Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)
1994-08-24 / 233. szám
6 űj Dunántúli napló Riport 1994. augusztus 24., szerda Gyuri igazsága Fotók: Läufer László Farkas- „Huszonegy évig éltem Temes vármegyében, Cakova kisvárosban tanultam a bocsko- ros szakmát. De mivel szerb volt a mester, megtanultam azt a nyelvet is. Boldogult apám azt mondta: fiam, ez a szakma csak úgy egész, ha kitanulod a vörös- tímárságot is, azaz talpat és zsíros bőrt is tudsz csinálni, ami a bocskorossághoz szükséges. Akkor elmentem Lúgosra, ott román ember volt a mester, mellette meg kellett tanulnom románul is. ... Jó apám parasztember volt akárcsak a nagyapám egyik meg másik részről. A faluban, ahol születtem - Gyilád községben - egy hentes, egy pék, egy-két suszter meg szabó dolgozott. Azt kérdezték mindig, hogy Gyuri mi leszel? Na most a hentest úgy hívták, hogy Tamás, hát én azt mondtam, hogy Tamás leszek. Nevettek a felnőttek! Harmincháromban férjhez ment a nővérem egy szerb bocskoroshoz, ő győzött meg arról, hogy ez jó szakma, hiszen mindenki bocskorban járt. Harminckilencben szabadultam, és amíg be nem vonultam 42. február 20-án Lúgosra, addig a sógoromnál dolgoztam. Majd jött az az idő, hogy visznek bennünket a frontra. Volt a faluban egy jó román ember - Pali bácsi - aki egyszer azt mondta: Gyurikám, a háborút a németekkel elvesztettük! És ő tanácsolta, hogy jöjjek át Magyarországra, tehát szökjek el a román hadseregből. Neki is indultam szerencsével, egy ingben, egy gatyában. Elek községben kötöttem ki 1942. június 8-án, Medárd napján. Hej, de szeretnék azzal az emberrel találkozni! Deák János őrvezető jött ki fehér lovon egy házból, én meg odaértem csupa lucsko- san - mert kúszni is kellett egy dűlőhosszat. Köszöntem természetesen, hogy jó reggelt. Kérdeztem, hogy jó helyen járok-e? És akkor azt mondta: jó helyen jár, testvérjöjjön be! ... Debrecenbe, onnan Losoncra vittek, ott voltam jó tíz napig. Azt, hogy bocskoros, meg sem említettem. Hogy tímár? Rimaszombaton van tímár, azt mondják, de én nem mehettem el a táborból. Láttam, húsz-harminc embert vittek minden nap gyárakba, üzemekbe, majd jöttek egyéni gazdák is. Olyan típusú ember vagyok, hogy semmiféle munkától nem riadok vissza. Most sem, hetvenhárom éves koromban. így szegődtem el szolgának. Még mindig jobb, mint a futóárok, nem? Perse községben Szabó István Jakabnál dolgoztam. Hatvanöt hold földjük volt, cséplőgép, minden. Nagyon jó helyem volt, de azért úgy gondoltam, hogy csak jobb lenne a szakmában dolgozni. Volt ott egy bácskai szerb, akinek nagyon megörültem, mert Bácskában vannak bocskoro- sok! Össze ismerkedtünk, adott egy címet, így írtam Óbecsére Vibov Györgynek. Jön vissza az expressz levél: „Ha ön tímár és bocskoros, munkalehetőség van, fizetség érdem szerint.” Nekem ennyi elég volt. Lekerültem Bácskába, persze úgy fogadtak mint egy gyütt- mentet. De megcsináltam nekik az első pár bocskort, mondjam úgy, hogy tátva maradt sze- mük-szájuk? Hol tanult meg maga így bocskort varrni? Mondom, ott Bánátban, Temes vármegyében. Kérem, három hónapra rá én lettem a műhelyfőnök. Vesztemre. Mert aki volt műhelyfőnök, úgy megfúrt, megpiszkált! Bement a rendőrségre, sőt a főnökhöz is, hogy vigyázzon ezzel a kommunista ivadékkal, mert maga is összeüti a bokáját! Azt se tudtam mi az a kommunista. Óbecséről Kunszentmártonba, majd Báta- székre egy szíjgyártóhoz tettek. Ott is föltaláltam magamat, de nem a szakmámban dolgoztam. Bátaszéken volt egy nagyon becsületes bíró, aki azt mondta, hogy nem engedhet vissza Óbecsére, de van Pécsen, Simontor- nyán és Mohácson bőrgyár, ő vállal értem felelősséget, csak mindig jelentkezni kell. Melyik van a legközelebb? Azt válaszolta, hogy Mohács. Sose hallottam róla. Kérem, 1943. augusztus tizenkilencedikén láttam először Mohácsot. Bementem a bőrgyárba, természetes a portással beszéltem először, aki beszólt a főnöknek, hogy van itt egy fiatalember, aki tímárnak vallja magát és munkát keres. Másnap a Halász utca 8. alatt egy néninél találtam albérletet, majd vasárnap átköltöztem. Két kis bőrönddel, az volt mindenem. Bekerültem a bőrgyárba, de mivel menekült voltam, kevesebb pénzt kaptam mint a többiek, ezért egy idő után kijártam, hogy visszategyenek Óbecsére. De amikor jött a front, a szerbek azt mondták, hogy vagy Romániába vagy Magyarországra, de mennem kell. Akkor már ismertem volt a feleségemet , hogy így székelyesen mondjam, akivel egy év előtt március 21-én összeházasodtunk. Össze házasodtunk? A francokat, hiszen idegen állampolgár voltam! Össze álltunk. Még negyvennégy december huszonegyedikén megszületett a fiunk, a Gyuri. Ezért választottam inkább Magyarországot. ... No, akkor jöttek a nehéz napok! Semmink nem volt, csak egy gyerek, meg a két kezem. Akkoriban kint laktunk az apó- séknál a tanyán egy kis búzaraktárban. Kapáltunk, arattunk, bőrt is csináltam, bocskort is csináltam , eladtam, ami volt, még a fejadagot is, hogy legyen egy házunk. így aztán negyvenhét augusztus 10-én itt a Rózsa utcában vettünk egy pici házat, és visszajöttem a bőrgyárba. A feleségem nem mehetett dolgozni, mert megszületett a kisebbik fiam is, és nem lehetett kire hagyni a gyerekeket. Végigdolgoztam a nyolc órát, néha még többet is. De pótolni kellett, mert egy fizetés az egy fizetés. Kilencszázötven május 9-én éppen otthon maradtam, volt egy kis munka, amit be kellett fejezni. Kint álltam éppen az ajtóban és látom ám, hogy megy két biciklis arra az állomás fele, de nagyon néznek. Majd jönnek vissza, és betérnek. Azt mondják: maga mit csinál? Mondom, nem látják? Dolgozok. Majd bemutatkoznak, hogy ők kicsodák. Hát kérem, össze kellett szedni mind, ami volt, aztán ne mondjam, hogy mi lett vele. Persze, hogy feketén vágták le a borjút, a bőrt máshová meg nem vihették, hát elhozták hozzám, én megcsináltam. Tehát nem pusztult el a bőr, a köznek ment, és szerintem így volt jól. Amikor odakerültünk a tárgyalásra - heten voltunk Mohácsról -, az a munkásbíró nem tudta, hogy mit kezdjen velünk. Mit csináltak? Hát dolgoztunk! De miután egy hónapot voltunk már letartóztatásban, el kellett, hogy ítéljenek. Kaptam még egy hónapot, Megyefára kerültem a kőbányába. Majd amikor hazaértem, egy levél várt itthon mindnyájunkat: nem érdemeljük meg, hogy becsületes emberek között dolgozzunk! Zsiványság volt, de mindegy. Szombaton értem haza, hétfőn reggel ide a sokac révbe mentem homokot tolni, mint iparos, mert élni kellett. Nem az én bűnöm volt, hanem az akkori rendszeré. Nem telt bele két hét, jöttek könyörögni, hogy menjek vissza a bőrgyárba. Mondom két héttel előbb mi volt, a Farkas Gyuri nem fog visszamenni. Hívtak be Pécsre, oda se mentem. Hogy makacs ember vagyok? Csak szeretem az igazságot, azért tűzbe megyek. És a gyerekeimet is így neveltem. ... Szóval homokot toltam a révben, azután jött a tél: elszegődtem az erdőre. Majd a vasútnál, később a mohácsi tangazdaságban lettem rakodó munkás. Volt ott egy ismerős, azt mondja: komám, miért nem jössz el traktorra dolgozni? Elküldték Kecskemétre kombájnvezető vizsgára, és mikor megjöttünk, akkor volt ez a Nagy Imre-program. Éppen ma volt itt az illető, Dunai Karcsi név szerint, aki ismerte a munkámat. Egyre agitált: Gyurikám, te olyan szépen tudsz dolgozni, miért nem váltod ki az iparengedélyt? Addig spekuláltam, hogy tényleg: miért ne? De semmi papírom nincs, hogy én tanultam a szakmát. Volt itt egy ipari előadó, akinél elvoltam, hogy szeretnék bocskoros ipar- engedélyt váltani. Miből tudom igazolni? Éppen a lábamon volt egy teljes fonott felsőrészű szandál. Mondom, én csináltam. Honnan a bőr? Azt is én csináltam. Másnap olyan házkutatás volt nálam, hogy világ vége! Mehettem az Atyaúristenhez panaszra. Mindegy, azt is túléltük. Más írta alá az ipar- engedélyt, 54 november 19-én megkaptam mind a kettőt. Akkor a Rózsa utcában kitettem a táblát: Farkas György tímár és bocskoros. Mondjam azt, hogy mindenki kinevetett? De én nem adtam föl. ... Ahogy tetszik látni, itt kezdődik: ezek nyersbőrök. Az egy birka, ez egy kecske, az egy üszőbőr, a másik őzbőr. Ha egy szép kecskebőrt akar látni, nézze meg ezt! Ritka példa! A szerszámok meg itt vannak: ez a húsolókés egy közönséges kasza. Ezzel tanultam, egyébként Temesvárról származik, és legalább hatvan éves, de még mindig jó szerszám. No, de menjünk át a másik műhelybe! A rendet ne nézze; hát kérem, itt van minden, bocskor, papucs. Ez Németországba készült, majd jön érte az illető. Ez szintén rendelés, egy szekszárdi úrtól. Ez a csodálatos szép bocskor pedig Pécsre kerül. ... Még hadd mondjak any- nyit el, hogy negyvenegyben - amikor a sógoromnál dolgoztam - bementünk a vásárba Temesvárra. Óriási nagy vásár volt, azt mondja reggel a sógorom: menj, olvasd már meg, hogy hányán vagyunk? Nyolcvan bocskoros volt öt-hatszáz párral sátranként. És mindegyik megélt belőle. Korábban ketten voltunk Magyarországon, mostanra csak egy maradt, az én vagyok, Farkas György. De talán nem az utolsó* hiszen visszajött az unokám. Itt vagyok mellette, és remélem, hogy jó iparosember lesz belőle; viszi azt a becsületet, amit én negyven év alatt megszereztem ... Lejegyezte: Balogh Zoltán Minden kábítószer-élvezőt ki végzünk! Interjú az ópiumkirállyal Az „Arany Háromszög” burmai oldalán Burma, Thaiföld és Laosz határán Denis Reicnie francia újságíró interjút készített Khun Se úrral, akit a világ „ópiumkirályként”, vagy „ópiumvezérként” ismer.- Hogyan jutott a gondolatra, hogy üzletet csináljon az ópiumból?-Népem a shan nép és én azért harcolunk, hogy függetlenekké váljunk Burmától és Thaiföldtől. Külföldi támogatás hiányában automatikusan az ópi- umkészítés, azaz a máktermesztés, és az ezzel történő kereskedés mint egyetlen bevételi forrásunk felé fordultunk. Innen származik csúfnevem, az „ópiumvezér”.-Igaz, hogy ön meggazdagodott az ópiumból?-Ez egy vicc. Sok pénzbe kerül, ha egy 4000 fős hadsereget kell felszereléssel és élelemmel ellátni. Fegyvereinket a vietnami háború idején vásároltuk a korrupt laoszi hadseregtől. Ötven dollárt fizettünk egy M-16 típusú fegyverért. Manapság egy ilyet 200-250 dollárnál olcsóbban nem kap meg az ember. Ehhez jönnek még a szállítási költségek. És ezek után hogy legyek gazdag? Gazdag vagyok ópiumban, de szegény dollárokban! A kereskedők, azok a gazdagok! Ők egy kiló heroint kétezer dollárért vásárolnak meg. Amint az áru az Egyesült Államokba érkezik, az értéke egyből 200 ezer aoi- lárra nő. A beszélgetés további részében Khun Se elmondja, hogyan szervezett 1967-ben 500 emberből, 300 öszvérből karavánt és szállított tíz tonna kábítószert Thaiföldre. 1969-ben letartóztatták, és öt évre börtönbe csukták. Szabadulását egy bizonyos Charley nevű tisztnek köszönheti, akinek az a zseniális ötlete támadt, hogy el kell rabolni két szovjet szakértőt, és az ő váltságdíjuk fejében az ópiumkirályt szabadon bocsájtják. Néhány évvel később 35 millió dollárért teljes ópiumkészletét felajánlotta a Carter-kormány- nak, de az üzlet nem jött létre, a thai hadsereg kiűzte Thaiföldről.-Az Egyesült Államokkal való ópiumkereskedelemből semmi sem lett. Thaiföldről pedig elüldözték önöket. így a „shan állam” és az ön hadseregének pénzügyi helyzete bizonyára zilált lehet.- Manapság sokkal nehezebb a helyzet az ópiummal, de ez újra változni fog. Mi nefrittel is kereskedünk, ezenkívül népünk adót fizet, bár nem túl magasat, mivel szegények vagyunk. Az adót azonban behajtjuk.- Miért nem élnek kávé vagy tea eladásából?- Ki vásárolná meg a mi kávénkat, teánkat? Milyen úton szállítsuk azokat? Látta ön is, hogy itt nincsenek utak, semmi sincs. Gazdasági segítségre lenne szükségünk, mérnökökre akik a vidék talaját megvizsgálnák és megállapítanák, mivel lehetne felcserélni a mák termesztését. Talajunk erre ugyanis kiváló. Parasztjaink jól ismerik ezt a kultúrnövényt, tulajdonképpen mást nem ismer- nek.- Ön is tisztában van vele, milyen tragédiák okozója a heroin. Nincsenek lelkiismereti problémái?- Kész vagyok bárhová elmenni, hogy megoldjam az ópium-problémát - akár az USA-ba is. A shan állam jövőjéről folytatandó tárgyalások nélkül azonban az „ópiumháborúnak” nem lesz megoldása. Mi, a shan nép tisztában vagyunk azzal, hogy az ópium rossz dolog, a kábítószer tönkreteszi az embereket. De nézze, az oroszok és az amerikaiak neutron- bombákat gyártanak. Azoktól, akiket egy napon e bombák ölnek meg, senki meg nem kérdezi, hogy szívesen halnak-e meg. Áldozatok mindig lesznek. Ez már csak így van. Azok, akik heroint fogyasztanak, önként választják a halált. Ismerik a veszélyességét, de éppen ez a szenvedélyük. Őrült sok pénzt adnak ki azért, hogy megszerezzék a drogot. Maga a repülőjegy több mint 100 dollárba kerül. Tudja, mi mindent lehetne ezzel a pénzzel kezdeni? Egy burmai falu egy egész éven át fenn tudná magát tartani belőle.- Burma és Thaiföld sokat tesz azért, hogy önt elfogja. Nem fél?-Igen, szabályszerű embervadászatot folytatnak ellenem, sőt, ügynököket képeznek ki, akiknek az a feladatuk, hogy eltávolítsanak. Mi „szaglászó kutyáknak” hívjuk őket. Siker esetén 25 ezer dollár a jutalom. Kénytelenek voltunk több mint 30 ilyen ügynököt megölni. Szomorú kioltani bátor emberek életét. Ha engem meg is ölnének, ezzel a problémát még nem oldanák meg. Utánam további 50 Khun Se születne. Nem a heroin miatt harcolunk, hanem a földünkért, az országunkért. Mi vagyunk a „shan állam felsza- badítási frontja”! Harcom politikai harc, nem kábítószer-háború.-Mi lenne az ópium sorsa, há meglenne végre az ön shan állama?- Ha sikerül egy hivatalos kormányt létrehozni, megtiltjuk a mák termesztését. Nem lesz több ópium! Ki tudná ezt rajtam kívül megvalósítani? Nálunk tilos az ópiumfogyasztás, a hadseregben egy embernek sem szabad ezzel élni. Az öregek alkalmanként megengednek maguknak egy ópium-pipát, ez az egyetlen szórakozásuk. De heroint ők sem fogyaszthatnak.-Mit tesznek majd, hogy a kábítószer-fogyasztás ne terjedjen el?- Minden kábítószerélvezőt ki végzünk! így a probléma magától megoldódik.
