Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)
1994-08-23 / 232. szám
8 aj Dunántúli napló Közélet 1994. augusztus 23., kedd Harmincadik születésnapját a Margitszigeti Thermal szállóban ünnepelte Carlos 1979. május 2-án két elegáns férfi lépett ki a taxiból a budapesti Hotel Intercontinental előtt. A recepciónál jemeni diplomáciai útlevéllel igazolták magukat, holott szemmel láthatóan nem voltak arabok. A gyanakvó alkalmazott felkérte őket, hogy mutassák fel hitelkártyájukat, mire az egyik .jemeni” dühösen felnyitotta diplomata táskáját, amelyben egy halom százdolláros köteg tetején egy jókora revolver díszelgett. így írja le Carlos Budapestre érkezését Liszkai László „Carlos a vasfüggöny árnyékában” című, Párizsban, Budapesten és Tokióban megjelent könyvében.- Hogyan szerezte információit e könyvhöz, amelyben leírta Carlos vasfüggöny mögötti útjait is? NDK-kapcsolat, román megbízás A párizsi Seuil kiadó megbízásából kezdtem az információk gyűjtéséhez - válaszolta kérdésünkre a szerző. - Számos beszélgetést folytattam a magyar titkosszolgálat volt munkatársaival s mindazokkal a személyekkel, akik Magyarországon kapcsolatba kerültek Car- los-szal. Berlinben a Stasi, a keletnémet titkos szolgálat néhány volt munkatársával beszéltem, jártam Moszkvában, Prágában, Mit tanácsolt Kreisky Kádárnak? Bukarestben, Szófiában, Belg- rádban, s felhasználtam egyéb külföldi forrásokat is.-Mindezek alapján hogyan jellemezné a magyar titkosszolgálat és a Carlos csoport viszonyát?- Egyértelmű, hogy míg például a Stasi szoros kapcsolatot tartott vele, és igyekezett felhasználni a saját céljaira, a román Securitate pedig megbízást is adott számára egy merénylet elkövetésére, a magyar titkos- szolgálat kezdettől fogva arra törekedett, hogy „szemmel tartsa”, szorosan ellenőrizze Carlosékat addig is, amíg valahogy meg lehet majd szabadulni tőlük. A magyarok több ízben is kezdeményezték a „testvérországok” hasonló szerveinél, hogy összehangoltan lépjenek fel és mindenünnen utasítsák ki Carlost és embereit. Ez azonban csak évek múlva sikerült. A szovjetek megköszönték-Meg kell említeni azt is, hogy a magyar titkosszolgálat, Az OPEC bécsi székházába 1975. december 21-én behatolt terroristák 11 miniszterrel autóbuszon a Schwechati repülőtérre hajtanak, hogy onnan egy DC-9-es repülőgéppel Algirba A Sante-börtön Párizsban, ahol Carlost őrzik utazzanak amikor tudomást szerzett arról, hogy Carlos - a román Securitate megbízásából - merényletre készül a müncheni Szabad Európa Rádió román szekciója ellen, rögtön közölte ezt az értesülését a szovjet szervekkel. Azok megköszönték, s megígérték, hogy a közelgő szovjetfrancia csúcstalálkozón ezt a franciák tudomására hozzák. Később azonban Jean Francois-Poncet, az akkori francia külügyminiszter, érdeklődésemre megerősítette, hogy a szovjetek semmiféle ilyen információt nem közöltek a francia kormánnyal. Carlos egyébként gyakori külföldi útjai között szívesen „pihent meg” Budapesten, ahol német barátnőjével, későbbi feleségével, Magdalena Cecília Kopp-pal együtt egy rózsadombi villában lakott. A 30. születésnapját is itt ünnepelte, a Margitszigeti Thermál Szállóban, ez alkalommal édesanyja is ide látogatott. Playboyként viselkedett néha, egy ideig aranyra festett Mercedesen járt.- Miért tűrték meg ilyen sokáig Magyarországon és végül hogyan sikerült megszabadulni tőle?-A Carlos-csoportot annak idején a legveszélyesebb terrorista szervezetnek tartották s nem tudták, milyen hatalmas erők állnak a háta mögött. Attól tartottak, hogy szervezete terrorakciókat követ el Magyarországon, vagy magyar külképviseletek ellen akkor, ha erélyesen lépnek fel vele szemben. Jellemző erre, hogy Kádár, aki MTI FOTÓ egyébként soha nem találkozott személyesen Carlos-szal, egy alkalommal tanácsot kért Bruno Kreisky-től, hogyan lépjen fel Carlos-szal szemben. Kreisky, - akinek már volt ilyen tapasztalata, hiszen Carlos 1975-ben példátlanul merész akcióval túszul ejtette Bécsben az OPEC konferencia résztvevőit -, egyik informátorom szerint, aki tanúja volt a beszélgetésnek, kijelentette, hogy Carlos rendkívül veszélyes ember s azt tanácsolta Kádárnak, hogy kerüljön el minden konfrontációt, és igyekezzen „finoman kitessékelni az országból”. „Önök lefeküdtek az amerikaiak előtt!” Erre végül is csak 1985-ben került sor, amikor a magyar szervek határozottan közölték Carlosszal, hogy azonnal távozzon az országból. Carlos akkor már hosszabb ideje nem „tisztelte meg” látogatásával a magyar fővárost, s később egy újabb álnéven tért vissza. Közölték vele, hogy az amerikai titkosszolgálat tudomást szerzett budapesti jelenlétéről, s a magyar szervek nincsenek abban a helyzetben, hogy garantálhassák személyi biztonságát. Carlos dühösen távozott, és végleg elhagyta Magyarországot. De búcsúzásként még szemébe vágta az őt távozásra felszólító tisztnek: „Önök lefeküdtek az amerikaiak előtt! Önöknél már nincs kommunista rendszer!” Dobsa János Diplomácia- mérnöki pontossággal Ha bárhol szembe jönne velem, kunsági állatorvosnak, vagy valamelyik mezőgazda- sági kutatóintézet munkatársának vélném. Ám a jókötésű, mosolygós szemű, negyvenesnek is alig látszó, szemüveges, férfi nem hazánk fia, hanem az egykori világbirodalom, Mongólia Budapestre és Bécsbe is akkreditált nagykövete. Beszéde alapján pedig valóban magyarnak gondolnám: szépen és tisztán ejti a szavakat, fogalmazza a mondatokat.-Mit szólna egykori kedves tanárom Bencédy József, ha gyengébb volna a nyelvtudásom, főleg azok után, hogy életemnek majd a felét, benne a fiatalságomat is itt töltöttem el - jegyzi meg csodálkozásomra. - Pedig még a középiskolás álmaimban sem szerepelt a diplomáciai pálya, amin immár negyed évszázadot töltöttem. Az ifjúkor vágyai között olyan foglalkozás szerepelt, amellyel a legtöbbet tehetek hazám modernizálásáért, természeti erőforrásainak feltárásáért, hasznosításáért. így kerültem 35 évvel ezelőtt Magyarországra. A Budapesti Műszaki Egyetemen 1965-ben szereztem általános mérnöki diplomát. A friss oklevéllel a zsebemben, hazaindultam, hogy hidakat, utakat építsek.- Mi várta otthon az ifjú mérnököt?- A hídépítés, később pedig a magyar tervezésű biokombinát építése, ahol mérnökként és szaktolmácsként is segítettem a munkát. Ámde diplomás és magyarul beszélő szakember akkoriban nagyon kevés, velem együtt öt akadt egész Mongóliában, és sokfelé lett volna szükség ránk. így ajánlották fel 1969 tavaszán, hogy lépjek diplomáciai szolgálatba. Azt mondták, hogy majd megtanulom menet közben, amire szükségem lesz ezen a pályán. És hamarosan már Budapesten voltunk családostul. A nagykövetség „mindeneseként” indultam el ezen a nem éppen nyugalmas, de annál szebb úton. Még háromszor jöttünk Budapestre, de legutóbb, 1990-ben már nagykövetként, közben elvégeztem Moszkvában a diplomata akadémiát is.- Hogyan érzik magukat Magyarországon?- Szívesen vagyunk itt, szeretjük ezt a népet, országot, és jól megértjük az itteni viszonyokat, mert megismertük. Nagy előny, hogy a feleségem is itt végzett vegyészmérnök. Sokat segít a munkámban már azon az alapon is, hogy szintén jól beszél magyarul. Sokat utaztunk, utazunk az országban, hivatalos és magánemberi minőségünkben. Szeretjük a magyarok nyitottságát, szívélyességét, vendégszeretetét: feledhetetlen élményünk, hogy ismeretlenül behívtak, megvendégeltek a pincetulajdonosok, szalonnával, kolbásszal, paprikával, no meg kiváló, pincehideg borokkal kínáltak, miközben énekeltek életükről, gondjaikról meséltek. A magyarok megejtő kedvessége és vendégszeretete nem alaptalanul vált legendássá már a világban.- Említette, hogy amikor csak teheti, vidékre utazik. Merre járt az utóbbi időben ?- A nagyköveti kinevezésem előtti időkben sokkal többet jártam a fővároson kívül, mint most. A vidéki utak lehetőségei soványabbak lettek, mivel a diplomáciai munkám gyakran szólít Ausztriába, második állomáshelyemre. Legutóbb Zalaegerszegen jártam.- Milyennek látja országaink együttműködését ?- A politikai és tudományos kapcsolataink, kulturális együttműködésünk változatlanul jó, példásnak mondható. Az erősen visszaesett gazdasági és kereskedelmi együttműködésünkben már vannak reménykeltő jelenségek és sikert ígérő vállalkozások. Ezeket kell mindkét oldalról támogatni, hogy be is Váltsák a hozzájuk fűzött reményeket. Maris János Szeptember 4-én Megemlékezés az emlékműnél A Honvéd Hagyományőrző Egyesület Baranya Megyei Szervezetének Zrínyi szobor bizottsága megemlékezést szervez az egykori M. királyi Zrínyi Miklós Honvéd Nevelőintézet és Hadapródiskola - ma a Pécsi Orvostudományi Egyetem központjának - parkjában újra felállított és emlékművé avatott Zrínyi szobor előtt. Az egykori intézetre, névadójára, hősi halált halt nevelőire és növendékeire történő megemlékezés és koszorúzás a szigetvári hős halálának évfordulójához kötődik és az ahhoz legközelebbi vasárnapon, ez évben tehát szeptember 4-én, 11 órakor kezdődik a hősi emlékműnél. Külön meghívók hiányában ezúton kérjük a velünk rokon- szenvezőket, a testvér-szervezeteket, hogy jelenlétükkel tiszteljék meg ezt a rendezvényünket. Zrínyi szobor bizottság Postavonat „blues” 200 ooo áttelepülő német Az idén várhatóan több mint 200 ezer német származású személy települ át Németországba az egykori Szovjetunió területéről. Horst Waffenschmidt, az áttelepülőkkel foglalkozó német kormánybiztos a Deutschlandradio Berlin adásában szombaton elmondta, hogy jövőre is mintegy 200 ezer áttelepülőre számít. 1993-ban 220 ezren települtek át. A kormánybiztos leszögezte: a bonni kabinet lehetőséget akar adni a Kelet- és Dél-Európában élő mintegy négymillió németnek, hogy szabadon döntsön a maradás, vagy a Németországba való áttelepülés között. Különösen nagy figyelmet kíván fordítani a német kormány a nyugat-szibériai településeken élő németek életkörülményeinek javítására. 1994. augusztus 12. hajnali 1 óra, Kelendföldi pályaudvar. A Keleti pályaudvarról 0.45-kor induló pécsi postavonaton holtfáradt utasok kísérlik meg a lehetetlent, kényelmetlen körülmények közepette az alvást. Kelenföldnél rosszul öltözött, csapzott, többségükben erősen ittas fiatalok tömege lepi el a vonatot, azt a másfél kocsit, amit a MÁV személyszállítás céljából a posta elé akasztott. A józanabbak csitítják a tökrészegeket, ellepnek minden szabad helyet. Egyikük beköltözik a WC-be, majd ájult álomba merül: ketten hárman „megágyaznak” a vonat padlóján, hamarosan részeg hortyogástól hangos a kocsi. Az utasok elfordítják fejüket, közelebb húzódnak egymáshoz, vagy alvást mímelnek. A nemdohányzó kocsiban gátlástalanul rágyújt a társaság egy ifjú hölgy tagja, felszólításunkra társa veszi ki kezéből a cigarettát, aztán kimegy a peronra elszívni, „mert hát a staub nem mehet veszendőbe”. Magánügy, gondolom, lehet jóin- dulatúlag mosolyogni, avagy félrenézni és egész egyszerűen nem törődni velük. Szabad országban élünk és különbözőek vagyunk. Mintegy fél óra elteltével kalauz érkezik. Fiatal ember, hosszú szőke hajával maga is csatlakozhatna a díszes társasághoz, ha nem lenne egyenruhában. ő azonban csak a munkáját szeretné elvégezni. Kéri a menetjegyeket, ami azonban nincs egyiküknek sem. „Blues fesztiválra megyünk” magyarázza némelyikük, már amelyiket sikerül ájult álmából felébreszteni. „Akkor Pusztaszabolcs a végállomás” - közli az ifjú kalauz. Bírsággal, pótjeggyel nem is kísérletezik, hiszen ha a néhány száz forintos menetjegyre nem volt pénz, akkor ez nyilvánvalóan fölösleges erőfeszítés lenne. A fiatalok azonban nem hajlandók leszállni, nekik joguk van az ország többi polgárával ellentétben jegy nélkül közlekedni, hiszen ők „blues fesztiválra utaznak”. Amúgy szelíd gyerekek, amolyan „furabogarak”, bár amikor elővesszük útielemózsiánkat, erőszakkal megkínáltat- ják magukat. Nem akarunk konfliktust, inkább odaadjuk az egészet. Amikor egy állomáson megállunk, „őrszemeket” küldenek ki a peronra, hogy figyeljenek, értesítette e kalauz a hatóságokat. A potyautasok leszállásáért a végén szinte már könyörgő MÁV tisztviselő azonban vagy nem kért, vagy nem kapott külső segítséget. Sárbogárd következik. Úristen „de megvertek ott egyszer” - nosztalgiázik egy „bluzos” fiatalember. Most azonban ilyesmitől nem kell tartania, a vonat zavartalanul halad tovább. A társaság két-három tagja körülveszi a kalauzt és folyamatosan könyörög neki, „hogy ne hívja a zsarukat”. Furcsamód működik a társadalmi szolidaritás egy alapelv szerint: mindig a hivatallal szemben, a betyárromantika ősi íratlan törvényei szerint. Katonák utaznak a szomszédos dohányzó szakaszban a „balhészagra” megjelennek. „Feküdjetek, aludjatok csak nyugodtan” biztatják a potyásokat, mert hát ugye a szolidaritás ... Fiatal nyomozó utazik az első ülésen, a kalauz nyilván igazolványa alapján látva a dolgot, megpróbálja a segítségét kérni: „Öreg, a vonaton te döntesz” - halljuk nagyon határozottan, és ez nyilvánvalóan így is van. Végül a magárahagyott szerencsétlen MÁV tisztviselő elvonul és bezárkózik szolgálati kabinjába. Dombóvár után szállnak fel a hajnali munkába indulók, káromkodva lépkedik át a földön fekvő testeket. Végül is a postavonat befut Pécsre. A „főhök” átjön a szomszéd szakaszból, életre pofozza a többieket, kiszedik a budiba szorultat is. „Most már Pécsen vagyunk”, - és most már sokan vagyunk” szalad dalolva tapsolva végig a vonaton az egyik ifjú hölgy. Csomagjainkkal átbukdácsolva a még mindig földön heverő testeken, nagy nehezen lekecmer- günk végre a vonatról. „És most hogyan tovább”? - hallom a hátam mögött. „Ne izgulj, látod eddig is volt valahogy, majd lesz ezután is” - nyugtatja meg társát egy „szabad” fiatal. A hajnali fél öt fáradságával nézzünk vissza a vonatra. Kedvem lenne filozofálni, de nincs hozzá erőm. Egy biztos, ezek a szabadságot nagyon szerető fiatal fiuk és lányok akkor lesznek valóban szabadok, ha képesek lesznek megérteni: az ő szabadságuk csak a mások jogainak határáig terjedhet, mert különben már ők sértik mások szabadságát. És még valamit: nehogy emiatt a személyesen átélt kis „éjszakai szociográfia” miatt a rokonszenves fiatal kalauznak bármi bántódása essék. Utastársaimmal együtt tanúsíthatom, hogy mindent megpróbált: Ő - nem tehet róla. Pécs, 1994. augusztus 12. hajnali fél öt, főpályaudvar. B. Gy.
