Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)
1994-06-04 / 152. szám
10 uj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. június 4., szombat Szép magyar vers Berzsenyi Dániel Levéltöredék barátnémhoz Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem? Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem. Lefestem szüretem estvéli óráit, Ha már cselédimet nyugodni eresztem, És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merülök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem. Az őszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai Visszahozzák éltem eltűnt örömeit. Életem képe ez. - Már elestvéledtem, Béborult az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája. Az aranyhalacska Novák B. Dénes: Csodaszerek Meg vagyon írva: akik vigaszra szorulnak, megvigasztal- tatnak, s akik betegek, meggyó- gyíttatnak. Halálos kórban nem szenvednek ugyan, ám sose lehet tudni, mi jöhet még, jobban teszi az ember, ha be- és kibiztosítja magát, minden eshetőségre számít. Ennek okán föllapoztam napilapjaink hirdetési rovatait. „Mágneses kúra! Sosem hízik el, nem viszi el önt Gábriel!” Cím, telefonszám. Azonnal tárcsázom a hétjegyűt. Nem mintha kövér lennék, de mi van, ha holnap telitalálatom lesz a totón, s örömömben fölfalok tíz kiló bélszínt kaviárral? - Barátságos női hang duruzsolja fülembe, a tanfolyam két hétig tart, az alatt lefogyhatok 150 kilót is! - Hogy én csak 78 kilogrammot nyomok? Nevet a hölgy. - Legalább láthatatlan lesz. Az sem hátrány manapság. - Miből áll a kúra? - kérdem én. A válasz: „Minden reggel 5 órakor kel, hátizsákjába pakol 30 kiló mágnest, és az óramutató járásával ellentétes irányban hétszer körbefutja a lakótelepet. Garantálom, annyit veszít súlyából, mint az ön pénztárcájából kiszorított ezerforintosok tömege, abszolút értékben számítva!” - Nekem nincs is pénztárcám, vetem közbe halkan, mire a leányzó dühösen lecsapja a telefonkagylót. Sebaj, nézek másik csodadoktort. „Mindent gyógyítunk! Máj- rák, zsebrák, anorák! Kezelés kínai eredetű gombostűvel! Egy nap garancia! dr. Kuo Jao Hü Je. - Ez már egzotikusabban hangzik, elég volt a sarlatánokból. Közük velem, telefonon nem adnak információkat, annyit azért megtudok, az általuk medicináit betegek közül még senki nem panaszkodott, nem kért kártérítést. - Valószínűleg azért, mert nem élték túl a varázslatos tűszúrásokat. Hagyjuk a fenébe, ez fölött? gyanús ... Harmadik telegráf. Ez a cég, a hirdetés szerint mélylélektani dolgokat terápiái, gyerekkori traumákat, látens, de bármikor jelentkezni bíró őrültségeket, mániákat előz meg, kezel eredményesen. Ezt is kipróbálom, sose lehet tudni, hátha végső elkeseredésemben, fizetésnap, föl akarok ugrani a tizedik emeletre; netán megölöm a díjbeszedőt... - Halló! Nekem üldözési mániám van, az a fixa ideám, hogy én üldözök másokat. Meg tudnának gyógyítani? Pápaszemes férfi bariton: „Uram, azt már látatlanban meg tudom ítélni, hogy önnek szexu- álneurópszichodrómája van, a harmadik stádiumban. Ezt a hangfekvésfrekvencia-amplitu- dójából állapítottam meg. Hozzon magával harminckéte- zer-kétszáz-forint-húsz fillért, tárt kórtermekkel várjuk!” Csupa, csupa csalódás. Hát nincs egy normális hibbant ezek között a mágusok között? De nem adom föl. S a tizedik telefonnál, úgy tetszik, rám mosolygott a szerencse. - „Semmi betegsége nincs? Jöjjön hozzánk, kiépítünk önben egy gyógyíthatatlan hipochondriát! Nem kell küszködnie, nem lesz kisebbségi érzése a sok-sok idegbeteg ember között!” - így az üzenetrögzítő. Ez az. Ez kell nekem, elég volt az undorító fekvőtámaszokból, hidegzuhanyokból, gőzfürdőkből, éljen a tespedtség, az izzadt halálfélelem, a nyögdécse- lés, a görbe hát, löttyedt izmok ... végre nem fognak utálni a lakótársak, a kollégák, a családtagok. Ennyi áldozatot megtehetek értük! Taxiba ugrqpi, s irány Táltos Tibor Szanatóriuma. Oly igen kedves, százkilós kedvesnővér fogad. -„Hát ön az? Akinek kutyabaja sincsen? Szinte hihetetlen, de nem kell izgulnia, kezelésbe vesszük. Bemutatkozásként meg kell igyon egy palack jamaica-ru- mot, utána jön a karton cigaretta elszívása, majd végezetül, mintegy a mai napot lezárandó, a velem történő intim kapcsolat, persze tudományos alapon .. Egek ura, ne hagyj el! Mit tegyek? Rászokjak a vede- lésre? Ölelkezzek volt szovjet-orosz diszkoszvető nénikkel? - Nem. Inkább életben maradok. Happyend nélkül, poéntalan. Érjen bár érte a társadalom megvetése, jöjjön bár a kárhozat. Gyökértálak kitárulkozása Szentkereszti István állandó kiállítása Hásságyon Szentkereszti István egy gyökértálával Fotó: Löffler G. Nyár derekán vetődött abba a tengerparti halászfalucskába. Hosszas utánajárás után végül is egy öreg halász adott szállást neki, nádfedeles, apró házában. Gondolta, ha már egy halászfaluba vetődött, hát ő is megpróbálja a halászást, hadd lám, tényleg olyan élvezetes foglalatosság-e, miként azt oly sokaktól hallotta, és már oly sokszor. Még soha életében nem halászott. Eszébe sem jutott soha, hogy halászhatna is. Talán azért sem, mert nem szerette a halkészítményeket, de lehet, hogy azért sem gondolt soha a halászásra, erre az - úgymond - idegnyugtató időtöltésre, mert soha semmi baja nem volt az idegeivel, s különben is mindig akadt épp elég dolga ahhoz, hogy ne unatkozzon. Elmondta az öregnek, hogy halászni szeretne, de nem tudja, hogyan kell, meg aztán felszerelése sincs. Az öreg halász, aki már jó ideje nem járt ki a tengerre, elmagyarázta a legfontosabb tudnivalókat, s kölcsönadta a felszerelését is, amely mindössze egyetlen jókora merítőhálóból állt, s kölcsönadta az öblös, öreg csónakot is. A pirkadat már a tengeren találta, a parttól mintegy ötszáz méternyire. Egy darabig ügyetlenkedett, mindegyre összegabalyította a hálót, de aztán lassacskán belejött. Mégpedig olyany- nyira, hogy alig három óra leforgása alatt dugig tele lett a csónak hallal; indulhatott is ki a part felé. Az öreg halász nem győzött álmélkodni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi pompás halat fogott. És azt mondta: Maga vagy kivételesen szerencsés ember, vagy pedig nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy még soha életében nem halászott.- Lehet, hogy szerencsés ember vagyok - válaszolta mosolyogva de tényleg nem halásztam soha mind e mai napig. A pompás zsákmányt mind az öregnek adta. Mihez is kezdett volna véle? .. .és így ment ez másnap is, harmadnap is, s még jó sok napon át. Kezdte élvezni a halászást. Az öreg halász már nem csodálkozott, nem hümmögött. Végképp eldöntötte magában:-alkalmi lakója kivételesen szerencsés fickó, aki-nem mondott igazat, mert halálbiztos, hogy régi halász! Mindezeket a megállapításait azonban nem közölte véle, mert jól jött a mindennapi gazdag, ingyen halrakomány. ■5(f Aztán az egyik napon elpártolt tőle a szerencse. Már dél is elmúlt, s még mindig csak néhány nyeszlett halacska szára- dozott a csónak alján. Nem vált még szenvedélyévé a halászás, így hát nem izgatta különösképpen a dolog. Még örült is, hogy végre cserbenhagyta a szerencse, s így abbahagyhatja ő is a halászgatást, mielőtt az még - a mindennapi sikernek betudhatóan - szenvedélyévé válna. Partnak fordította a csónakot. Mielőtt azonban az evezőkért nyúlt volna, maga sem tudta, miért, miben reménykedve, még egyszer bedobta a hálót. Várt egy kicsit, majd lassan evezni kezdett, mint máskor. Darab idő múltán kiemelte a hálót, s az üres volt most is, csak az alján ficánkolt egy kis halacska. Mikor kivette, csodálkpzva látta, hogy aranyból van. Úgy csillogott a tűző napon, hogy alig tudott ránézni. „A mesebeli aranyhalacska - mormogta meglepetten, hitetlenkedve. - Akárhogy is nézem, ez bizony a mesebeli aranyhalacska, az, amelyet a szegény halászok szoktak kifogni, s amelyik a halász három kívánságát teljesíti, ha az visszadobja a tengerbe”. Nézte szaporán tátongó aranyhalacskát, s várta, hogy megszólaljon. Az aranyhalacska azonban csak tátogott, s olyan néma volt, mint a halak. Nem tudta, mihez kezdjen vele. Vigye el az öregnek; tartsa meg magának; avagy dobja vissza a tengerbe? Ha legalább megszólalna! („Nyekkenne bár egy kurtát a boldogtalanja!”) A halacska azonban egyre csak hallgatott, és hovatovább egyre nagyobbakat és ritkábban tátogott - látszott rajta, nyilvánvaló volt, menten megdöglik, ha nem jut vízhez. „Hogy milyen egy szerencsétlen aranyhal! - gondolta. Ilyet is csak én foghatok ki!” - s azzal visszadobta a halacskát a tengerbe, ahol az pillanatok alatt el is tűnt. ő pedig vette az evezőket. Miközben a part felé evezett, azon töprengett egyre: mit is kért volna az aranyhalacskától, ha az megszólal, könyörgésre fogja a dolgot? Semmi nem jutott eszébe. Egyetlen piciny, nyúlfarknyi kívánság sem.- Szerencsém volt, hogy nem szólalt meg, jól szégyenben maradtam volna! - motyogta maga elé. Nagyot szusszant, s teljes erejéből „befeküdt” az evezésbe. Még aznap délután elutazott a halászfalucskából. Az öreg halásznak szót sem szólt az aranyhalacskáról. De hát miért is szólt volna?... Molnos Lajos A kis utca felszökik a dombra, megpihen egy bágyadt kanyarban, majd az eperfák koronázta dombtetőn szinte kiszalad a világból. Egyik oldalról az álmatag hásságyi tó, a másikról elhagyott és mostanában új gazdára lelt házak homlokzatai merednek egymásra megfogalmazhatatlan kérdéseikkel. Itt szerzett otthont magának néhány évvel ezelőtt Szentkereszti István népi iparművész, Kapoli-díjas faragó. Pé- Semmit! Megmondtam, hogy semmit, csak kenyeret veszünk! - pirít a két kicsire, kik ámulva-vágyakozva nézik a ros- kadásig rakott gondolákat. A nagy négy éves lehet, a kisebb épp totyogó. Sorjáznak a pénztár felé. Hogy odakinn tavaszodik, nem érdekes. Itt tél van, iszonyú. A két kis reszkető - vágytól, félelemtől - apja lábához tapad, nem nyafognak. Lesik a teli kosarakat, lesik azokat, akik csak rakják a pultra a sok csomagot, rakják a táskákba, szatyrokba. Apjuk lábához tapadnak. Az az ő váruk, ott a biztonság, az oltalom. Mert ők is azt hiszik, az ő apjuk a legjobb, a legokosabb, a legerősebb. És ő megmondta: csak kecsi egzisztenciáját feladva, megvette az egyik öreg parasztházat, most ez a műhelye és a lakása. Mint mondja, igazi hazára talált a háborítatlan nyugalmú tájban, és most boldog is egy kicsit, hiszen állandó kiállításának megvalósításában a falu igencsak támogatta. A megcsinosult udvar öreg, parasztkemencés építménye őrzi a tárgyakat, munkaeszközöket - Szentkereszti világának némi nyeret. Hiába lenne minden próbálkozás, tudják, de egyszer, egyszer majd mégis ... Valahogy nincs jól. Valami nincs jól. Ezeknek nem lehet a szemükbe nézni, zavarják a nyugalmat, a nyugalmunkat. Mit akarnak? Mit akar ez az ember? Mire tanítja ezeket a gyerekeket? Mi lesz, ha a pici is megtudja, mi van a fényes csomagokban? Ha a nagyobb már nem tud ellenállni? Ha az apa már nem tud a szemekbe nézi, ha már nem tud az ő szemükbe se nézni, mi lesz? Mennek az utcán, megy a kenyér hármójukkal valahová, asztali áldozatnak. Valahová, hol ők is szebb világot álmodnak, degeszre tömött szatyrokat. ízelítőjeként. Hetyke tartású villák, teltkarcsú kanalak, bőöblű tálak kaptak helyet itt. Dísztárgy nincs. Ezt ráhagyja a pásztor- és parasztfaragókra, valamint a műkedvelők egyre népesebb táborára. Ők eddig a - Szentke- reszti-munkákban egyfelől megtestesülő - szinte racionális mérnöki szemléletig úgysem tudnak elmenni, mert nincs szerszámuk hozzá. Másfelől: ő sem törekszik a formatervezők „dizájnerek” babéraira, mert az megint merőben más. Aránylag kevés fajta fát használ. Elsősorban diót, olykor körtét és cseresznyét. Tárgyaiban meghatározó az úgynevezett funkció, ezen azonban a formák túlmutatnak, szobrászati értékük is van. Tevékenysége eredményeként - sámánisztikus mozzanatként - munkáiban benne marad, és megörökítődik a fa egész élettörténete - a magtól a termésig. Szerszámait még a pécsi So- piana gyár szerszámkészítő mérnökként alakította ki olyan szinten, hogy később ezek a szerszámok is zsűrizett kiállítási darabokká váltak. Mindaz, amit csinál ezekkel a szerszámokkal, innen kezdve utánozhatatlan, jóllehet az utánozhatatlanság a népi iparművészetre korábban nem volt jellemző. Hatalmas félasztalnyi diógyö- kértálainak asszonyos kitárulkozásában szinte feloldódik az őket létrehozó férfierő és céltudatosság. Az erezet, mint kompozí- ciós elem és a térbeli forma a fa színével, tónusával alkot mélyértelmű egységet, amelyhez még szellemes, játékos megjelenés társul. Ezért derűs, bár olykor Mennek az utcán, megy a kenyér ... Ha befordulnak a sarkon, talán nem jönnek vissza soha többé, és eszünkbe se jutnak ... Menjenek, tűnjenek el, süssön melegen ez a tavaszi nap, égesse le arcunkról a szégyent, a tehetetlenség keserves könnyeit, meg ne rettenjenek, ha mégis visszajönnek, ha mégis a szemünkbe néznek. Lidi Eltemetni, el a rózsák közé, bokrosodjon, virágosodjon. Már tolják lándzsáikat a tuüpánok, holnapra csupa zöldzivatar a kert, a világ. Jó mélyre, le a sárga földig, s huüjon, hulljon rá a rög, nyoma se varadjon, csak az a karc a szíven, vagy a fene tudja hol. Ennyiek vagyunk hát, Istenem? Elég egy ásó, egy kapa, egy gereblye? Nagyharang ...? szinte nőiesen szemérmetes is ez a világ. Kanalai, villái, vágódeszkái ugyancsak a célszerűség jegyeit viselik magukon, ugyanakkor ezek a fonnák is hangulatokat, érzelmeket hordoznak, asszonyos testet öltve, kézbe simulva jelenítik meg történetüket. Szinte minden tárgy egyszeri és megismételhetetlen lelemény, fölfedezés, mondhatni találmány, még a „talált” forma is, ami nem ritka e körben, ahol a természet, a felhasznált anyag élete külön alkotóerőként nyilvánul meg. A munkafolyamat elejétől a végéig kézimunka, ugyan okcis gépek is besegítenek itt-ott. És besegít a környezet, a táj, a fények. A hásságyi parasztház fekvése lehetővé teszi, hogy Szentkereszti munkadarabjai a napkelte fényeiben kezdjék mindennapi életüket, átalakulásukat. Aztán a munkapad, a munkahely a fényt követve vándorol egészen a lankás tópartig, hogy ott az éppen készülő darab magába ihassa még a lenyugvó Nap búcsúzó fényeit. Jé A hásságyi kiállítás megnyitóján az Országos Kézműves Tanács teljes vezetősége is megjelent Hotter József elnök és Gergely Imre titkár vezetésével. Szentkereszti Istvánnak átadták az IPOSZ által másodszor is megrendezett Kiállítás egy (világ)kiállításért pályázat kü- löndíját. E tárlat június 10-ig látható Kőszegen, a galériában. A pályázaton Szentkereszti megkapta még Kőszeg város különdíját is. Bebesi K. A tulipánokra vigyázni kell, ők éljenek, cifrálkodjanak a tavaszi fényben, gyönyörködjön bennük a szem, melegedjen tőlük a lélek. Te meg pihenj, továbbfordul veled a nagy kerék, száz ..., ezer..., tízezer év ...? Együtt vagyunk, együtt leszünk, de most, így, élned tovább nem volt szabad. Higgyünk a bölcsességében, ne kérdezzük .. . Ásni, csak jó mélyre, le a nyugovásig, aztán ráhúzni, elfeledni, hogy itt volt, valahogy nem gondolni rá soha, soha ... Majd elvadulnak fölötte a rózsák, elvadul a holnapok rendje, nem kell többé félnie, félni, mert minden semmi, és minden örök...: az ásó, a kapa, a gereblye, és az a kis süsü Lidi, kinek csak öt hónapnyi jutott az ugatásból. Birtalan Ferenc Tollrajzok Kenyér 4 4 1
