Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)
1994-08-13 / 222. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. augusztus 13., szombat Munkácsy év A magyar festészet Tanulmány a Falu hőséhez (1874) Porszemek Mint a por, városunkban is lerakódik a szegénység, a tunyaság, a kiszolgáltatottság, a lumpenség. A busz- és vasútállomásokon kólás dobozok, pattogatott kukoricaszemek, eldobott sorsjegyek, tak- nyos zsebkendők és műanyag zacskók között ké- regetők gunnyasztanak. A szeméttel körüllengett esetlenek, miközben az utasok ezrei hömpölyögnek előttük fel és alá, táblával, remegő kézzel, féllábbal vagy csak rongyokkal álcázva bizonygatják, hogy alamizsnára szorulnak. Az aktívabbjai azért adnak is valamit a lepottyanó fillérekért; hegedülnek, jósolnak, harmonikáznak, vagy más szemétből kikotort üntyüm-püntyümöt kínálnak. Csak néha csörren aprópénz a nyűtt sapkába, a szélhordta, kidobott, fehér pohárba. Kéregetnek. Bűnügyi statisztikák újabb rovata a dickensi koldus-maffiáról szól. Nagy üzlet a kéregetés. Két-háro- mezret is össze lehet tarhálni egy nap alatt, ha jó helye van a kéregetőnknek, és fizet a védelméért. Egyikük sem készült kurvának, hogy stricije legyen ebben a kurva jó világban. Csak jött egy kattanás az életében; elvált, elváltak tőle, kitagadták, szerelemgyerek volt, lesajnálták, kiforgatták vagyonából, elkergették, elmenekült vagy csak egyszerűen hülye a jelenlegi társadalmilag elvárt életre. Porszemek. Ha a tágas lakásodban port törölsz, habár utálsz, mi történik? A por nagy része látványosan a rongyra kerül, és kirázod. A többi porszem, a szívósabb csak átrendeződik egyik helyről a másikra. Azt mondod kitakarítottál, de a meglévőkre újabb porszemek szerveződnek. Sőt! Szürke, vatta-szerű valamivé tudnak összeállni. Apám úgy mondta; babapö- höly. Anyám úgy hívta; porcica. Nagytakarításra szükség van, de ne hidd, hogy a porszemek eltávolításával megoldod az egész problémát! Szűcs Mariann Festészetünk világhírű üstököse, Munkácsy Mihály 150 éve, 1844 február 20-án született, kétszáz év alatt elmagyaro- sodott bajor családból. Élete és művészete a legnagyobb nyomorból a világhírig, majd a tragikus halálig a zseni kitörése a kor és a körülmények fojtogató hatalmából. Örök példa és remény a sorsukon változtatni akaróknak. A nyolcéves korában teljes árvaságra jutó gyermeket nagybátyja, Reök István fogadta be békéscsabai házába. Az érzékeny lelkű, vézna fiút szellemi munkára alkalmatlannak találta, és asztalosinasnak adta. Gyermekkori szenvedései, megalázó élményei a hazai céhélet nagyhatalmú mesterei mellett, akiknek inasai teljesen kiszolgáltatottak voltak felszabadulásukig, mélyen bevésődtek leikébe. Segédlevele megszerzése után Aradon dolgozott, majd a gya- lupadot otthagyva festőinasnak szegődött el egy vándorpiktor, Szamosy Elek mellé. Mohón iparkodott tőle a festés titkait ellesni, egyben hiányos műveltségét foltozgatni. Az ország fővárosába, Pestre igyekezett, ahova 1863-ban sikerült eljutnia. A festők szívesen fogadják, kezdetleges rajzain felismerik a tehetséget. Ligety Antal pártfogásába veszi, irányítja és segítséget szerez neki. így eljuthat Bécsbe, Münchenbe, ahol a festészeti akadémián Wagner Sándor tanítványa volt, de Kaul- bach történeti képei hatottak inkább rá. München ekkor a közép-európai festészet központja volt, ahol sok magyar művész is tanult. Hallatlan szorgalommal képezte magát. Düsseldorfba utazott, a német életkép akkori legnagyobb mesteréhez, L. Knaushoz. Itt indult meg művészi kibontakozása, bár ifjúkori zsengéi Pesten már sikert arattak. 1869-ben festette Ásító inas című művét, mely drámai hangvételével, festői kvalitásaival meghozta számára a sikert; gazdag lélekrajzával, a sötét háttérből kivilágító fehér foltjaival előrevetítik későbbi stílusát. A pszichológiai megjelenítés megdöbbentő ereje, a sötét-világos színes ellentéte, a drámai téma jellemzi Siralomház című művét, mely egyszerre a világsiker csúcsára lendítette. 1870-ben elnyerte vele a Párizsi Szalon aranyérmét. A sokalakos kompozíció a üstököse halálraítélt betyár utolsó óráit jeleníti meg a falusiak körében. A váratlan siker kissé megzavarta. Hazautazott Magyarországra, hogy tervezett képeihez tanulmányokat készítsen. Képzeletét a levert szabadságharc hagyományai, a hazai szegénység, a falu nyomorúságos élete foglalkoztatták leginkább; gyermekkori élményei is ehhez kapcsolódtak. Főművek egész során tette hallhatatlanná a magyar múltat. Festői egyénisége kialakult, valójában őstehetség volt, mindig a maga útján járt, csak annyit vett át mestereitől, amennyi gyorsan felszikrázó tehetségéhez illett.' Művészete a régi, nagy festők hagyományát követte, főleg Rembrandtét, Tizianét. Gyors, sommázó ecsetkezelése Frans Halséra emlékeztet. A műveiből kiragyogó eleven életérzés képei minden kis részletét ma is csodálatossá teszi. Mély pszichológiai érzéke és elragadó színvilága remekművekké avatja azokat a képeket is, melyeket akkor kevéssé becsültek. Kora és környezete a nagyméretű kompozíciókat kívánta tőle - ezek láthatók a világ nagy gyűjteményeiben, kevés Magyarországon is mint az 1871-ben festett egyik főműve, a Tépéscsinálók. 1871-ben nagyot fordult élete. Párizsi barátai, a De Marches házaspár meghívta házába. A világhír melléje szegődött, s vele a gazdagság, a fényűzés. Feleségül vette De Marches báró özvegyét, s a nagyra törő asszony egyfelől, másfelől ame- rikaias ízű reklámkampányt folytató műkereskedői embertelen hajszára fogták. Két kézzel szórta a pénzt. Legendás hírű palotát építtetett magának. Estélyein egész Párizs megjelent, a szellem és rang kiválóságai adták egymás kezébe a kilincset. Kezdetben még hazai, gyermekkori élményanyagából merített. Az éjjeli csavargók (1873) A falu hőse halkabb vagy hangosabb történelmi jelentetek élőképszerű beállítottsággal, ami Párizsban egzotikumként hatott. Hogy vezető pozícióját megtarthassa, új témák után kellett néznie. Gyermekkori emlékei is halványodtak, a világ akkori fővárosának elkényeztetett közönsége pedig a századvégi kapitalizmus nagy konjunktúrájában saját életének megörökítését várta el a festőtől. így keletkeztek szalonképei, melyek hihetetlen mennyiségében keltek el mesés összegekért. Nyitányuk a Műteremben (1876), melyen saját magát örökítette meg feleségével együtt a festőállvány előtt. Szinte rubensi gazdagság árad a képből, a pompás környezetben a nemes anyagok között dúskáló festő életöröme. A szalonképek sorozata előkelő párizsi lakószobákban játszódik velencei tükrök, legyezőpálmák, a kor divatja szerint agyonzsúfolt berendezések között. Elegáns fiatal nők, ápolt gyermekek napi elfoglaltságait ábrázolja. Festő- iségük ma is eleven, akad köztük néhány gyöngyszem is. Ma a legnépszerűbb alkotásai kisebb genreképei, melyekben festői előadásának zsenialitása tisztán érvényesül, mint a Kö- pülő asszony-ban (1873) vagy a Rőzsehordón (1873). Más tárgyú vásznai közül képmásairól, tájképeiről és kisszámú csendéletéről sem feledkezhetünk meg, mert ezek nemcsak a magyar, hanem az egyetemes európai művészet remekei. Képmásainak egy része barátságból készült, mint Liszt Ferencé, Haynald érseké, vagy Padi Lászlóé. A kor azonban nem ilyeneket, hanem méretben és igényben óriási alkotásokat kívánt tőle. így születtek meg a nyolcvanas évektől kezdve monumentális vallásos képei. A Krisztus trilógia első darabja, Krisztus Pilátus előtt (1881) még egyszer és utoljára a világsiker csúcsára emelte a festőt. A fárasztó hajszában Munkácsy kimerült. Fiatal korában szerzett szörnyű betegsége kiújult, lelki feszültsége állandóan fokozódott. Örömét nem lelte már a fényűzésben, a borzalmas vég előérzetétől űzve menekült a nagy bibliai kompozíciókba. A Krisztus Pilátus előttinek sem elődje, sem utódja nincs a magyar vallásos festészetben. A dráma a lélekábrázolás remeke. A kompozíció Krisztus fenséges nyugalmával szilaj ellentétben álló, hevesen gesztikuláló tömeggel, középen Pilátus alakjával legszuggesztívebb alkotásai közé tartozik. Nem mondható ez el a sorozat másik két darabjáról, az 1884-ben festett Golgotáról és az Ecce homoról (1895). A romantikus realizmus ösvényéről letérve, a kórral és becsvágyával versenyt futva megfestette még a bécsi Kunsthistorisches Museum óriási mennyezetképét, a világos színeivel Munkácsyra egyáltalán nem jellemző alkotást. Élete utolsó éveiben a halállal viaskodott csupán. Elméje elborult, az endenichi szanatóriumban 1900 május elsején a halál már csak egy élőhalottat váltott meg szenvedéseitől. A legnagyobb magyar festőt gyakran méltánytalanul kezeli a hálátlan utókor, pedig az a nagy szenvedély, mely életében fűtötte, a laikus számára észrevehetetlen hibáin keresztül is feledhetetlenné teszi alkotásait, melyeken az égő kolorit aratja diadalát. Brestyánszky Ilona Tanulmány a Krisztus Pilátus előtt című képhez (1874) B alatonalmádi, augusztus, szezonvégi nyár. Az élelmesebb kereskedők már csomagolják a műanyagbóvlikat, de a háztulajdonosok még nem engednek a gondosan titkolt s méregdrága szobaárakból. Mi a vállalati üdülőben szinte fillérekért lakunk, élvezzük a felhőtlen eget, a rákkal fenyegető napsugárzást - fittyet hányunk két hétre az egész világra.- Apu! Mi az a marxizmus? - úszik közelebb a tóban tizenké- téves lányom.- A Kari Marx filozófus által hirdetett nézeteket nevezik marxizmusnak - felelem, s szándékom szerint tovább ringatóznék a gumimatracon.-És mit hirdetett? Mi a lényege a marxizmusnak? - faggat (zaklat) tovább.- Hát... Azt nehezen lehet öt mondatban összefoglalni. Hagyj már békén ezzel!-De mégis! Jó volt vagy rossz, amit hirdetett?- Volt benne jó is, meg rossz is.- Akkor mondj legalább egy jót, apu! Kérlek szépen ...!- Például... Szerette volna elérni, hogy minden ember egyenlően részesüljön a világ javaiból.- És mi volt benne a rossz?- Hogy nem lehet megvalósítani. Valami történt ebben a pillanatban. Istenem - gondoltam -, milyen távol is vagyunk a marxizmus, a „létező” agyrémek birodalmától! Milyen jó is levegőt venni, s kinyújtózni parányi létem önfeledt mikrokozmoszában. Még ha szegényen, pénztelenül is, még ha új hiénák lesnek is ránk, s köröskörül az új rend, a tőkés kapitalizmus odvas fogtú merednek rám. Mégis jó, mégis különleges ez az aprócska fölszabadulás. Amikor már a régi prés nem képes kisajtolni az ember lelkét, s amikor még az új prés szorítása alól képes vagyok kisiklani - egyelőre. De meddig? Az angolnák után a cápák is megjelentek a Balatonban, s a szezonvégi nyár a cápák szezonkezdetét is fölvillantja a farkúszók villámsebes cikázásával. Öröm és ellazulás, szorongás és félelem. Ezt akartuk? Nem. Gabriel García Márquez mondata mintha rólunk íródott volna, e korról: „Nagy árat fizettünk ezért a mocskos függetlenségért”. Igen, nagyot. Mert csak a tagadás bizonyossága vált gondolattá és tetté, a holnap éto- szát sem időnk, sem képességünk nem volt kimunkálni. Talán még pótolható, de egyelőre Kelet vaskarmából kiszakadva Nyugat könyörtelen mancsa vonz mágnesként magához. Nem kellett a Nyugat által eltűrt és jóváhagyott szocializmus? Tessék, cserébe itt van Vadnyugat, a kíméletlen rabszolgaság komfortosítottabb változata. Mi pedig maradtunk a helyünkön földrajzilag és lelkiekben is, „Európa” eljött hozzánk, mert hívtuk, mert vártuk, és kiderült, hogy ez az Európa-nevezetű lény maga a sátán. Hiszen Európa a fasizmus, a kommunizmus is, Európa az önálló Szlovákia közös vízlépcsőnkkel együtt, a csonka Szerbia, Európa Ukrajna és Bosznia, Európa a világkiállítás új Bős-Nagymarosa, Európa Trianon, Európa Antall József és Torgyán József, Európa a munkanélküli magyar paraszt, az elbocsátott bányász és az egyházi iskolába kényszerített tanár - ez a mi anti-Európánk. S én, aki szerettem volna, és tudtam is igazodni sok társammal együtt mindazokhoz az okos elmékhez, akik korábban képesek voltak jövőteremtő eszméket hirdetni, én most szálegyedül lebegek Európa lassacskán leeresztő gumimatracán - egyedül vagyok könyörtelenül. Nem szólít senki, csak a nádas susog, s a tó időtlen hullámai küldik, míg küldhetik utolsó üzenetüket József Attilá- san: Ne hódolj, ne hódíts, létezz a saját törvényed szerint, mások javára. Igen, a közösségi társadalmat hiányolom, amelyben az Én Mi-vé válhat, amelyben úgy vagyok otthon, hogy feloldódván sem feledhetem egeden pillanatra sem küldetésemet és múltamat. „Az emlékezőtehetség etikai kérdés” - úja Ancsel Éva. És pontosak a mi emlékeink. Soha a múltat, soha a múltnélküli felelődén újat. Se itt, se od, de mindig: közben. Hiszen ha egy személyiség önmagává tud kristályosodni, akkor a szuverén, okos, humorral áldott személyiségek köztársasága hazát is teremthet. A régóta áhított szellemihazát, amely majd megszüli a földközeli valóságosat is, az önmagára büszke és bölcsen befogadó Magyarországot. Ez az, amire szükség van, ez az, ami hiányzik. Emészthetetlen múltunk méregtelenítése. S a cél hiányzik, mely nem önmagába zárul, mely nélkülözi a cél-tudat kímé- leden eszközeit, s amely folyamatosan föléli önmagát, hogy ezáltal újabb energiát és lét-helyzeteket, esélyeket te- remtve-fölszabadítva társadalmi törvényekké formálja a tartós természeti törvényeket. Ez az élet, s ami fontosabb: a Lét egyeden esélye. A közös lélegzetvétel. A hangyát kikerülő kerékpár útja. A leigázás helyett az együttes létezés etikája. Ez a tanítás lényege. A szezonvég ritmikus törvények szerint szezonkezdet is egyben, s ha még bízni lehet, hát csak ebben reménykedhetünk. Ám nélkülünk nem lesz semmiféle kezdet. Onnan folytasd, ahol abbahagytad - szól apám és a múlt üzenete. Hogy hatvan, vagy hatszáz, vagy hatezer évre kell visszanyúlni a folytathatóság, az újjászületés érdekében? Szinte mindegy. Történelmi és isteni intuíció kell a végső katasztrófa elkerüléséhez. Van-e rá esély? Igen, hiszen - még - élünk. Kaotikusán, kuszán, ha- zátlanul, érintés nélkül - de élünk! Évezredek törmelékét örökölve, kedvező esetben is jó pár évszázad szükséges ahhoz, hogy ... Mihez is? Nem tudom. Annyit sejtek csupán, hogy a nélkülözhetetlen felelősséghez, az esélyhez, a túlélés esélyéhez. Hogy a mi téblábolásunkat későbbi nemzedékek járható útra terelhessék. Miért fontos mindez? Nem tudom ezt sem. Nem tudhatom. Emberi sorsom grádicsán bukdácsolva a Lét parancsát követem, esendő „akaratomtól” függetlenül. S mert élek, számomra fontos minden létező, s ezért a Lét fönntartása, megőrzése a legfontosabb parancs. Mivel a valódi társadalmi erkölcs a természet, a teremtő mindenség szándékával azonos. Mondom ezt hittel, de hitetlenül. Igen, Veled uram, de nélküled. S azonosság-tudatom azt szeretné itt és most, hogy ne legyen mocskos a Balaton vize. Az Isten egyik árva könnycseppje. S azt is még, hogy kislányom tíz-húsz tempót bíró gyönge karján úszva fölemelje a fejét, és tíz év múlva ismét megkérdezhesse:- Apu! Mi az a marxizmus? Szikra János Szezonvég
