Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-23 / 201. szám
8 uj Dunántúli napló Riport 1994. július 23., szombat A nehéz múlt után Szólnak a harangok... B éke a bejövének, áldás az elmenőnek - hirdeti a kolozsvári Brassai lyceum főbejáratának felirata. Ám eleink toleráns bölcsessége és humánus embersége a jelenben torzképpé silányult. Az örökség alig él tovább. Különben miért kellene farkasz- szemet néznie egymással a „rend” szigorú őreinek és a város szabadságféltő polgárainak Kolozsvár főterén? Különben miért kellene a „városvédőknek” élőlánccá fejlődniük az „ásatásokra” kivezényelt erőgépmonstrumokkal szemben? Különben miért lenne ez a századvéghez és európaiságunkhoz olyannyira méltatlan „ütközet” Erdély fővárosának szívében, a romántól, magyartól egyaránt megbecsülést érdemlő Mátyás-szobor körül? Miért kellene hát tüntetni és tiltakozni, gyűlésezni és hadakozni, meg vészt jelzőén félrevemi a harangokat a magyar templomok tornyában? Talán azért, mert itt már régen nem római kori ásatásokról és a közös történelem kiemelkedő alakjának emlékművéről van szó. Talán azért, mert a szélsőségesek sajátos erőpróbára szánták el magukat, erőfelmérésre, a türelem határainak kitapogatására, szakítószilárdságának veszélyes kipróbálására. Mert Kolozsvárott, hol a föld mélye a múlt kincseinek ritka gazdagságát rejti magában, talán száz-százötven méterre a főtértől, félbehagyott, szemét- és hulladéklepte római kori ásatások porlanak. Hosszú ideje magukra hagyottan, félig feltárt állapotban várakoznak jobb sorsukra. Velük most senki sem foglalkozik. A demokratákat gyülevészek hadának tituláló szélsőségesek sem. Nekik épp elég a feszültség és a bizonytalanság légkörének fenntartása és tartóssá tétele. Az, hogy a félelem igazgassa az élőket. S feledtesse velük múltjukat is. Hogy ne legyen könnyű és természetes demokratának lenni. Hogy még nehezebb legyen magyarnak megmaradni. Hogy csak az elmúlásban lehessen megbékélés. Mint a házson- gárdi temetőben, hol a különböző nemzetiségűek egymás mellett pihennek. Románok, szászok, magyarok és ki tudja még hány náció szülöttei. Sírjaik és kriptáik. Csak az élők nem tudnak megbékélni ezen a tájon? N em egészen. Van az országnak számos szöglete, hol fortélyos félelem helyett a kölcsönös megbecsülés, a toleráns légkör „igazgat”. Ahol román és magyar természetes módon él és dolgozik együtt, ahol nem szégyen semmilyen nációhoz tartozni, ahol mindenki őrizheti és ápolhatja múltjának örökségét. Ahol érvényes a kolozsvári felirat, bejövőnek és elmenőnek egyaránt. Ahol a történelmi falak valósággal sugározzák a múlt szellemét. Ahol a nyílt beszéd, az őszinte szó tehet mérlegre múltat és remélhet méltán egy jobb jövőt. Nagyenyeden vagyunk, az óriás termetű, egykor országos judobajnok, civilben testnevelő tanár, Cri- san Vasile polgármester vendégszeretetét élvezzük. Meg Csiszár Gyuláét, 2a világot járt agrárszakemberét, a helyi Bethlen Gábor Társaság elnökéét, továbbá Pásztor Kupán Istvánét, a református gyülekezet ízes beszédű, szellemes vezetőjéét. Gyula bácsit semmi, még Svájc sem tudta elcsábítani, pedig ott annyi frankot kapott volna fizetségként havonta, mint itt lejt. A tiszteletes pedig nem akármit, a Székelyföldet hagyta ott és cserélte fel a jelenlegi gyülekeszászok által várossá fejlesztett település mindig is a kultúra központja volt. Nem véletlen bizonyára az sem, hogy a tizennyolcadik századtól mintegy húsz enyedi református lelkész egyidejűleg az erdélyi püspöki tisztséget is betöltötte. S tán az sem véletlen, hogy e kis településről oly sokan hagytak maguk után maradandó irodalmi-művelődési örökséget az évszázadok során, mint például Her- mányi Dienes József, az 1735-től 1763-ban bekövetkezett haláláig itt munkálkodó prédikátor, a Nagyenyedi De- mokritus című, mintegy háromszáznegyven anekdotát tartalmazó gyűjtemény szerzője. Aki a korabeli Erdély társadalmat szinte teljes keresztmetszetében szeretné megismerni, aligha teheti ezt jobban, mint ezt a ma is szórakoztató könyvet forgatva. Aki pedig a nehéz múlt után, a még kopottas jelenből egy emzetével. A dolog azért mégiscsak érthető. Mert Enyed magához húz és magához köt ma is. És megszólítja az idelátogató idegent is. Történelme során feldúlhatták a barbárok, átvonulhattak rajta a törökök és a tatárok, féltucatszor földig rombolhatta az ellenség, mindig újjáéledt, főnixmadárként felépült poraiból. S a XVII. század óta őrzi, védi az egyenlőség eszméjét. Nemre, fajra, vallásra, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A Báthory lyceum ősi falai emléktáblákat tartanak. Például Kemény Zsigmondét, a regény- és hírlapíróét és politikusét, aki 1823 és 1834 között diákosko- dott ebben a kollégiumban, melynek egy éjszakára mi is lakói vagyunk. Közel húsz esztendőt töltött el ugyanitt, tanárként, a századelőn Áprily Lajos. Itt tanult 1784 és 1842 között a világhírűvé lett orientalista, a tibeti kultúra kutatója, Körösi Csorna Sándor. Az elmúlt években elhelyezett emléktáblák végre őrzik nevüket. Nem véletlen tehát, hogy a magyarok által alapított, ám a beribb jövőt remél megszületni, az sok mindent felvillanni láthat ebben a kisvárosban. A Brassai lyceum felirata azért mégsem lett teljesen az enyészeté. Még akkor sem, ha vannak elvakult, elfogult erők, kik úgy tűnik, ezt szeretnék. Ám az üzenet él ebben az országban, él Erdélyben is. Csak nehézkesen töri át a szűklátókörűség és a politikai indulatok építette falakat. Csak lassan győzi le a múlt emlékei és a jelen történései keltette félelmeket. Ám a félrevert harangok ebben is segíthetnek. Mert a ha- rangkondulás nem csak liturgiái eszköz. Nem is csak vészjelző készülék. Hanem az összetartozás jele, az összefogás szimbolizáló ereje is. Elősegítője annak, hogy a különböző etnikumokhoz tartozók közti kapcsolatok emberhez méltók legyenek. Hogy megbékélni ne csak a holtak tudjanak. Hogy évszázadok üzenete megértésre találjon a kisszerű praktikáival foglalkozó jelenben. Hogy az idézett felirat üzenetét mindenütt megértsék a világon. Még Kolozsvárott is. Szirtes Gábor Magyarul magyarán Eszperente Sikerkönyvet ír a pápa? II. János Pál az első pápa, aki nemcsak teológiai témájú könyvet ír. A mintegy 230 oldalas esszé-kötet, amely „A remény hullámai felett” címet viseli, s lengyelül, kézírással született meg, a tervek szerint ősszel jelenik meg, elsőként az Egyesült Államokban. 35 fejezetből áll, s összefoglalja II. János Pál személyes életfilozófiáját: gondolatait az emberi életről épp úgy, mint a vallás kérdéseiről. A pápa feldolgozta „a vallás s különösképpen a katolicizmus, a lélek szerepét a változó világban, hogy megvilágítsa az Isten viszonyát az emberhez, s az ember kapcsolatát Istennel”. Az amerikai kiadó, a nemzetközileg elismert Random House „mennyekbe menő” példányszámmal, „bestseller-csúccsal” számol. A könyvet feltehetően rövid időn belül több, mint 20 nyelven publikálják, 10 milliárdot meghaladó példányban, s így a hírek szerint pillanatnyilag 5 millió dollárra rúgó szerzői jogdíj-előleg sokszorosan bejön. A 80-90 millió dollárra becsült várható bruttó-bevétel a Vatikáni Bank külön számlájára kerül, s azt karitatív célokra kívánják felhasználni. Olaszországban a Monda- dori cég szerezte meg a kiadói jogokat, amelyben Silvio Berlusconi miniszterelnök 47 százalékban érdekelt. Leonard Mondadori, a kiadó vezetője úgy értékelte, a könyvet, hogy „az olyan, mintha magánkihallgatáson találkoznánk a pápával, de a saját otthonunkban”. Kocsis Tamás A magyar nyelvben feltűnő az e hangnak a többi magánhangzóhoz viszonyított túlságosan gyakori előfordulása. Ez a magyarázata annak, hogy elmemozdító nyelvi játékká vált gondolataink csupa e hanggal való kifejezése, az eszperente. A magyar művelődéstörténet szerint az eszperente kezdeményezője Orosz Ádám egersza- lóki plébános volt, aki környezetét azzal lepte meg, hogy a magyarban mindent ki lehet fejezni csupa e hanggal. Ismerősei szaván akarták fogni, azt kérdezték tőle, hogy mondaná a saját becsületes nevét. A bölcs pap készen volt a felelettel ezt mondván: Lengyelek ellene - Emberek eleje. De a kételkedők tovább faggatták. A macska és a káplán eszperente nyelven való megnevezését kérték tőle. Rövid szünet után kész volt a felelettel: a macska=cge-l rek esperese; a káplán=espere- sek egere. Egy-egy nyelvművelő tanács hatására hajlamosak vagyunk átesni a ló másik oldalára, azaz ellenkező túlzásba esünk. Nagyon sok példát mellőzve maradjunk az e hangok egyhangúságot, monotóniát okozó hatásának elhárításánál! A legegyszerűbbről, a nyílt és a zárt e megkülönböztetéséről már szóltunk az előző héten. Az e hangokat gyakran ö váltja fel: a perkelt és a ser szavunkat említettük példaként, valamint a csenget és a csönget, a veres és a vörös váltakozását. Az ö-ző nyelvjárásokban pedig a zárt e hangok helyén következetesen ö hallatszik. Ez okozta az egyszeri nagymama ijedelmét, aki a nála nyaraló városi unokájától azt kérdezte: Hol van az új labdád, kisfiam? Mire az unoka így válaszolt: Nagymamikám, mögöttem. - Nagyanyónak majdnem elállt a lélegzete, mivel az ő anyanyelvjárásában azt jelentette, hogy a lurkó egészben vagy darabokban elfogyasztotta, lenyelte (megettem). A fel-föl váltakozása kiváló lehetőség az egyhangúság feloldására. A fölmegy jobb hangzású, mint a felmegy; a fölenged, mint a felenged, afölemel a felemel-nél. A fölösleges a jóhangzás szempontjából a felesleges előtt áll. De ha valaki túlbuzgóságból a fel helyett a föl alakot használja a följövök, föltöröm, föl- bőszült, fölöltözködöm stb. alakokban, akkor csöbörből vödörbe, akarom mondani: cseberből vederbe esik, s bizony joggal éri a nyökögés vádja, amely semmivel sem jobb, mint a mekegés, az eszperente helyett az öszpöröntö. Nem beszélve arról, hogy e két magánhangzóval alkotott alakváltozat között jelentéskülönbség is lehet. A háromszög mint síkidom nem nevezhető háromszegnek. A tejfel és a tejföl között csak hangzásbeli különbség van, de egész más a tejnek a fele, mint a föle, s egészen mást művel az, aki a tejet felezi, mint aki fölözi. Költőinknél, például Babits- nál megfigyelhető az e és az ö magánhangzós alakpárok művészi felhasználása. Aki nem hiszi, nézzen utána! Rónai Béla Keresztrejtvény Beküldendő a helyes megfejtés augusztus 1-én (hétfő) déli 12 óráig beérkezőleg, LEVELEZŐLAPON 7601 Pf: 134. Új Dunántúli Napló Szerkesztősége, Pécs, Rákóczi u. 34. VIII. em. A július 9-i lapban közölt rejtvény helyes megfejtése: „Bízzunk benne, hogy egész tavasszal ilyen remek időnk lesz.” Utalványt nyertek: Brúnyai Zsuzsanna, Sellye, Radnóti u. 3., Csorbics Józsefné, Pécs, Móra F. u. 58., Dániel M. Mónika, Komló, Eötvös u. 16., Kiss Sándor, Nagyberki, Kisberki u. 28., Vörös Géza, Pécs, Enyezd u. 30. Áz utalványokat postán küldjük el.
