Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)

1994-07-30 / 208. szám

1994. július 30., szombat Irodalom - Művészet aj Dunántúli napló 11 Beszélgetések a befejezetlen múltról Baranyai kutató a lélekmentőkről Pécsi zenetanárnő - Izlandról Ahol nincs vasút, nincs gáz, nincs katonaság „ők a mi idősebb testvére­ink” - mondta a zsidóságról //. János Pál pápa. Krakkó egykori érseke, e vidék szülötte ausch­witzi látogatásakor térdre bo­rulva mondott engesztelő imát az egykori kivégzőfal előtt. Ez a kép záija azon nagy hatású do­kumentumkötet második kiadá­sát, amely nemrég látott napvi­lágot. A Szenes Sándor újságíró készítette interjúk „Befejezetlen múlt” címen állnak össze kö­tetté. „Keresztények és zsidók, sorsok” - mondja az alcím, mi­vel a kötet azt vizsgálja, milyen volt a keresztény-zsidó viszony fél évszázada és a zsidóüldözé­seket megelőző években. Dr. Nyíri Tamás a Katolikus Hittudományi Akadémia nagy tekintélyű professzora írta a kö­tet előszavát. Az a kiváló hu­manista gondolkodó, akinek ha­lálhírét éppen e sorok írása ide­jén adta tudtul a rádió. Nyíri professzor történeti áttekintést ad a bibliai ősidőkig vissza­nyúló vallási, teológiai indítta­tású zsidóellenesség és a leg­újabb kori, vallástól független, politikai, faji indoklású anti­szemitizmus súlyos érintkezési pontjairól, továbbá a II. Vati­káni Zsinat ezzel kapcsolatos önkritikus megnyilatkozásairól. Nyíri Tamás azt a kérdést te­szi fel: „mi volt a történelmi egyházak erkölcsi csődjének az oka, mivel magyarázható, hogy egyes papok, lelkészek, zárdák, egyházi intézmények és keresz­tény világiak egyértelmű hősi­essége ellenére, az egyház mint testület és szervezet nem fordult szembe kellő időben a modem, tömeggyilkos antiszemitizmus­sal?” Nyíri válasza nagy ívű tör­téneti áttekintés. Az interjúkban Szenes Sán­dor megszólaltatja Éliás József nyugalmazott református lel­készt, aki kivételes ember- fő­ként gyermekmentő missziót teljesített a német megszállás idején. Közreműködésével ju­tott el az Auschwitzi Jegyző­könyv, a haláltáborról szóló első hiteles beszámoló a magyar történelmi egyházak főpásztora­ihoz már a deportálások kezde­tén. Beszámol arról, miként bu­kott el a történelmi keresztény egyházak közös fellépésének akcióterve a zsidóüldözés és a deportálások megállítására. A második kiadás kibővül az Auschwitzi Jegyzőkönyv ere­deti, hiteles szövegével, ami a július 21-én megnyílt budapesti holocaust-kiállításon is látható. Szenes Sándor interjút készít a jegyzőkönyv magyar fordítójá­val, dr. Küllői-Rhorer Lászlóné, Székely Máriával is. Az egy­házvezetésnek a zsidó tragédiá­hoz való viszonyát Serédi és Mindszenty bíboros-prímások egykori titkárától, Dr. Zakar Andrástól ismerhetjük meg. Megszólal Török Sándor író, aki az Auschwitzi Jegyzőkönyvet eljuttatta Horthy Miklóshoz. Továbbá Dr. Kis György zsidó származású katolikus plébános, aki könyvet írt a keresztények zsidók viszonyáról, a párbeszéd és a megbékélés érdekében. A szerző szavaival élve a kö­tet tehát a kormányzói palotától a hercegprímási rezidencián át a gettókig, a gázkamrákig követik az eseményeket, és betekintést adnak a kor állami és egyházi vezetőinek dilemmáiba. Ezért különösen érdekes a Pécsváradon élő Hetényi Varga Károly egyházi történetíró inter­júja, aki az alsópapság, a szerze­tesrendek, az egyházi intézmé­nyek fasizmus ellenes részvéte­lét tárta fel évtizedes kutató­munkával, s tette közzé tíz éve, „Akiket üldöztek az igazságért” címmel. Egyháziak politikai helytállásával és üldöztetésével kapcsolatos kutatásait azóta is folytatja és publikálja. Hetényi Vargha Károly a most újra kia­dott könyvben is számos olyan lelkipásztorról tesz közzé ada­tokat, aki szembe mert szállni a Volksbund, a Gestapo, az SS erőivel. Ő közli végül az Eu- rópa-szerte ismert jezsuita Al­fonso Pereira atya imáját a meggyilkolt zsidókért, amely­ben többek között ezt olvashat­juk: „Uram, bocsásd meg ne­künk, hogy a legutóbbi világ­égésben nem tudtuk útját állni a zsidó testvéreinken elkövetett szörnyű méretű gyilkosságnak.” Szenes Sándor értékes do­kumentumkötetét a kor két ki­váló kutatója, Ormos Mária és a nemrég elhunyt Juhász Gyula lektorálta. Első kiadása magán­úton jelent meg 1986-ban, két éves akadályoztatás után. Az akkori 50 pzer példány pár hét alatt elfogyott. A mostani kia­dás iránt a könyv terjesztője, Vámos Sándor (1028 Budapest, Aszú u. 3.) címén lehet érdek­lődni. Gállos Orsolya Rózsa Endre: Bú és bizonyosság Úgy vagyok, mint az öngyilkos, ki hirtelen ágyában felül, és csapzottan, zilálva mondja: „itt meghalni sem sikerül!” Jöjjön a végső, nagy igazság! Ránk kente a huszadik század: „Itt csak meghalni sikerül!” Egész népednek fordítsz hátat. Egész nép? Mi vajon a nép? Nyeleden bicska penge nélkül? Hagyd el magad, s íjként feszülj ki; rókától csuka majd kikészül. Igen: a csukafogta róka mindig másra vet vérszemet. Bensőnkben bú és bizonyosság! S a két halszem csak rád mered. Néptelenedek kongó szobámban. Az üres levegő kitöm. Kocsányon ülnek szemeim már, s kizárom magam - de még van időm. Bevallom, mostanáig nem hal­lottam Sigluijördurról, erről az észak-izlandi kisvárosról. Eze­rötszáz lakosa van, többségük időtlen idők óta heringhalászat- tal foglalkozik. Ez sok pénzt ho­zott, ennek köszönheti infrast­ruktúráját: kórházát, viszonylag nagy templomát és - zeneiskolá­ját. Ebben tanít Hevesiné Szabó Antónia, aki zenei tanulmányait Komlón kezdte.- Ott jártam zenei általánosba - emlékezett vissza a nyári szü­netben szüleihez Pécsre hazalá­togató fiatal tanárnő -, a drága Tóth Feri bácsinál, a zeneiskolá­ban Árvainé Ruzsás Ágnes ta­nárnőnél tanultam zongorázni, majd folytatta ma pécsi konziban Gerő Pál tanár úrnál. Neki kö­szönhetem, hogy - a Zeneaka­démián a karvezetés szak elvég­zése mellett - elkezdtem orgo­náim. Aztán férjhez mentem, majd sikeres felvételi után bei­ratkoztam a grazi zeneakadémia orgonatanszakára. Sokat koncer­teztem, utoljára hét hónapos ter­hesen orgonáltam végig majd­nem egy órás műsort. Két évvel ezelőtt aztán üzenetet kaptam egykori zeneakadémiai társam­tól, aki már dolgozott Izlandon, hogy lenne ott állás, nem volna-e kedvem kimenni orgonistának, kántornak, karnagynak, zeneta­nárnak? Igent mondtam. Fér­jemmel és akkor 4 hónapos kis­fiámmal kiutaztunk.- Hogyan fogadták a távolból jött idegent?- Egyszerűen hihetetlen, mi­lyen kedvesen. Érkezésünk éj­szakáján, fél tizenegykor beállí­tott a polgármesterné három kiló gyermekruhával, mert úgy gon­dolta, biztosan nem hoztunk minden olyan holmit, amire egy kisbabának az izlandi télben szüksége van. Fantasztikusan segítőkészek voltak: használati tárgyakat kerítettek a tévétől a mosógépig, lakásunkat nagyjá­ból berendezték, jó, azóta mi is sok mindent vettünk, segítettek az autó vásárlásnál.- Amikor megérkeztünk ­Törő István Boldogan emlékszik a színére. A felpuffadt, csíkosán bordázott, hosszúkás sárgadinnyére. Ahogy szétrepesztette magát, és kínálta il­latát. Ez az illat jön most is elő, s a fojtogatóan parázs húsú, külön­leges íz. Ma már nem ilyenek a sárga­dinnyék. Bő levelűek, és nem repesztik meg önmagukat, csak besárgulnak, kerekded formájú- akat felveszik, és akár kuglizni is lehetne velük. De a sárgadinnye illata meg­maradt abból a nyárból, és Mik­lós emléke. Valami volt a leve­gőben, mely bomlasztotta az agyat, felkorbácsolta a családi harmóniát. Örök szomjazás va­lamiért, mely elérhető lenne, és mégis oly távoli. Társzekerek asztagokba hord­ták a búzakévéket. Cséplés jön. A búzával érő körte már dobálja magát lefelé, hogy megloccsan a kemény földön. De így is jó. Ist­ván megcsapkodja Böskét.- Gyere ide, ne! A kerék belesüpped a ho­mokba. Nem bírja a két tehén. Böske vemhes, hajszolni nem lehet. Boíjú is kell, meg tej is. A négy gyerek mindent felfalna, mint ezt a körtét. De jó, hogy megérett!- Ötvenhét kereszt búza - lá­gyul el a tekintete. - Anyjukom, nem éhezünk a télen. Lesz szalma is, csak a takarmány! Ta­lán a búzatarló, meg a tengeri­csutka. Kikerekedig az asztag. Csinos lesz. A régi uradalmi cseléd érti a dolgát. Az ég nem enged. Ráé­geti az inget az emberre, sóval mintázza. A gyerekek már eltel­Izlandon tanít Hevesiné Szabó Antónia zenetanár folytatta Antónia -, volt olyan plusz 8-10 fok, de azért másnap vettem egy meleg cipőt. Szeren­csémre, mert harmadnap esett félméter hó. Az első hó általában már októberben lehull és április­ban olvad el. Idén - rendkívüli eset - a síszezon május 22-ig tar­tott. Nincs olyan hideg, mint idehaza, csak hatalmas hóviha­rok pusztítanak. A nyár gyö­nyörű, maximum 20 fok van. Egész nyáron lehet a környező hegyekben síelni egy szál fürdő­ruhában.- Nyáron, amikor elolvad a hó és lehet közlekedni, beindul a társasélet. Egyik kórus utazik a másik város kórusához, ilyenkor rendezzük a növendékhangver­senyeket, sokféle a sportolási le­hetőség. Ilyenkor gyűléseznek a klubok és egyesületek, rengeteg van belőlük, a mi kis települé­sünkön 10-15, mindig találnak valami alkalmat arra, hogy ösz- szejöjjenek, megigyanak három liter kávét, megegyenek nagy ha­lom habossüteményt és jól érez­zék magukat. A zeneiskola is egy a sok szórakozási lehetőség között. Egyébként Islandon sza­bály, hogy 200 lakosnál nagyobb településnek kell, hogy legyen zeneiskolája.-Hányán járnak a zeneisko­lába?-Mintegy háromszázan. Na­gyon meglepődtem, amikor az első héten kiderült: nem azért járnak zeneiskolába, hogy többé-kevésbé megtanuljanak valamilyen hangszeren játszani, mint itthon. Nekik az a lényeg, hogy kellemesen töltsék az időt. És nemcsak a gyerekek. Egész családokat tanítok. Legidősebb növendékem egy 72 éves, egy­kori primadonna, aki itt éli ki éneklési szenvedélyét. Az éne­ken, zongorán, zeneelméleten, kamarazenén kívül szolfézst ok­tatok. Nem ismerték a szolmizá- lást, Kodályról se igen hallottak. Az igazgatóm békésen rám­hagyta, tanítsak úgy, ahogy aka­rok. Most a Kodály módszer sze­rint tanítok. tek a körtével. Csupa maszatos mindenük.- Ebéd után megyünk a diny- nyeföldre! Ki tart velem? Lett volna olyan, aki nem ment volna?! A kórus egyetlen hangegyveleget darált. „Én is, én is!” Az út hosszú. Fasorban, beve­tett földek között kanyarog. Me­zítláb mennek. A homok égeti talpukat. Körberajongják Istvánt az apróságok. Ä legnagyobb nyolcéves, a legkisebb három. De Miklós megy legelöl. Majd visszafut, újrakezdi. Mindig ő akar a leggyorsabb lenni. Végül a dinnyeföld. A piciny parcellák. Sarkon, félig a fasor árnyékában Istváné.- Ott vannak a dinnyék! - ki­áltotta el magát a kicsit dadogós Jóska. Szétröppenve, mint egy támadó sereg, megindultak az apróságok a dinnyeföld felé. Ist­ván csak a fejét fogta. Majd ge­reblyézheti a nyomokat. De ez az öröm mindent kárpótolt. Ahogy körberajongták a zöldmintás gö­rögdinnyéket, a megnyurgult ka­szadinnyéket. Csak Miklós állt távolabb, és piciny ujjával muta­tott. Ott volt a sárgadinnye. Széthasadva, illattal árasztva el a környéket. Ez a mozdulat maradt meg Istvánban. Ez a tartózkodó mozdulat. Miért éppen erre em­lékszik? Miért nem arra, ahogy ültek a fasor árnyékában, mint a fecskék a villanydróton, s a bugylibicskával felvagdalt diny- nyét falták. Most tisztul le a gon­dolat. A türelem, a kivárás, az élet becsapós játéka. Ellhiteti, hogy mindet egyformán szereti, aztán mégis válogat. Mint a Elmesélte még, hogy van egy templomi kórusa, időszakosan gyermekkórusa, szeretné újraé­leszteni a férfikart, mert Izlan­don a férfiaknak meglepően gyönyörű tenor hangjuk van, bár a kottát nem ismerik. A számunkra szokatlanul ér­dekes izlandi szokásokról el­mondta Hevesiné Szabó Antó­nia, hogy nagyon sok ünnepük van. Ilyenkor egy hónapig tradi­cionális ételeket fogyasztanak, mint pl. félbevágott és megfőzött birkafejet, főfalat a szem, melyet kikanalaznak. Aztán van egy nap, amikor délután négykor egész Izlandon mindenki a kép­viselőfánkhoz hasonló fáknapi fánkot eszik, majd következik az ún. pukkadás-napja, ekkor feles­borsós, sós birkaételből annyit kell ennie, hogy az ember kipuk­kadjon. A fiatalok éppúgy szere­tik ezeket a dolgokat, elkészíteni is megtanulják, azért van a szakácsoktatás az iskolában.-Mi a családban az izlandi konyhából a halételeket vettük át, már amelyiket egyszerűbb el­gazda a vetőkrumplinak valót már ősszel megválogatja. Mert ősszel válogatott a vi­gyázó teremtő is. Semmit sem kérdezett senkitől, csak döntött. Milyen alapon? Ki hatalmazta fel rá? Miklós vívta harcát a paralí- zissel, a kórral, lassú, sorvadó halállal kínozva, s örökké meg- bélyegezetté téve. Hajnalban vitték el. A többiek aludtak. Csak Klári rezzent fel, s egy pillanatig nézte, ahogy be­bugyolálják, ölbe veszik, és fut­nak vele. Miért van az, hogy mindig a rossz eredményesebb?! Miklósnál is a rossz győzött. Könnyű elvenni egy életet. De élő ronccsá válni! Áki felnő, és nem tud emlékezni rá, hogy mi­ért nincs neki olyan lába, mint a többieknek... István a rácsos ágynál ült. Miklós ott pihegett. Lázzal gyö­tört arcában szinte a hajnalpírt látta. Legszívesebben elfutott volna. De hová? Milyen híreket vigyen, ha a többiek megkérde­zik: „Miklóska? Miért nem hoz­tad haza Miklóskát?” A nővér rideg. Nem érzékeli e zaklatottan vánszorgó időt, s az embert sem, aki hajtaná.-Apuka, menjen haza! Vár­ják a többiek! Majd szólunk ... Hazamenni?! Neki ez az egy is a többi. A nővér elmegy. Tudja ő jól nagyon. Aztán moz­dul a száj, a fej csapódik egyet. Kinyílik a szeme, és Miklós mo­solyog őrá. Mit nem adna ezért a pillanatért, s ezért a néhány szó­ért.- Édesapám, a sárgadinnye most érik! Hozzunk belőle! készíteni. Ők nem igen esznek disznót és csirkét, melynek húsa kemény, a marhahúst is csak da­rálva használják. Halat esznek, mindenféle tengeri herkentyűt és birkát, valamint rengeteg süte­ményt, tortát, tejszín tejszínnel. Mivel egyik kórustagom szaká­csoktató az iskolában, kicsit a szárnyai alá vett, így már sok mindent el tudok készíteni a sü­temények közül, csak a fantasz­tikus birkahússal állok még hadi­lábon. Megtudom a tanárnőtől, hogy nyilvános helyen nincsen alkoho­lizálás, mint ahogy Izlandon nincs vasút, nincs gáz és nincs katona­ság. Rendőrt se láttak hetekig. Számukra teljesen szokatlan volt, hogy senki sem zárja az autóját, lakását, a teli bevásárlószatyrot az utcán hagyják, sehol nem lopnak, nincs bűnözés. Végül még elmondja: kóru­sának sokat mesél hazájáról. A tagok már pedzegetik: nem lá­togathatnának el Magyaror­szágra? Dr. Nádor Tamás Nívó-díj Az idén is meghirdeti nívódí­ját a Pécs-Baranyai Kulturális Kamara. A nívó-díjra pályázni, illetve javaslatot lehet tenni: he­lyi, megyei, országos, nemzet­közi kulturális rendezvény, fesz­tivál teljesítményéért; művészeti közösségek, egyesületek, baráti körök, klubok kulturális hagyo­mányainak ápolásáért, újjáélesz­téséért; települések, lakókörze­tek közösségteremtő munkájáért; nemzetiségi, etnikai csoportok, vallási és egyéb közösségek fo­lyamatos művelődési tevékeny­ségéért; a kultúra fejlesztésének hátteret biztosító szakmai, szak­értői tevékenységéért; évfordu­lók, hagyományok alkalmából szerveződő intézményi, helyi, regionális kiállítások, bemuta­tók, rendezvények elismeréséért. A pályázatot, illetve javaslatot írásban kell benyújtani két pél­dányban, melyben a tevékenység leírása, dokumentálása (kiadvá­nyok, fotók, demo kazetta, új­ságcikk, kritika stb) szerepel maximum 10 gépelt oldal terje­delemben. Produkciók esetén kéijük feltüntetni, hogy hol és mikor lehet megtekinteni. A pályázat, illetve javaslat be­küldési határideje. 1994. október 30., a Pécs-Baranyai Kulturális Kamara címére (7621 Pécs, Szé­chenyi tér 9.) A nívó-díjat a Magyar Kultúra Napján, 1995. január 22-én nyil­vánosan adják át. A díjjal plakett és 50 000 Ft. jár. Pályázatot csak a Kulturális Kamara tagjai nyújthatnak be. A cím elnyerésére javaslatot tehet­nek: egyesületek, más állampol­gári közösségek, önkormányza­tok, intézmények. A sárgadinnye

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom