Új Dunántúli Napló, 1994. július (5. évfolyam, 179-209. szám)
1994-07-16 / 194. szám
1994. július 16., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 11 Hatvani Dániel A fiú, a lány és a gorillák A fiú a szomorúfűz ritkás árnyékába húzódott, hogy a perzselő napnak csak a megszűrt sugarai érjék. Ózonlyuk, mondta magában, s megborzongott. Igyekezett vidám dolgokra gondolni. Arra, hogy három napja jött meg az értesítés: felvették az orvosegyetemre. Kezében egy húsz éve Londonban megjelent krimivel dőlt a foszlott plédre. Már csak nagy ritkán kellett szótár után nyúlnia. A könnyed lebegés azonban ismét hamar véget ért: a szomszédban felvisított a villanyráspoly, és döngeni kezdett a nagykalapács. Félóráig biztosan nem hagyják abba. Tekintete a műhelynek nevezett ocs- mány fészer felé fordult, melynek inkább csak a teteje látszott a két portát elválasztó fagyal- bokrok mögött. Az újgazdag vállalkozó, az egykori kolhozb- rigadéros fűrészgépek javítására specializálta magát, s ezekből sok volt a környéken. Vállalkozását 1991 őszén alapozta meg: az erdő legsűrűjében bolyongva felfedezett tizenöt T-35-ös tankot; évtizedek óta ott rozsdásodtak, maguk a rusz- kik is megfeledkeztek róluk. Itt hagyták, s csak vállalkozó kellett hozzá, aki szétdarabolja, s eladja az olvasztónak. Az emberek egy ideig pusmogták, hogy néhány, még használható géppuskát leszerelt, s ezekkel mindenkit sakkban tart. A rendőröket is, természetesen. Két gorillaszerű alkalmazottja volt a vállalkozónak, akik kora reggeltől napestig buzgón sivíttatták a villanyráspolyt, döngették a nagykalapácsot, igencsak rövid megszakításokkal, s a fiúnak olyan érzése volt - akárcsak anyjának, a régóta elvált alsótagozatos tanítónőnek -, hogy a műhelyben talán más szerszám nem is található, vagy ha igen, azért használják örökké e kettőt, hogy őket elűzzék a környékről. Bizonyos, hogy ez nem csupán szóbeszéd volt; a rajtuk túl lévő tágas, ámde félig-meddig romos házban magányos öregasszony lakott, rokonai, leszármazottai nincsenek, mindinkább nehezére esik önmagát ellátni, s vállalkozóék nemrég eltartási szerződést kötöttek vele: gondoskodnak a vénasszonyról, de halála után a ház, az ezer négyszögöles portával az övék. A szerződéskötés után alig egy hónap múlva alapos orvosi kivizsgálásnak vetették alá a vénséget, kiderült, hogy előrehaladott rákja van, s jó esetben egy féléve van hátra. Vállalkozóék a kezüket dörzsölték, hencegve kijelentették, hogy minden arannyá válik a kezükön, s már tervezgették, hogy a gyárcsamokot hogyan építik meg a nagy portán. A terjeszkedő birodalom közrefogja a tanítónő házát, de majd csak sikerül elűzni innét - hangoztatták. Itt ugyanis a feleség szeretne kocsmát nyitni. Többen azt is tudni vélték, hogy a vállalkozó szűk baráti körben kijelentette: pénze mármost is any- nyi, mint a pelyva, mindent és mindenkit meg fognak vásárolni, s aki útjukban áll, azt eltapossák, mint a férget. Mindezekről a fiú is hallott, álmában egyre többször látta magát nincstelen, csúszó-mászó féregnek, s hiába a kitűnő érettségi, az egyetemi felvétel, nem ő az élet nyertese. Anyja rég belekeseredett a nincstelenségbe, egyre többször nyúl a pohár után, ilyenkor a nyugalmas, derűs, a szegényekről gondoskodó Kádár-rendszert emlegeti. Olykor kopottas, korosodó urak fordulnak meg a háznál, anyjával félnapokra bezárkóznak az utcai szobába, s közben az ágy is többször nyöszörögni kezd. A fiú ilyen alkalmakkor biciklizni indul, de van, amikor túl korán ér haza; legutóbb is alkohol-fűtötté hangos beszéd szűrődött ki a szobából: anyja régi fényképeit mutogathatta férfiismerősének, bizonygatván, hogy szexi nő volt annak idején, nyaranta úttörőcsapatot vezényelt a Balatonhoz, s olyankor egyetlen éjszakát sem töltött egyedül.. . Ezúttal anyja utazott el. Mondta, hogy valamikor délután megjön. Csak ez a rohadék műhely csendesedne már el! Háttal feküdt a kapunak, így csak azt vette észre, hogy köny- nyed papucs csusszan a füvön. Csaknem ijedten fordult meg, s ekkor csodálkozott el igazán: Anita áll előtte, a vállalkozóék nyúlánk, szőke lánya. Úgy tűnt, mintha a lány is zavarban lenne, mosolyogni próbált. Eddig a köszönését is alig fogadta.- Ne haragudj, hogy bejöttem - mondta a lány.- Haragról nincs szó.- Nagyon utáltok bennünket?- Megköszönnénk, ha részünk lenne egy kis nyugalomban. - A fiú maga is csodálkozott, hogy ilyen árnyaltan és mégis hajszálpontosan fogalmazott, miközben könyökével a fészer felé bökött.- Ez itt meg fog szűnni. Vele a zaj is. Pillanatnyi csend támadt. A lány minden átmenet nélkül megkérdezte:-Nem adnátok el a házatokat?-Nem tudom - mélázott a fiú. - Anyuval kellene beszélnetek.- Vele is fogunk, bár nem lesz könnyű. Miután feljelentett bennünket polgármesteri hivatalnál . .. Anita, mintha csak mostanra gyűjtött volna kellő bátorságot, váratlanul a fiú mellé hevere- dett.- Jé, mit olvasol? Miféle nyelven van ez?- Angolul - mondta a fiú, s önmagának sem akarta bevallani, jólesett neki a lány törlesz- kedő közelsége. Apró, feszes, szabályos a melle - a fiú érezte, amint karjához szorosan hozzá nyomak- szik. A lány hangja egyre jobban átmelegedett.- Nekünk, kettőnknek nem kellene gyűlölnünk egymást - duruzsolta. A fiú válaszolni akart, ám ekkor oldalt megrezzent a fa- gyalbokor, s előlépett mögüle az egyik gorilla. A vörhenyes.- Anita, te most menj haza - mondta pösze baritonján. A lány szempillája furcsán megrebbent, s ellibegett a kapu felé. A fiú meglepetéséből még fel sem ocsúdott, amikor megjelent a másik gorilla, ritkás fekete szakállú. Rosszat sejtett. Fölkelt, a plédet mintegy ösztönösen védekezésül maga elé fogta. A két gorilla közrefogta, menekülésről szó sem lehetett.- Volt engedély udvarolni? - kérdezte a vörhenyes. „Kár volt elbliccelnem a ka- rate-tanfolyamot” - villant át a fiú agyán, s álián épp ekkor csapódott a vörhenyes ökle. Erezte, hogy a szája felreped, a vér sósán, ragacsosan szivárog a fogai közé. Még maradt benne annyi lélekjelenlét, hogy könyökével teljes erővel gyomorszájon taszítsa a fekete szakállast. Az egy pillanatra összegörnyedt, sziszegett a fájdalomtól, de eközben a fiúra rontott.-Te szarházi, betakarlak, mint Moszkvát a hó - makogta. Menekülni próbált, de elgáncsolták. Rugdosni kezdték. Mielőtt elájult volna, az jutott eszébe, hogy anyja évenként szeptember elején napokon át áradozik: milyen aranyosak, milyen kedvesek a kicsi elsősök. Vajon ezek itt szintén a tanítványai voltak? Mivé válik az ember, mire felnő? Csak akkor kezdett magához térni, amikor anyja elször- nyedve föléhajolt. Aztán hányingere támadt, mintha a torkára csomósodott volna ez az egész elmocskosodott, rohadékká vált világ. Szinvai Pál: Gerudium; Jáger Margit: Erdők szellemei Müller Andrea felvételei Szerencsés-e a tizenharmadik? Országos kerámia biennálé Pécsett ha nem is többek, mint kisplasztikái tanulmányok - azért mégiscsak kisplasztikák, Kungl György „A nagy gaz” című munkája pedig tipikus, köztérre kívánkozó szobor; ismerősként köszön ránk Fekete László kíméletlen, porcelándaraboló iróniája, újabb szeceszziós szo- bor-performance-okat eredményezve. De a szép számmal és először vagy másodszor jelentkező huszonévesek is szinte annyi változatot képviselnek, ahányan vannak. Az Iparművészeti Főiskolán oktató Boda Péterre, azután Karsai Zsófiára, Balogh Anitára, - egy fiatal évjárat tehetségeire gondolok. A biennálék első díját Páz- mándi Antal, a szemlék egyik régi résztvevője nyerte el „Szárnyas kerék” című egyné- zetű kompozíciójával, még a két éve első díjas Nagy Márta egy kultikus hely megteremtésével lepi meg a látogatót; „Hal és gyümölcs” című csendélete egy gyéren megvilágított kisterem egyedüli installációja - fejmagasság felett, vízszintesen lógatott hal és egy dinnyeféle, gerezdjein szétterülve a földön: drámai installáció. Azután az apróbb meglepetések. A pécsi Fürtös György változatlanul ízes, egészséges humora és briliáns anyagismerete, amely a miniatűr formák világában sem apad el, Szálai László következetessége, amely nem engedi eltéríteni a formának és az anyagnak, mint szubsztanciának a kutatásától, vagy Tihanyi Zsuzsanna színes porcelánjai, melyek ráadásul még használhatók is. B. R. Kibontakozás. Ez a címe Borza Teréz Boticellei híres képét idéző, fehéren felragyogó kagylóhéjának. Ezzel a nagy érrészt kíséri végig a „közönséges” porcelán használati eszközök sokasága; persze, Kádasi Éva vagy a Pécsett különösen letesre, hasáb alakúra deformált vázája sem. E munkák szépek ugyan, de ezután sem csábítják sorozat- gyártásra a gyárakat, alig használhatók. Faragó Annamária virágtartó táljában például még elegánsan elrejtőzik egy lepke motívum, de aztán továbbhaladva a folyosókon, újabb termekbe lépve a funkciona- lista-pragmatista szemüveget végképp eldobhatjuk. Kiteljesedni és sokféleségében is megállapodni látszik az a törekvés, amely a 80-as évektől kezdődően e szemléknek a helyét a kerámia-szobrászat művészi értékeinek reprezentációjában jelölte ki. Amelyben funkció és kreáció - a posztmodem irányzatokban, elsők közt a Memphis-csoport szemlélet módjában is megmerítkezve - inkább erősíti, mint gyengíti egymást. De továbbra is kérdés, visszavezet-e mindez az ősi gyökerekből induló, az eredeti fazekasság esztétikai megter- mékenyüléséhez. Ezzel együtt sem vitatható, hogy az önkifejezés joga, a plasztikai nyelv természetes használata azt is jelenti, hogy bár a Zsolnay-kerá- mia évszázados múltja, a műfaj önállósága, a kerámia biennálé önállóságára kötelez, azonban semmi eredendő ok nincs a műfajok közti elméleti és/vagy gyakorlati sorompók kirakására. Táblakép és idol, ironikus blöff és mesterien komponált télék egymást közelítő társaságában is otthonosabbaknak, helyértékükön lévőknek tűnnek - sokkalta inkább, mint korábban. Az először jelentkező Králl Borbála zsiráf-strucc karakterei, Dohány Sándor: Teáskészlet Pázmándi Antal: Szárnyas kerék (I. díj) zékenységgel komponált, finom, rétegelt porcelánból készített művel találkozik az elsők között a látogató, aki a Csont- váry-múzeum előcsarnokába lép, hogy a Pécsett már tizenharmadik alkalommal megrendezett országos biennálét megtekintse. Jelképes jelentőségű annyiban, hogy „tárgyi” funkcióját tekintve nem több egy virágtartónál, de lehet, hogy soha nem tartanék benne virágot, szépsége okán. Törékeny, her- vatag és halandó, akár ez a nyáron át tartó tárlat - de a megragadott, kaolinba tervező pillanat megőrzi az egyszeri varázst. Mindenesetre a kiállítás rendezője, Sárkány József, a Janus Pannonius Múzeum művészet- történésze jól tette, amikor a különböző műfajokat, stílusokat és felfogásmódokat a lehetőségeken belül csoportosította, mintha csak e tárlatok eklekticizmusán rágódó vitáknak kívánná az elejét venni. Vagy legalább is jelezni, az itt sorokozó művek békés és természetes egymás mellett-élését; egyszersmind egymásból következésüket. De az utóbbi időszak talán legszerencsésebb szemmel rendezett kerámia kiállítása szerencsés-e az ide elküldött művek színvonalát tekintve is? A nagytermen átvezető, oszlopokkal elválasztott folyósójói ismert Dohány Sándor posztkubista teáskészletei talán a kezdetektől is inkább meg- hökkentőek voltak, mint közönségesek; ahogy nem azok Benedek Olga örvénylő spirálvázái, játékosan megbicsakló gyertyatartói vagy a biennálén első alkalommal szereplő Turcsányi Judit aranysárga szegélyű, szög-
