs - napokon át ugyanaz. A melegvíz az örökös hiánycikknek számít, azzal hiába próbálkoztam, még a „szállodában” sem volt. Ami inkább hasonlított lepusztult munkász- szállásra, mint hotelre, de legalább hű maradt önmagához, ugyanis „Hidegvíz” volt a neve, nem is adott mást ki magából a csap, csak jéghideg vizet. Kuriózum: albánoknak 4, külföldieknek 40 dollár volt egy szoba. Tele volt a szálloda - helyiekkel. Nincs ugyanis a Földön olyan idegen, aki ezért 40 dolcsit adott volna, még 4-et se nagyon. Az, hogy kinek mennyi pénze van, abból is lemérhető, hogy milyen vendéglátó-ipari egységeket látogat. Sok a büfé a bisztró, a kisvendéglő. Nemigen esznek, inkább csak isznak az albánok. Sört, üdítőt, kávét. Sörből, alkoholmentes italokból nagy a választék, csak nyugati fajták vannak. Egy üveg sör (csapolttal sehol sem találkoztam), körülbelül 1 dollárba kerül, ami nem kevés. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a havi átlagkereset Albániában 40-50 dollár. Az albán emberek nagyon kedvesek, vendégszeretők, né- hányan, akik velünk voltak, másoknak úgy mutattak be bennünket, mintha megütötték volna a lottóötöst azzal, hogy megismertek minket. A kietlen tájnak is megvan a szépsége, a tengerpartjukat elfogadnánk Magyarországon is (a kosz nélkül), de nehezen tudnám elképzelni, hogy ott huzamosabb időt eltöltsek. így lehetnek vele mások is, ugyanis más országból jött turistával a három nap alatt nem találkoztam. Mivel külföldi is csak elvétve lehet, képeslap sem létezik, Albániából anzixot nem lehet küldeni. Utazási iroda sincs, ahonnan prospektust lehetett volna kérni. így néhány amatőr felvétel tanúskodik arról, hogy ilyen ország is van még Európában a 20. század vége felé. Horváth László A vasutas kosarasok élvezték a tengert Légvédelmi bunkerek mindenütt Albániai képeslap helyett
