Új Dunántúli Napló, 1994. június (5. évfolyam, 149-178. szám)
1994-06-04 / 152. szám
1994. június 4., szombat Irodalom - Művészet üj Dunántúli napló 11 A Bohémélettől a Bohéméletig Beszélgetés Hirsch Bencével Hirsch Bence neve az elmúlt évtizedekben elválaszthatatlan volt Pécs zenei életétől. Vezényelt a színházban operákat és operetteket, koncerteket a Pécsi Szimfonikus Zenekarral, komoly szerepet játszott a pécsi operatársulat kialakításában és fejlesztésében. Most távozik Pécsről, az Állami Operaházhoz.- Szegeden kezdtem a ‘pályámat 1960-ban. Vaszy Viktor vett fel korrepetitornak az Operába. Akkor még húszéves sem voltam. 1967-ben, különböző okokból úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, s akkor kaptam ajánlatot a Bécsi Jég- revűtől, karmestert kerestek éppen. Abban az időben óriási lehetőség volt az, hogy utazni lehetett. Természetesen, annak a négy évnek, amelyet ott eltöltöttem, semmi köze sem volt zenei pályámhoz. Breit- ner Tamás szerződtetett Pécsre karmesternek 1971-ben. Az első opera, amit itt vezényeltem, a Bohémélet volt, s a Bohémélettel fejeztem be most itteni, pécsi működésemet, úgyhogy a kör bezárult.- Milyen zenei viszonyok voltak akkoriban Pécsett?-Én ezt csak a színház szempontjából értékelném. Ugyanis a zenekar akkor még nem volt önálló, a színházhoz tartozott, s kiegészült az arra hajlamos és érdemes zenetanárokkal egy-egy koncertre. Az igen jó periódusa volt a pécsi operának. Breitner Tamás ugyanis profi karmester volt, s igen jó énekes gárda jött össze: Mészöly Kati, Németh József, Horváth Bálint, Albert Miklós, Bolla Tibor, Berczeli Jenő, Németh Alice, Szabadíts Judit, Marczis Demeter. Nagyon kitűnő előadások voltak. Aztán egy idő után megkezdődött a hanyatlás.- Mi volt ennek az oka?-Talán Breitner is belefáradt kicsit, el is mentek emberek az Operaházba, külföldre, s az utánpótlás már nem volt ugyanolyan minőségű.- Úgy tudom, felmerült az operatársulat megszüntetésének gondolata.-Ez örökösen, folyamatosan felmerül, számomra érthetetlen. Azt hinné az ember, hogy az opera olyan kulturális kincs vagy érték, amelyre egy városnak büszkének kell lenni. Ha végignézzük a térképet, hogy hány állandóan működő operaház van ebben a térségben, hát nagyon kevés. A helyzet akkor vált kritikussá, amikor bekövetkezett a színház átépítése, mert akkor a Kamaraszínházban sínylődtünk. Ott nem volt zenekari árok, a zenekar egy hidraulikus liftben ült, amely a díszletek szállítására szolgált. Súlyos kompromisszumok árán lehetett csak operaelőadásokat csinálni. Akkoriban nem nagyon tolongtak a fiatal tehetségek, s nagyon leromlott a színvonal. Valóban végveszélybe került a társulat.-Akkoriban Ön karmester volt?- Egy darabig igen, 1988-ban lettem az operaegyüttes vezetője, aztán operaigazgató, majd az utóbbi években zeneigazgató.- Mennyiben érintette a színházat a zenekar önállósodása ?- Tulajdonképpen nem érintette. Van egy lojális szuharovi egyezmény, hogy Ilf és Petrovot idézzem, a zenekar és a színház között, amelynek értelmében a zenekar bizonyos szolgálatszámot teljesít a színházban. Nekik ez főleg az operett esetében terhes, mert az iszonyúan sok előadásszámban megy, nem kimondott öröm ötvenszer vagy nyolcvanszor eljátszani egy évadban ugyanazt. Áz operát viszont nagy szeretettel játszák, ők hiányolnák, ha nem lenne, ez hozzátartozik egy zenekar profiljához.- Mennyit változott, fejlődött a zenekar az elmúlt időszakban?- Feltétlenül nagy fejlődésen ment keresztül Howard Williams vezetése alatt, de hozzá kell tennem, Breitner már fölhozta egy bizonyos szintre, a profi zenekart tulajdonképpen ő teremtette meg. Williams nagyon felkészült karmester volt, rendszeres és kemény munkát követelt meg, Hirsch Bence az Állami Operaházhoz igazolt ugyanakkor mindig jó hangulatú volt a munka. A karmester nagy titka, miképp tud munkára bírni egy együttest, hogy az ne legyen rabszolgamunka. És a zenekar fejlődése érzékelhető volt az operaprodukciókban is.- Kudarcként éli meg a távozást?- Úgy érzem, hogy az operaegyüttes sikereinek csúcsán megyek el. Ezek az utolsó években létrejött produkciók hallatlanul sikeresek és jók voltak, kezdett egy repertoár kialakulni. Talán a kor parancsa, hogy a fiatalok kerülnek előtérbe, s az utódom tehetséges fiatalember. Budapestre megyek, az Állami Operaházba, úgy érzem, hogy így tevékenyebb életet élhetek, mintha itt maradnék. Cseri László Makay Ida Kihajt Akkor még egyszer, utólszor fölgyullad mind az égi-földi csillár. Vakítva ég a pillanat, Egyetemes ünnep lesz immár, hogy hangtalan megérkezel. Csak fű és gyökér sejti majd. S erjedő őszből, rothadásból a rég elporladt nyár kihajt. Megjelent a Somogy új száma Tanáraink a távolból - unokáinkhoz szólnak Kaposváron szerkesztett kultú- rális folyóirat új száma gazdag és változatos tartalommal jelent meg. Versek, novellák, tanulmányok, kritikák sorakoznak egymás után, de ez csak a közölt írások műfaji felsorolása. Többet tudunk meg a lapról, ha elmondjuk, hogy a folyóirat ezúttal a mai vajdasági magyar szellemi életbe kínál bepillantást: ezt szolgálják Ladik Katalin, Acs Károly, Csorba Béla, Sinkovits Péter versei, a zentai Varga Zoltán prózai írása, Ács Károly dokumentum-közlése (egy vajdasági antológia kiadásának kudarcos történetét beszéli el), valamint a szemle rovat több kritikája az újvidéki Fórum Kiadó legújabb könyveiről. Kibomlott annyi szép virág Isten kegyelméből és az ember gyönyörűségére. Színpompás tulipáncsokrok, illatos gyöngyvirág, lágyszirmú, áhitatos ger- berák és a mezők tündöklő, gyönyörű virágai. Gyümölcsfák állnak országszerte virágbaborultan, szinte megszédülve saját illatuktól. Ünnepelve és hirdetve a tavaszt, az új életet. Csokrokba gyűjtve valakinek a szeretetét üzenik. Azt súgja egy egy ilyen csokor: látod, szeretnek! Gondolnak rád! S aki kapja, elgyönyörködik benne, élvezi az illatát. Virág kisgyerek kezében, ki maga is virága az embernek. Virág egy lánynak, akinek a szívét szeretnék meghódítani. Anyák napján annak a szerencsés anyának, akit eszében tart nehezen felnevelt gyermeke. Egy csokor pusztán azért, mert tavasz van, és valamiért Mindemellett kiemelt figyelmet érdemel a folyóiratban a Vár- konyi Nándor hagyatékából előkerült Machiavelli-tanulmány, Kelemen Lajosnak Kalász Márton legújabb verseiről szóló elemzése, valamint Vasadi Péter írása Rónay György költészetéről. Folytatódik a lapban Tüskés Tibor esszéje az Őrségről. Verssel még Berta Péter, Galambosi László és Kalász Márton jelentkezik a Somogybán. Anna Mária lírai hangulatú novellája és Tröszt Tibor történeti tárgyú regényrészlete jó olvasnivalót kínál. A folyóirat új számát László Gyula és Szemethy Imre rajzai díszítik. A Somogyot a Berzsenyi Társaság adja ki, s annak címén (Kaposvár, Honvéd u. 5.) megrendelhető. boldogok vagyunk. Meg akarjuk osztani ezt az érzést mással is. Virágok, éneklő virágok, miket a temetőbe visznek valakinek. Az örök emlékezés, a soha nem múló szeretet illatos csokrai. Gyengéd kezek igazítják el a sírokra helyezett vázákban ezeket, és rájuk hull egy-egy könnycsepp is talán. A virágok éneke halk, mégis túlhangzik az éteren.- Általunk üzenik, hogy rossz itt a földön nélküled. Hogy még mindig emlékeznek szavaidra, nem felejtik mosolyodat, kezed szorítását. S akinek a virágok éneke szól, meghallja, akármilyen messze van is. Tavasz virágai. Adjatok vigaszt élőnek és holtnak, gyermeknek, anyának, betegeknek, gyénge öregeknek! Vigaszt mindenkinek! Bán Zsuzsa E mma nénit úgy vették körül a kisiskolások, mint kotlóst a csibék. Pedig nem volt se gügyögős, se érzelmeskedő, inkább határozott, katonás. A lényéből áradt, hogy szereti a gyerekeket, nem kellett mondania. Nem is mondta. Hangos szót sem lehetett hallani tőle, mérgesnek, izgatottnak, haragosnak senki sem látta soha. Az óráin mégis olyan csönd honolt, hogy még a légy is abbahagyta a zümmögést. Nem kellett fegyelmeznie, mert ő maga fegyelmezett volt. És nyugodt, mint az embememjárta anya- természet. Minthogy gyakorlóiskolában tanított, a tanítóképzősök próbálták ellesni a titkát. Ugyan mivel babonázza meg a más pedagógusnál mozgékony, izgága gyerekeket? Elvarázsolja őket? Végtére rájöttek: vannak dolgok, amiket nem lehet ellesni, megtanulni, amikre születni kell. Jk Egykori magyartanárom olyan órákat tartott, hogy nem létezett olyan betegség, láz, amely bárkit is otthon marasz- tott volna. Külön jelest adott annak a diáknak, aki az óra végén megmondta, a magyarázathoz milyen szakkönyveket használt föl. Ezt persze csak az tudta megmondani, aki az ösz- szes forgalomban lévő irodalomtörténeteket és monográfiákat olvasta. Sokan megtették. Olykor verssorokat idézett: rá kellett ismerni - stílusból, hangulatból -, hogy ki írta a verset. Ha jött a légiriadó, kedves költőinket szorongatva („karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre” - mint Illyés Gyula mondta volt) iszkoltunk a pincébe, ám ott szemrebbenés nélkül folyt tovább az óra. Félni is elfelejtettünk. Jk Ismertem olyan tanárnőt - fiatalon halt meg aki minden volt diákjáról tudott. A távolba szakadtakkal is levelezett. 1956 után, a látogató vasárnapokon hazánk börtöneit járta. Vitte a csomagokat egykori diákjainak. Ismertem olyan történelem- tanárt, aki szenvedélyes ország- és világjáró lévén vitte a „gyerekeit” téli-nyári vakációban is. Késő nyugdíjas korában, amikor egykori tanulói már a kályhasutban rostokoltak, azok gyerekeit vitte. Csak a strapabírókat persze, mert igen spártai módon élt és közlekedett. Mesélte, hogy Itáliában többnyire „Garibaldi vendége volt”, az olasz szabadsághős szobortalapzatai adták ugyanis a legjobb szállást. Hatalmasra méretezett malaclopó köpenyeik biztosították a legjobb védelmet a nyári záporoktól. Nemcsak a régi nemzedékek sorában akadtak igazi nagy tanáregyéniségek. Gyermekeim iskolai életében is jelen volt néhány igazán szeretett tanár, akivel a barátság felnőtt korra is megmaradt. Mondhatnék példát az ellenkezőre is. Emlékszem olyan (egyébként jóindulatú) tanárnőmre, akinek - bár évekig tanított - sem nevét, sem arcát- nem tudom fölidézni. Amit tanított, azt még kevésbé, abból örökre tudatlan maradtam; s ha rágondolok, Szókratész jut eszembe, aki egy hozzáforduló apa kérő szavára így válaszolt, „Nem vállaikozhatom fiad nevelésére, mert nem szeret engem, s ezért semmire sem tudom megtanítani”. A nevelő személye és az érzelmi motiváció a legfontosabb az egész oktatási műveletben. Akit szeretünk, azt azzal együtt szeretjük, amihez ő szenvedélyesen ragaszkodik. (Ha nem szenvedélye a tudománya, akkor régen .rossz!) Ha pedig a diák már korábban vonzódott ahhoz a tudománykörhöz, akkor boldogan talál rokonlé- lekre. Nevelni sem lehet elvontan, csak azon a tudásanyagon keresztül, amit tanítunk. Közömbösen, hidegen pedig sem tanítani, sem nevelni nem lehet. Csak untatni. Az unalom azonban a legértékesebbet rabolja el: a fiatal, rugalmas agyú diák idejét. Korunk pedagógiája sokféle eszközzel, géppel, képpel, felszereléssel dolgozik, valamennyi könnyíti a munkát. De embert nem pótol. Egy papírral, ceruzával fölszerelt igazi nevelő többre megy - akárcsak egy fa alatt a földön ülve - mint a gépek garmadájával ellátott, elfásult ember. (Gondoljunk csak a Kincskeresőre! A kis Móra Ferencet az édesanyja az ablak jégvirágaiba rajzolt betűkkel tanította, még papír, ceruza sem kellett!) Dehát ezt mindenki tudja, miért nem értékeli mégis méltóképpen a társadalom a pedagógusokat. Mi- érta legrosszabbul fizetett értelmiségi csoport az övék, és többnyire az is volt mindig? Már a rómaiak is többet fizettek a fodrász rabszolgáért, mint a görög paidagogoszért! (Az arány valószínűleg ma is ugyanaz.) Régente azt mondták: kevesebb a munkaidő, mint más pályákon, a téli, nyári, tavaszi vakáció kitesz négy hónapot; az óraszám is kisebb volt, az osztályok létszáma is, kevesebb dolgozatfüzetet kellett javítani; tanítás után gyerek, diák hazament; a régi tanárnak még volt ideje rá, hogy író, költő, műfordító vagy tudós legyen. De manapság látástól vakulásig az iskolában tartózkodik, a vakáció rövidebb, külön keresetet csak a helyettesítés biztosít, fizetésének reál-értéke mégsem éri el a félszázad előttit. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy általános szegénység jellemez egy társadalmat, vagy relatív jólét, a többihez viszonyítva mindig a pedagógus a legszegényebb. Mi lehet emö- gött? Gyanítom hogy talán a mindenkori társadalom irigység: aki naponta azzal foglalkozik, amit szeret, aki a rakoncátlan emberkéből kultúrlényt farag, annak a munkája merő gyönyörűség, hát még fizessünk is érte?! Ám a helyzet nem ilyen egyszerű. A mai diák nyugtalanabb, mint felmenői voltak (mert hiányolja a szülőjét, akinek nincs ideje rá; mert válási árva, netán éppen fegyver hadakozó szülői kezében; mert fél az annyi veszélyt rejtő világtól; esetleg horror-filmek nézésével tölti a fél életét, stb.); szenvedélyes érdeklődés sem hevít minden tanulót; gyakoribb a disle- xia, sok gyermek nem tud olvasni, tehát tanulni sem, bohóckodással teszi szórakoztatóvá az órát; van, aki ellenségnek véli a tanárt, olyannyira, hogy életét is veszélyezteti (Kosztolányi Aranysárkányhoz az élet nem egyszer szolgáltatott mintát, s ma a regény aktuálisabb, mint valaha); akad, aki megalkuvásnak nézi a szeretetteljes tanár-diák viszonyt, s a tanárhoz húzó társát is üldözi; egyszóval a tanáripálya sem csupa gyönyörűség, hanem a kemény küzdelemben azért mégis fölvillanó fények sorozata. De vannak pillanatai, amiért érdemes élni. És vannak fölnövekvő ifjú emberek, akik mint a jó szobor, egyszerre viselik magukon modelljük vonásait és alkotó szobrászuk félreismerhetetlen stílusát. E zekben az ifjakban él tovább a pedagógus nemzedékek során át, és ez az eleven életbe rejtett halhatatlanság igazabb jutalom minden másnál. Bozóky Éva Dúsa Lajos Fordított genezis Hogy velem mi lesz? - egyre megy, látom sokszor: minden hiába. De van nálam is gyöngébb árva, ki elémbe rendeltetett. Csak hite van, csak szeme van, kétségbeesve fog keze. Mért én vagyok az istene, mért épp én, a boldogtalan? Játszom az igazt és a bölcset, a kősziklát, kiben hihet, és nagyon szégyelném magam, ha elárulnám, kit ő követ; ki tán nincs is, de ő úgy néz rám, olyan nagyon - hogy szinte van. Virágok mindenkiért
