Új Dunántúli Napló, 1994. augusztus (5. évfolyam, 210-239. szám)

1994-08-13 / 222. szám

1994. augusztus 13., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 11 Ferenczes István: A sebhely Arcul ütöttek. Többször is. Itt azt mondták, nem vagyok jó magyar. Ott azt mondták, hogy nem is vagyok az. Mert nem tu­dom milyen alkalomkor nem tűztem mellemre kokárdát. Mert nem tudom milyen ese­ményen nem lobogtam talpig nemzeti színben. Mert hasonla­tosan Szabó Dezső Elsodort fa­lujának megzavarodó főhősé­hez, nem ordítozom lépten nyomon, hogy magyar vagyok, magyar vagyok, magyar va­gyok. Mert.. Szégyenemmel (?) hová me­nekülhettem volna máshová, mint haza anyámhoz, akár az ár­tatlanul megfenyített, síró kis­gyerek, haza szülőfalumba a szobor elé. A szobor ott áll a ki­csi székely falu, kicsi főterének közepén. Immár öt ven éve. Apám építette. A hármas határt szimbolizáló talapzaton, a két kereszt között, egy komor, szomorú arcú öreg honvéd két­méteres, műkőbeöntött szobra áll. A csíksomlyói Jézusfafa­ragó ember, öreg druszám, ne­vezett Ferencz István mintázta, apám segítette. A honvédről nem lehet tudni, hogy vigyázz- ban áll-e, vagy épp pihenőt ve­zényeltek néki, mert bokáig ta­karja a mundér, amelyet valahol a nagyorosz télben, a Don-ka- nyamál viselt. Csupán a szuro- nyos puskáról mondhatjuk bi­zonyossággal, hogy most már örökre belefagyott marokra szo­rított két kezébe. Ez az egyetlen fegyver a falunkban. Egy nagy fegyverkeresési kampány során - mert a Székelyföldön időről időre a román hatalom elkezdi keresni a fegyvereket egy mókás kedvű magyar milicista jóvoltából, akit állandóan letol­tak a felettesei, mert nem tanú­sított elegendő buzgóságot a fegyverkutatás terén, a szobor­tól akarták elvenni a falu egyet­len fegyverét. Nagyot röhögött mindenki az eseten. A felettes is, s a falu egyetlen milicistája is, aki heccből riadóztatta az elvtársakat. Most öt rendőr van a falunkban. Mind románok. Ők sem tudják, talán nem is akaiják elvenni azt a fegyvert. De el akarta venni a falutól az egész szobrot a diktatúra utolsó éveiben a román hatalom. Ma is őrzöm azt a lepedőnyi listát, amely a lebontásra ítélt székely- földi műemlékekről készült. A listát egyfelől egy renegát me­gyei párttitkámő írta alá, másfe­lől pedig az a román nemzeti­ségű Kultúrcsinyovnyik, aki az 1989 decemberi fordulat után először jelentette fel a széke­lyeket, mint irredentákat, sovi­nisztákat, szeparatistákat, aki aztán parlamenti képviselő lett, s elindította a szégyenteljes Har-Kov jelentést. Hál’istennek azonban a szobor megúszta a lebontást, a jelentést. Ki tudja még, mi veszély le­selkedik rá, de edzettnek tűnik, megedzették a villámok, az íté­letidők. A mögötte lévő húsz­méteres árbócrúd, a felszentelés pillanatát kivéve, sosem lobog­tatott zászlót, faluvédő villám­hárítóként szolgált mindig is. Egyik alkalommal épp kisö- csémet mentette meg. Játszótár­saival a tízórait majszolták a szobor lépcsőin, amikor lecsa­pott az istenítélet. A gyümölcsí­zes kenyerek maradtak, a gye­rekek röpültek. De a villámhá­rító zászlórúd jóvoltából ma is élnek. Magyarok. Most mond­jam azt, hogy a háromszínű lo­bogó így, kitűzés nélkül, a hiá­nyával is lehetett, s lehet taka­rónk és ápolónk, lelkűnknek, testünknek gyámola? 1 De ez a szobor ennél is több. A talapzaton ottvolt az első vi­lágháborúban elesett hősi halot­tak névsora. Számszerint 31-en voltak. Most már ott van, a tava­lyi felújítás, magasabbraemelés után a második háborúban el- holtaké is. ők 21-en voltak. Mindannyian magyarok. Hogy hősöknek mennyire voltak hő­sök, nem tudom. A szobrot sem nevezik a hősök szobrának a fa­luban. Egyszerűen csak Szobor. Csak az biztos, hogy ezek az emberek magyar hadseregben, magyar hazáért, magyarokként pusztultak el Európa harcterein. Még a Bukarestben megesett szolgáló lány egyetlen fia, Ko- pacz Mircsi is magyarként halt meg. És úgy haltak meg Bírók, a Csiszerek, a Dombik, a Fe- renczek, a Gálok, a Fülöpök, a Kovácsok, a Lászlók, a Rádu- lyok, a Péterek, a Sánták, a Sa­lamonok valamennyien, mind az 52-en a kétszáz házas kicsi faluból. A két márvány tábla kö­zött pedig Vörösmarty Szózatá­nak utolsó négy sorával vallják meg helyüket a világban, nem­zetünkben a település lakói. Az eddig leírtaknak látszólag nem sok közük van az én arcu- lütésemhez, csupán körülíiják a sebet, helyszínrajzát adják az én kokárdámnak. A honvédszobor alatti főtalapzaton, a székely jelképek, a Nap, a Hold s a csil­lagok között bárányfelhőnyi folt látható, mint egyre hatalma­sodó, üszkösödő seb, szinte lük­tetve, képzeletet lázragyújtón kanyarognak fájó szélei. E folt helyén eredetileg egy piros-fe- hér-zöld alapozású graffitó volt az ezeréves Magyarországról. Az írás, amit eredetileg erre az ellen-domborműre terveztek. - így volt, így lesz! - már az épí­téskor elmaradt, hisz bármeny­nyire is reménykedtek lelkűk mélyén a szobor állítói. sejtet­ték, tudták már, hogy így volt ugyan, de így nem lesz már soha. A nemzetszín graffitó fö­lött eltelt a négy év, és jött fel- szabadulás, vagy ahogy nálunk fele mondják a második román­világ. A szobor maradt, de a graffitót el kellett tüntetni. Le­vakolták. Szinte hiába. Mert a vakolat pergett, pattogott, évente lemállott, újból előtűnt, bár egyre megkopottabban a pi- ros-fehér-zöld. Vagy mert gyenge volt a cement, de való­színűleg leginkább azért, mert a le vakolás előtti éjszakán zsírral kenték be a falu legényei. Ezért kellett szinte évente újrava­kolni. E művelet által egyre na­gyobb lett, egyre hatalmasabbá vált a folt, ez a szürkepenész színű országos sebhely. Be-be- szakadozik, mint tengerpart, s mind hatalmasabb fájdalom lépi túl határait... Most már nem hull le, szilár­dan áll vakolat. Szinte alig lát­szik nagy sebünk. De én tudom, de mi tudjuk, hogy alatta ott ra­gyog bíborló színe a kiontott vérnek, tisztasága a végtelen hómezőknek, s reménysége a tavaszi rétnek. Ott van mélyen a cementhabarcs alatt az én ko­kárdám. ezt viseljük, mint a gé­gerákban operáltak a mikrofon­nal eltakart nyílt sebet. Ne kéije hát senki tőlem számon ma­gyarságomat. A kokárdást, a fellobogózottat sem. Nekünk, itt a Székelyföldön számtalanszor gyúrták le szimbólumainkat a torkunkon. Legutóbb épp alulí­rottnak mesélték Csíkszentdo- mokoson, miként etették meg áldozataikkal a piros-fehér-zöld zászlót 1944 őszén a Ma- niu-gárdisták. De szinte minden székely faluban mesélnek ha­sonló történeteket És meg kel­lett enni, miként Ábelnek a sast a Hargitán. Akit egyszer jól lak­tattak, azt ne akarja másodszor is jól laktatni, tisztelt uram. Nem a kokárdától, nem a zászló lengetéstől lettünk s vagyunk magyarok. Számomra magyar­ságunk szimbólumai a legbenn- sőbb, legszemélyesebb, legfá­jóbb titkaimhoz tartoznak. Túl­ságosan gyakori emlegetésük­kel, megnevezésükkel elvész a karizmájuk, oda a varázs. Úgy vagyok én ezekkel a dolgokkal, mint a parancsolattal: „Az Úr­nak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd ...” Nem mondom, nem kiáltozom, nem írom le, csak ha nagyon muszály, hogy m .. .vagyok. Ha ez szégyellni- való, tessék, itt van arcom má­sik fele is, jó Uram. Sápadt, mint a fogyó Hold. Művészeti központ az Ormánságban Szatyor Győző nemcsak alkot, szervez is Sellyén iparművészek és pedagógusok részére szerveztek tábort Szatyor Győző pécsi grafi­kus, szobrász játszóterét adták át júniusban Budapesten, a IX. kerület Ifjúmunkás utca 1. Számú Általános Iskolájában. Ugyanekkor avatták fel „Hívo­gató” című szobrát is az iskola előtt. Szatyor Gvőző azonban nemcsak farag, ő az egyik lét­rehozója a sellyei székhelyű Ormánsági Művészeti Központ Alapítványnak.-Alkotásaimhoz döntő indí­tást és állandó megújulást szü­lőföldem adja. A népművészet és a képzőművészet vágya arra kötelez, hogy munkáimban a hagyományok megőrzése és a mai valóság együttesen legyen jelen - fogalmazza meg ars poé­tikáját.-Hogy alkotóvá lettem, azt szülőföldemnek, az Ormánság­nak köszönhetem. Ezért próbá­lok meg neki mindent vissza­adni, amit csak lehet. így jutott eszembe a Művészeti Központ létrehozása. A megvalósításban dr. Nórántné Hajós Klára, Sely- lye polgármestere, Csutorás Jánosné, a művelődési ház ve­zetője és dr. Tarján Gábor bará­tom segített. Sellyén idén nyáron gazdag művészeti programot szervez­tek. Megnyílt az alkotó pedagó­gusok és az iparművészek tá­bora és alkotótelepe. Pandúr József művészettörténész is tar­tott foglalkozásokat. A pécsi Mátyás király utcai Zenei Álta­lános Iskola kórustáborát is itt rendezték meg. Augusztus 20-án a sellyei Kis Géza Múze­umban állandó galéria nyílik, ahová kiállítások sorát tervezik. Ugyanekkor adják át Szatyor Győző új játszóterét.- A fából faragott játszótere­ket akár modem szobroknak is felfoghatjuk. Komoly alkotói feladat egy teret berendezni. Már nyolc ilyen alkotásom áll. 1979-ben a pécsi Köztársaság téri óvodában készítettem el az elsőt. A tettyeit egy évvel ké­sőbb. A fiatalok, alkotók számára szállást étkeztetést a Mezőgaz­dasági Középfokú Szakoktatási Továbbképző és Szaktanácsadó Intézet biztosít a sellyei önkor­mányzat segítségével. Július 4. és 12. között nem­zetközi grafikai, festészeti tá­bort rendeztek a pécsi Berek ut­cában működő SMAP Galériá­val közösen. A szerb, horvát, bosnyák, olasz, osztrák és ma­gyar művészek a plein air festé­szettel ismerkedtek. Idén má­jusban a galéria igazgatója, Seid Hadziselimovic pécsi művésze­ket látott vendégül a Rab szige­ten, ennek viszonzása volt a sellyei meghívás.- Terveink között szerepel kis műhelyek kialakítása is, ahol fiatalok ismerkedhetnek meg a fa-, bőr-, textil- és kerá­miamesterséggel. Nem egysze­rűen technikai ismereteket sze­retnénk átadni, hanem szellemi­séget, életmódot, filozófiát is, a népművészet értékeit. Az alko­tásban én nem a realizmusra tö­rekszem, hanem arra, hogy a va­lóságból kiindulva megteremt­sem a magam világát. A nép­művészet lemásolását sem te­kintem célomnak, de nagyon fontos kiindulási alapnak tartom azt. Szatyor Győző szerint a mű­vészet és pedagógia elválasztha­tatlan egymástól. A pedagógiá­ban ugyanis ott él a művészet, és a művészetben ott él a peda­gógia lehetősége. Ezért nem vé­letlen az, hogy egy olyan ala­pítvány létrehozásában vállalt szerepet, melynek célja a fiatal művészek számára megterem­teni a találkozások és az alkotás lehetőségeit. U. G. Herceg Árpád Fej fa 1. Ki emlékszik Boór Évára? Teste mikor az angyalokhoz elballagott, földi népekhez szállt a lelke. S lelkét a Láz a földdel elkeverte. 2. ölel az árvacsalán földdel terhes az ég valamikor el kell menni hova siklik alattam a jég 3. kell lenni valahol egy katedrálisnak egyetlen lélekharangnak legalább csöndölni csöndíteni csördíteni ha kell haza találjunk hova méghazább Erdei-Szabó István A Nap vakujában Titkom nincs már amit óvnék megkötöz a föld elejt az ég álmom lusta kövek közé csobban s az idő végtelen vásznán vergődik az áldott reménység szakadatlan a kékség mélyéről előhívom a méregzöld tavaszt dajkálom néhány napig majd mint az idő az öregeket elejtem azt minden öröm mint a láng elszökken elpattan a jövő a Nap vakujában utolsót lobban Csizmadia Imre Delelőtői alkonyatig Hétfőn kazalba raktuk az ösz- szes gyepszénát, vacsora után, estefele megkalapáltam a ka­számat, naplemente után körül­kerültem a búzatáblát, és ott, ahol a legérettebbnek találtam, hozzáfogtunk Bandival a kötél- csináláshoz. Bandit még tanít- gatni kellett, mert még nem tudta, hogyan kell összeilleszteni a kötélnekvaló két végét, de ha­marosan beletanult. Egy jó óra múlva bementünk lefeküdni. Másnap 28-án, kedden haj­nalban, még napkelte előtt tele­öntöttem egy kétdecis laposüve­get aratási pálinkával. Dobogó szívvel mentem az istállóba, arra gondoltam, hogy hátha Bandi megijedt a ráváró marokveréstől, és hazaszökött. De nem - első szavamra felkelt, szénát dobott a lovak jászolába, én lehánytam a ganét alóluk, aztán tokmány a pantalló- és gatyakorcba, kasza a kézbe, laposüveg a zsebbe, és irány oda, ahol este abbahagytuk a kötélcsinálást! Ott az este elké­szített és kévébe kötött kötél­csomó mellé állítottam a lapos­üveget, kaszát, tokmányt mellé, és nekiláttunk a kötélcsinálás- nak. Tövestül nyűttük ki a kötél- nekvalót, így hosszabb lett a kö­tél, no meg jobb is volt vele a kévéket bekötni. Jobban rácsava­rodott a töves kötélvég, mint ha lekaszáltból készült volna. Ami­kor ki volt az öt kéve kötél, ötösbe raktam, és még csinál­tam további 4-5 kévére valót. Általában 18-22 keresztet arat­tunk egy nap alatt, de jó volt, ha megelőztük magunkat kötelek­kel, mert ha egész éjjel fújt a szél, a következő reggel nem lehetett csinálni, mert nem volt harmat, és a szárazon készült kötél kötéskor tekerés közben elszakadt. Szerencsések vol­tunk, ha volt az előző napról kimaradt kötelünk. Früstök után kaszásnál kasza, marokverőnél kuka és egy kanta ivóvíz, így mentünk az érett ga­bonatáblához. Parasztembernek az a legma- gasztosabb, -fölemelőbb érzése, amikor - mielőtt az első kasza­suhintást megteszi - végigtekint a szép, viaszsárga kalásztenge­ren, és jóleső, szívet melegítő érzéssel állapítja meg: ezt én te­remtettem! Ősszel elszórtam a magot, kikelt, betakarta a hó, majd jött a kikelet, nőni kezdett, szárba szökkent, millió kalászt hozott, viaszsárgán érett, és most itt van előttem, váija, hogy learassam. Betakarítsam, elcsé­peljem. Űgyanezt éreztem én is akkor és az azután következő aratá­sokkor, mikor először fentem meg a kaszámat, és fenés köz­ben taktusra rigmusoltam: „Ka­szám éles, kenyerem bélés, én vagyok a Vásárhelyi pusztán egy éhes bérel.” Mire Bandi megszólalt:-Aaz-a, ha maga béres, ak­kor én mi vagyok, Imre bá­tyám?-T: t csak gy marokverő vagy, aki szidja az acattüskét, mikor mgszúija a kézit! Vgyél magadhoz nyolc kötelet, mert’ olyan hosszú élőt kaszálok, hogy nyolc kéve lsz benne. Még egyszer végigtekintet­tem a még csonkítatlan búza­tábla fölött, és „Uram Jézus, se­gíts mg” sóhajtással megtettem az első kaszavágást. Mivel Makó József bátyám­nak felese voltam, tudtam, hogy a magam erejéből, egy kaszával nem győzök mindkét helyen eleget tenni, még előző héten kiadtam holdszámra egy szom­széd tanyás embernek hat hol­dat, kisholdankint 60 kg búzáért vagy árpáért (4 hold búzát, 2 hold árpát). Akkoriban talpon álló gabo­nát 50-60, dőltet 60-70, kavart, kuszáit gabonát 80-90 kg-ért arattak le kisholdankint (1100 négyszögöl). A holdszámos arató kötelessége levágástól a fölkeresztelésig, a kaparék föl­takarítása, kévékbe kötése s a keresztszakasz végénél ötösbe rakása volt. Ha ezután a behor- dásig a szél széjjelhányta a ke­reszteket, azok újra összerakása már a munkaadó kötelessége volt. Én az én János szomszé­domnak egy liter aratási pálin­kát adtam, hogy jobb kedvvel arasson. Mikor hozzáfogtam az aratáshoz, János is hozzáfogott, és így József bátyám is meg volt elégedve. Egyik kasza az enyémet vágta, a másik az övét. Az aratás ideje alatt sem eső, sem vihar nem volt, így jól ha­ladtunk. Tíz nap alatt learattunk búzát, árpát. Ezalatt én csak ad­dig voltam a tanyában, míg haj­nalban föl nem keltem, früstök- kor, ebédkor, vacsorakor, a reg­geli és déli kalapálás ideje alatt. És mikor este tíz és tizenegy óra közt a kútnál lemosakodtam, és dögfáradtan nyugovóra tértem. Bizony a kisfiámat csak olyan­kor láttam. De azért, mielőtt le­feküdtem, sosem mulasztottam el, hogy néhány percig ne gyö­nyörködjek benne, amikor a Keresztesné Katica nagynéném- től kölcsönkapott babakocsiban édesen aludt. Attól a Katicától, aki négyéves koromban a „sze­retőm” volt, de 1927-ben már négyszeres édesanya. Alighogy nyugdíjba helyez­tem a kaszát, kötöttük a vendé­goldalt, és hozzáfogtunk az asz- tagba hordáshoz. Ez annyival könnyebb munka az aratásnál, hogy nem kell hajnali háromkor kelni és tíz-tizenegykor éjjel le­feküdni. És hogy a kéveadogató nem kézzel fogja a kévéket, ha­nem villával. Az asztagrakó, aki én voltam, minden kévét egyenkint kézzel igazít a he­lyére. De azért most, öreg fejjel is mondhatom, hogy akkor vol­tam egész év alatt a legboldo­gabb, mikor asztagot raktam, és sokszor álmomban is asztagot rakok. Semmi rossz idő nem hátráltatott hordás közben, és négy nap múlva takarékos asz- tagok voltak mindkét tanyában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom