Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-30 / 208. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. július 30., szombat Pardi Anna: * Átváltozások Az ember nem az a halhatatlan állat, ami a világegyetem. Csak az a szűzkos, mérlegoroszlán, ikerrák, aki hátrálva, előzve érinti a természetet, s a látható és láthatatlan gyermekeket az utcán Az ember nem az a hideg ész, meleg vér mostoha makroorganizmus. De oszlásnak indult jácintjával kinyitja a legtitkosabb ajtót. Fölmegy egy lépcsőn, a hol hősi, hol öngyilkos labirintusokon, s mert tudja, hogy a legfőbb jót csak egyetlen lépés választja el a legfőbb rossztól, áll és tétováz, míg suhan felé két, hamar degenerálódó dolog szárnyán a csőd vagy az átváltozás. Fényképalbum brokátban Színészek és dokumentumok különös élete Egyszer csak behozott valaki a színházba egy foszladozó brokátba öltöztetett fényképalbumot. Lakáskeresés közben találta a földön, egy lomkupac tetején. Az album Mendelényi Vilmos színművész magánéletének fotóit tartalmazza. Mendelényi a csónakban, Mendelé- nyi egy parkban két hölgy között, akikről nem derül ki, hogy kicsodák. A díszlet, a póz és a jelmez már sohasem változik. Lámcsak, így válik a múlt örökös jelenné. Ha megkérdeznénk egy gimnazistát, mi jut eszébe arról a névről, hogy Mendelényi, azt mondaná: „színházi bérlet”, esetleg azt is tudná, hogy „valami színészről van elnevezve”. Amikor Mendelényi Vilmos, a pécsi színház színésze összeesett az utcán, és egy pillanat alatt elvesztette kapcsolatát a világgal, volt, aki így szólt: „Én arra a Métára akarok emlékezni, aki velem énekelt és táncolt a színpadon”. Mindenkinek szíve joga, hogy emlékezetének fotógyűjteményét megválogassa (ha teheti), ezért ő nem is látta többet Mendelényit, és nem látták mások sem. Bár egy valaki mégis. Labancz Borbála - akivel szerepkörénél fogva keveset volt együtt a színpadon -, többször kihozta őt a szociális otthonból. Igaz, hogy nem lehetett tudni, mi van a régi mosoly, a régi szem és homlok mögött, de Bori szentül hitte, hogy Mendelényi agyában vannak még épségben maradt emlékképek, amik az ő türelmes monológjaival felidézhe- tők, és amikre tekintetével mintha válaszolna. Labancz Borbálának nemcsak a hangja volt dús és meleg, hanem az egész lénye. Bátor is volt és szembenézett minden helyzettel, amit az élet vele, és másokkal produkált. Talán így nézett szembe saját halálával is. Talán -. ahogy elvonultak akkor előtte életének emlékfotói, eljutott a Peer Gynt-ig, Aese haláláig. Aztán elvitt mindent, amit összegyűjtött. Uramisten, mégis milyen borzasztó lenne, ha belső képeinket valamilyen képernyőre ki tudnánk vetíteni! Micsoda őrült dokumentáció! Kiderülne ugyan, hogy Mendelényi tud-e még örülni valaminek, és hogy a halódó mit akar magával vinni a sírba, de az is, ha a szelíd nyúl belül sárkány, és retteghetnénk, hogy sötét és titkos belső fotóinkat, amik kidobhatatlanok, hova dugjuk el, vagy hogyan tudjuk retusálni. Fényképtáruk kivetítésével foglalkozzanak csak a művészek, mi pedig hadd hordjuk megszokott álarcunkat. Ha néha zavar minket és izzadunk alatta, az attól van, hogy tudjuk: igazából csak a művész álarca jogos. Lessük is izgatottan, hogy miként keverednek a színpadon a szerep és a játszó személy vonásai. Labancz is, Mendelényi is önmagát adta minden álarcában, ezért hittünk el nekik mindent a színpadon. Össze kéne gyűjteni róluk tudatunk emlékképeit, szavakká változtatni azokat és papírt meg kiadót keríteni, hogy a diák is tudja, hogy a „Mendelényi” nem csak színházi bérlet. És papírra kéne tenni a Pécsi Rádióban elhangzott színész-színházi riportokat. Apropót ad erre az, hogy a Pécsi Nemzeti Színház 1995-ben lesz száz éves. Mi mindent lehetett volna a száz év alatt összegyűjteni! A terem és a tárolás problémáit - főleg az első ötven évre gondolva - tökéletesen megoldotta a történelem: eltűntek az egykori színigazgatók fénykép- és szövegkönyv-gyűjteményei. Szerencsés esetben eljutottak egy könyvtár védelmébe, esetleg egy színházrajongó újságíró polcaira, nagy részük azonban a zúzdába vagy a szemétbe. Néha mégis történnek különös dolgok. Például Heriszt János, a színház egykori jel- meztárosa valahogyan jelt adott a fiának a túlvilágról, hogy azokat a kockás borítójú füzeteket, amiket még a harmincas években vett, és amikbe pontos dátummal leírta, hogy mit viselt „akkor” az a szubrett vagy drámai hős - hozza be szépen a színházba. És itt van ez a brokátba kötött emlékalbum. Az ember megilletődve nyitja ki és olyasmire gondol, mint amit Ingmar Bergman írt A legjobb szándékok c. könyve előszavában: „Behatolok a képekbe és megérintem az embereket, akikre emlékszem, és akikről nem tudok semmit. Szinte jobb mulatság, mint a régi némafilmeket nézni, melyekből hiányoznak a magyarázó feliratok. Szabadon szőhetem köréjük a magam történeteit.” Péter Anna Tizenöt éves a Pécsi Galéria Egy jól működő kulturális intézmény 1973-ban megnyílt a Csont- váry Múzeum, s ezzel megszűnt Pécs város egyetlen kiállító- terme, ahol az itt élő képzőművészek bemutatkozhattak. Kiállításokra azonban szükség volt, hiszen Pécsett kitűnő művészek éltek és dolgoztak, ezért a legkülönbözőbb helyeken rendeztek tárlatokat, iskolákban, a volt Bányászati Múzeum épületében, a Nevelők Házában stb. Aztán 1977. augusztus 15-én, a mostani Corso Kávéház helyén, az akkor még siralmas állapotban lévő épület földszintjén megnyílt a Pécsi Galéria, a mai galéria elődje, Pinczehelyi Sándor vezetésével, ahol 1981-ig, a Kamaraszínház rekonstrukciós munkálatainak megkezdéséig rendeztek kiállításokat. 1979 júliusában, tizenöt éve, a VI. Országos Kisplasztikái Biennáléval fölavatták a Pécsi Galéria Széchenyi téri bemutatótermét. Csorba Tivadar annak idején a Városi Tanács Művelődési Osztályának vezetője volt. A galéria léte nagymértékben neki köszönhető.-Minden hivatalos jelentésben benne volt az a kitétel, hogy Pécs városa és lakossága szereti a művészeteket - meséli Csorba Tivadar de ennek ellenére a kulturális intézmények igen rossz állapotban voltak. A Kamaraszínház épülete össze- dűlőfélben volt, a nagyszínház évadnyitóira évről-évre külön engedélyt kellett beszereznünk, mert a kupolát a szentlélek és vassodronyok fogták össze. A balett csak azért tudott működni, mert mozgásteret kapott az országban és külföldön. Egyértelmű volt, hogy az itt élő művészeknek nincs kiállító helyiségük. Akkoriban sürgőssé vált a Nagy Lajos melletti kollégium épületének felújítása, mert megrokkant a földszinti födémszerkezet. Ezért aztán le kellett mennünk a pincébe, megszemlélni az állapotát. A pince akkor, mint légópince, illetve annak gyógyszerraktára üzemelt, lejárt gyógyszerek tömegével, összetört bútorokkal, patkányokkal. De Wunderlich Józseffel, az Építő és Tatarozó főmérnökével megállapítottuk, hogy mégiscsak gyönyörű a helyiség. Sok művészt levittem, nézzék meg, jó lenne-e galériának. Nagyon tetszett nekik, s bár a tanácson többen inkább kocsmát akartak csinálni belőle a bevétel miatt, mégsem ütközött nagy ellenállásba a galéria ügye, csak pénz volt rá kevés. Megterveztettük, Bachman Zoltán, az építész tervező nagyon lelkesedett a munkáért. Közben a győri színházban kiselejteztek görög márványlapokat, mert hibásak voltak, pontosabban nem voltak egyforma vastagok, azt áron alul megvásároltuk, ingyen ideszállították. Meg kell mondanom, hogy az osztály dolgozói is nagyon sokat segítettek, s Tavasz Lajosné gazdasági vezető okos, tervszerű gazdálkodásának köszönhető, hogy amikor kellett, mindig volt pénz. 1984-ig egyedül üzemelt a Széchenyi téri terem, aztán ’84 decemberében megnyitották a Szent István téri Kisgalériát, s az intézményhez tartozik még a Grafikai Műhely is. A Pécsi Galéria, bár ötször kevesebb pénzből gazdálkodik, mint például a miskolci, komoly rangot vívott ki magának Magyarországon és a világban is. Nagyon fontos bemutatókat rendeztek, mint például a Természet, a Táj, a Vonal, a Rajz kiállításokat, melyek a magyar és a nemzetközi vonulatokat együtt mutatták be, belekerülve ezzel a nemzetközi képzőművészeti vérkeringésbe. A rendszeresen megrendezett Plakátok kiállításra már a világ minden részéből készülnek a művészek, az itt összegyűlt hatalmas anyag pedig az világ elmúlt tíz évének termését reprezentálja, mára megérve egy páratlan könyv kiadására is. A galéria lehetőséget adott arra, hogy a magyar művészeti élet legjobbjai bemutatkozhassanak, és természetesen időről időre a Pécsett és Baranyában élők is kiállíthatnak. Problémák természetesen vannak, ezek elsősorban a pénzhiányból fakadnak, hiszen ma már egy valamire való, igényes katalógus félmillió forint, s bizony az évente 10-10 kiállítást megrendező galéria nem képes saját erejéből minden esetben katalógust kiadni, pedig ez ma már nagyon fontos lenne. Mint Pinczehelyi Sándor, a Pécsi Galéria igazgatója elmondta, a jövőben erősíteni kívánja a testvérvárosi kapcsolatokat, ősszel krakkói képzőművészek állítanak ki, ’95-ben Lahti és Eszék művészei mutatkoznak be, és természetesen a Pécsieknek is lehetőségük nyílik majd a viszontlátogatásra és bemutatkozásra.- Nagyon jók a Pécsi Galéria adottságai, igen reprezentatív kiállítási lehetőségekre van lehetőség - mondja Komor István, a siklósi és villányi alkotótelepek igazgatója. - Kitűnőek a szolgáltatások, az installációk és a szakembergárda. Pinczehelyi nagyon nyitott, jó kapcsolatot lehet vele kialakítani, egyensúlyra törekszik. Nagyon fontos szerepe van a Pécsi Galériának a Kisplasztikái és a Kerámia Biennálék megrendezésében, épp ezért fájlalom, hogy a legutóbbi Kerámia Biennálé nem ott került megrendezésre. De ez nem a galérián múlott. Egyébként a Pécsi Galéria azon kevés kulturális intézmények egyike, amelyik kifogástalanul működik. Cseri László Külföldi művészek is lehetőséget kapnak a bemutatkozásra Biciklivel a csúcsokon. Van ami kimegy a divatból, más bejön, és a lényeg: mint egy komoly nyugati állam komolyan nyugati trónja, egyetlen pillanatig se marad üres a divat bársony-, irha-, nerc- vagy műanyagszéke. S hogy egyszer bársony, máskor meg dinoszauruszcsont, nos ez éppen a divattal magyarázható - magyarázandó használat előtt, közben, után. Valamikor vállaltunk. Most vállalkozunk. Úgy tűnik, ez is divat kérdése. Csak éppen más-más társadalmakban. A mindenkit nullásgéppel kopaszra nyíró korban vállaltuk, hogy játszva teljesítjük a százharminc, százötven százalékot. Vállaltuk továbbá, hogy huszonnyolc órát dolgozunk a huszonnégyből, ami matematikailag képtelenség, de ideológiailag egyáltalán nem volt az, sőt! így természetes, mert ha mégsem, akkor természetesen társadalmunk természete ellen vétsz, és akkorát, hogy két, esetleg három esztendei átnevelő hoz helyre csupán. Ami úgy történik, hogy elvisznek Jánosi Jánosként, és hazatérsz Matuska Szilveszterként, a biatorbágyi viadukt robbantójaként. Az is igaz, a vállalásba még nem bukott bele senki, sőt nagyon jól megéltek azok a nagy- pofájúak, akik, mint egy amszterdami gyémánt - vagy festményaukción, csak arra ügyeltek, hogy a lehető legnagyobbat mondják be a liciten. Nem Rembrandtért, a Koh- I-Noor-gyémántért, hanem a jó fizuért. Ha jól meggondoljuk, úgy nézett ki ez az egész, mint egy fordított árverés: a haver ötszáz százalékos normát vállalt, én hanyag eleganciával csak annyit mondtam, hogy ötszázhuszonöt, mire a terem paff lett, a dísztáviratban pedig az én ötszázhuszonötöm szerepelt. A fizetésnél körülbelül úgy kaptam, mintha háromszázat teljesítettem volna, így az állam is jól járt, mert maradt neki kétszázhuszonöt százalék, elméletileg, persze; Becsületes Bálint viszont prémiumot, ilyesmit soha nem kapott, mert ő csak száz százalékot realizált, igaz, kidolgozta a nyolc órát, nem zabáit, nem bagózott... Miután vállaltuk, hogy többé nem vállalunk semmit, vállalkozásba fogtunk, ami madártávlatból nem mutat rosszul, de amikor jobban megnézzük .. . Mi mindenben lehet vállalkozni?! Akiben nincs fantázia, arra vállalkozik, hogy megveszi a virslit, és valamivel drágábban továbbadja; akiben van némi fantázia, azt mondja, ebben a virsliben a keletnémet ménes kék vére csordogál, mert amikor a Berlini-Merlini Falat mi, magyarok bontogatni kezdtük, Honiék már tudták, mi fog történni, és azonmód mindent fölszámoltak vagy eladtak, nehogy a kapitalisták kezére kerüljön a nép vagyona. Akiben pedig a lehető legtöbb fantázia bolyong, az nyilván még a beőrölt Trabantot is képes virslinek feltölteni (ha a kereslet úgy alakul), vagy ellenkezőleg, Trabantot állít össze; virslidugaty- tyús, virslikerekű, virslikor- mány-kapcsolásos kiskocsit. (Ugyancsak a kereslet!) ő pedig vesz magának egy prózai Hondát, Fordot, Audit, Rolls- Royce-ot, neki igazán mindegy, őt aztán nem érdekli... Amikor idáig jutottam a meditációban, elütöttek. Én csak annyit éreztem, hogy valaki nekem jön, és puff! én is, ő is repülünk. Egy igazi vállalkozó volt a merénylő, még a múlt évi Annabálról ismerem, minduntalan táncolni akart velem, holott megmondtam neki, még Anna-bálon se vagyok Anna- bell. Szóval elgázolt a gazember, úgy látszik, nagyon megy neki, tehát nagyon jött nekem! Nálunk ugyanis a vállalkozók zöme gyalog népség, és ha a cipő lemegy a lábukról, két hétig nem vállalkoznak - illetve arra vállalkoznak, hogy otthon ülnek, míg a suszter megfoldja a cipőt. Meg lehet, sikkasztó ez az Annabelles ismerős, meg lehet, részt vállalt valami maffiában, meg lehet... Ne találgassunk, mert a feltevés még nem bizonyíték egy jogállamban. De tény, hogy ke- rékpáija van, és akkor az is tény, hogy nagymenő ebben a mi kis erdélyi átalakulásunkban. Nemkülönben az is tény, hogy fél vagyona rámegy, míg a gázolás nyomait eltüntetik rólam, róla és a gyilkos eszközről - a kerékpárról. Sebaj, voltak így az olaszok is, és milyen termékeny a szegénység: a bicikli a neorealizmus fénypászmájában fölfutott a világhír csúcsaira. Az is igaz viszont, hogy senkit se gázoltak el vele. (MTI-Press). Oláh István Mindig nagy az érdeklődés a Pécsett élő és alkotó művészek tárlatain
