Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)
1994-05-14 / 132. szám
14 üj Dunäntüli napló Irodalom - Művészet 1994. május 14., szombat Villámok árnyékában Francia-magyar irodalmi est Közeledik a nyár A Pécsi Szimfonikusok két koncertje Sylvie Reymond-Lépine (balra) és Forrai Eszter költőnő Pécsett, a Művészetek Házában Fotó: Szundi György Ha az időjárás általában nem is, a zenei élet egyes eseményei csalhatatlanul jelzik a nyár közeledtét. Május 2-án és 9-én, tehát egymást követő két hétfőn lépett közönség elé a Pécsi Szimfonikus Zenekar a POTE aulájában, hogy sűrített programjával figyelemre méltóan zárja Nicolas Pasquet-val közös első koncertévadát. A jelenlévő zenebarátok persze, már tájékozódhattak arról, hogy a muzsikusok nyáron sem fognak tétlenkedni: az utóbbi évek hagyományává vált fesztivál keretében június végén s azt követően sokat ígérő rendezvények egész sora várja az érdeklődőket. Tanulságos volt egymáshoz ilyen közeli időpontokban hallani a két hangversenyt, legfőképpen a műsorra tűzött egy-egy versenymű vendég-szólistái miatt. Első alkalommal Haydn C-dúr gordonkaversenyét a közönség előtt ismeretlen Fenyő László szólaltatta meg. A pódiumra lépő fiatalember külleme, kicsit elfo- gódott és igen szerény viselkedése alig hagyott kétségeket afelől, hogy még tanulóéveiben járó ifjú csellistát hallunk - mint megtudtam, első éves ze- neakadémistát. E körülmény azonban az első hangoktól fogva felvillanyozó - véletlenül sem zavaró - módon hatott a hallgatóságra. Az a nemes hang, az a biztos formálókészség, az a jóízlés és elegancia, mely Fenyő játékát csaknem minden pillanatában jellemezte, a legtöbb gordonkás számára pályája delelőjén is csak vágyálom marad. Nem lehetett nem észrevenni, hogy nagy reményekre jogosult, rendkívüli tehetséggel találkoztunk - a közönség méltán kitörő lelkesedésére Bach c-moll szvitjének Sarabande tétele volt a válasz. Egy héttel később viszont a személyükhöz fűzött egykori várakozásokat már többszörösen beváltott, messze földön is jól ismert művészeket lát- tunk-hallottunk: Brahms Kettősversenyét Kovács Dénes és Onczay Csaba közreműködése tette eseménnyé. A párhuzam önként adódik: ami Fenyő számára szívvel-lélekkel megoldandó feladat, kihívás és felelősség, az Onczaynak egy sikerekben és tapasztalatokban bővelkedő pálya egyetlen kis állomása, ő hajszálpontosan tudja, hogy miként lehet adott energiabefektetéssel maximális hatást és sikert elérni, azt a benyomást kelteni a hallgatóban, hogy itt és most születik valami, ami valójában már akár puszta rutinból is megoldható. Az igazsághoz tartozik, hogy Onczay játéka így is lényegesen inspiráltabbnak, szuggesztí- vabbnak tűnt, mint az olykor fáradtnak, egy-egy pillanatban már-már kívülállónak tetsző Kovács Dénes. Az viszont ugyancsak feltűnő volt, hogy a szó legjobb értelmében vett rutin milyen minőséget eredményezett kettejük együtt-játéká- ban, egymásra hangolt érzékenységében. Mindkét koncert nyitányául igényes huszadik századi darabok szolgáltak. Stravinsky Kártyajáték-szvitjének megszólaltatását kisebb kudarcnak kell tekintenem, elsődlegesen nem a hallott pongyolaságok miatt, hanem az ezekkel persze, összefüggő - nem eléggé pontos-fö- lényes-karikírozó - interpretációs alapállás miatt. Ha a közönség nagy része faarccal ül végig egy ilyen művet - nem szerezvén tudomást arról, hogy a zenei humor sziporkázó megnyilvánulásainak tanúja -, akkor valami nincs rendben. Lényegében megoldott volt viszont Webem Bach-átirata (a Musikalisches Opferből), mely velejéig expresszionista hang- szerelésével, fejlesztéseivel és tetőpontjaival szinte egészében a századelő lenyomata, nem pedig Bach koráé. Mindkét este súlypontját egy-egy kiemelkedően tartalmas és igényes szimfónia megszólaltatása jelentette. Midőn Mozart Esz-dúr szimfóniájához (K.543.) brahmsi méretű vonós-ütegek sorakoztak fel, komoly aggályaim támadtak a nyitótételben oly fontos he- gedű-skálamenetek kivitelezhetősége tárgyában, s ezen aggályok korántsem bizonyultak alaptalannak, csakúgy, mint az Andante pontozott képleteivel, a Finale virtuozitásával vagy egynémely biedermeyerré torzított (azaz súlytalanul játszott) élőkével kapcsolatos előérzetem. Hiába, a fizika tehetetlenségi nyomatékra vonatkozó törvénye alól - mely szerint ez egyenesen arányos a tömeggel, - a szimfonikus zenekarok sem jelentenek kivételt. Eleddig még nem sikerült rájönnöm, hogy miért játssza Pasquet tendenciózusan ilyen méretű együttessel Mozart szimfóniáit, bár abban biztos vagyok, hogy az ő nívóján álló, a Mozart-zene karakterei, tempói és drámai történései iránt oly fogékony, oly nagyszerű érzékkel megáldott, kitűnő karmester semmit nem tesz ok és cél nélkül. A második hangversenyen Schubert VIII., h-moll („Befejezetlen”) szimfóniájára került sor. Nem állítom, hogy makulátlan interpretációban volt részünk, de azt igen, hogy bármilyen magasra ívelne is a zenekar pályafutása, ennek a produkciónak az igazán időtállóak és vállalhatóak között lenne a helye. Pasquet olyan kiegyensúlyozott hangzást teremtett, oly csiszolt és összeszedett játékra tudta késztetni muzsikusait, a zenei történések szuggesztivi- tása annyira töretlen volt, hogy a hallgató - megfeledkezve helyről, időről és egyéb körülményekről - nyugodtan hátradőlhetett székében, teljesen átengedve magát Schubert zseniális zenéjének. Sajnálom, hogy nem ez szolgált a program befejező részéül, éspedig nem azért, mert a már tárgyalt Brahms-versenymű zenekari játék dolgában ehhez képest visz- szaesést hozott (kivált a lassú tételben), inkább azért, mert a Befejezetlen szimfónia e tolmácsolásánál szebb búcsúval nem érhetett volna véget a koncertévad. Gönczy László A pécsi Művészetek Házában az Alliance Francaise meghívására mutatkozott be kedden este Forrai Eszter Párizsban élő magyar költőnő és verseinek francia fordítója, Sylvie Reymond-Lépine. Munkásságukról, mint sok más Nyugaton élő magyar íróról, keveset tudunk. Forrai Eszter zsidó és orosz származású, magyar anyanyelvű, s mintegy harminc éve Párizsban él. Otthon érzi magát francia földön csakúgy, mint Magyarországon, de gyakran tartózkodik Izraelben is, ahol közeli rokonai élnek. Eddig hat verseskötete jelent meg. Főbb témái a gyermekkor, a szeretet, a szerelem, az anyaság, a hagyományok ápolása, továbbvitele. Érdekes és elgondolkodtató, hogy ennyi év után is magyarul írja költeményeit, szinte foglya anyanyelvének. Költészetén a mondókák, népdalok, virágénekek, Weöres Sándor és Nagy László költészetének hatása egyaránt érződik. Két legutóbbi kötetének, a Villámok árnyékának és a Hullámlépcsőnek költeményeit Sylvie Reymond-Lépine költőnő ültette át francia nyelvre. ő több próza-vers, grafitic, meseköltemény szerzője, eddig négy kötete jelent meg. Pécsre nem érkeztek üres kézzel, magukkal hozták a Villámqk árnyéka azaz L ombre des éclairs legújabb, kétnyelvű kiadását. Irodalmi estjükön Jean Perrin és Várkony András tolmácsolásában valamint saját előadásukban válogatást mutattak be költeményeikből. A kétnyelvű, „négykezes” játékot, a férfi és női hang váltakozását izgalmas ajándékkal tetézték, amikor az egyik költeményen bemutatták a fordítás, az átköl- tés folyamatát is. A két költőt a nyelvről, az adaptáció kérdéseiről faggattam.- Forrai Eszter, Ön idegen környezetben élve is magyarul ír, magyar anyanyelvűnek vallja magát. Miért?- A magyar nyelvért már mint kicsi gyermek harcoltam, mert az én gyermekkorom jiddis nyelvközegben zajlott le. A nagyszüleim nem is tudtak magyarul, a nyelvet édesanyámtól tanultam. Őseim jiddisül, oroszul, lengyelül beszéltek, egy kaffkai bábeli nyelvzavarban éltem. Az iskolában magyarul tanultam és magyar irodalmat olvastam. Közel állt hozzám József Attila, és éreztem, hogy a magyar az én anyanyelvem. Magyarul írok és gondolkozom, magyar nyelven álmodok, így természetes, hogy magyar költőnek tartom magam.- Mennyire lehet nyomon követni a magyar nyelv, az irodalom változásait Párizsban ?- Először, hogy tökéletesen beszéljem a nyelvet, a szótárokat bújom még mindig: értelmező szótárat, szinonimaszótárt, ami hozzásegít ahhoz, hogy a magyar nyelv tisztaságát megtartsam. Ugyanakkor barátaim elküldik nekem a magyar folyóiratokat és az új könyveket, így szoros kapcsolatban állok a magyar irodalommal. Anna lányom is jól tud magyarul, szívesen beszél ezen a nyelven, ha a helyzet úgy kívánja.- A versek fordításai adaptációk, gyakran szabad asszociációk jelennek meg bennük. Hogyan készülnek ezek?- A fordítás számomra elég bonyolult folyamat, mert olyan költőnőt választottam, aki nem tud magyarul. Nyersfordítást készítek számára, ugyanakkor el is mondom a verset, ahogy elhangzik magyarul. Ő csinál ebből franciául négy-öt variációt, s a végső formát együtt készítjük el. Számomra fontos, hogy Sylvie költőnő, nő és igen közeli barátom.- Az alkotói folyamatban van-e annak jelentősége, hogy mindketten nők?-Van. Főleg az érzékenysége. Átéli verseim tartalmát, az anyaságot, a szerelmet, az érzelmeket. A vers kettőnk gyermeke. Együtt neveljük ezeket a képeket, míg zenélni nem kezdenek. A pécsi közönségnek meg is mutattuk, hogyan lesz a nyersfordításból vers, hogyan nyesegetjük le a zsengéket, a vadhajtásokat mindaddig, amíg elkészül a francia nyelvű költemény. A pécsi közönség nagyon érzékenyen reagált az elmondottakra, szinte intim kapcsolat alakult ki közöttünk. Élvezték a verseket, a kétnyelvű, négykezes játékot. De itteni élményeink csúcspontja a Csorba Győzőnél tett látogatásunk. Ő volt az első kritikusom. Első zsengéimet neki küldtem el Párizsból. Az ő biztatása vezetett a költészet útjain. Leveleit nagy megbecsüléssel őrzöm, s most boldog vagyok, hogy láthattam és átadhattam neki hatodik kötetemet, a Hullámlépcsőt, kérve: döntse el, megérdemeltem-e bizalmát. _ Sallai Éva Szép magyar vers Bóka László: Cellák és kazamaták Boldogtalan ó-év után megjött a boldogtalan új, örülj rossz fülednek siket, boldog vak, boldogan vakulj, a fajt ki nem hallja, az boldog s ki nem látja a rémeket, boldog a hülye ki nem érti az emberi történetet. Cellák s kazamaták az évek, szűkülnek s elsülyesztenek, ki rettentő sorukba téved, ártatlan, kit elvesztenek, fakuló színnel fogyó levegőben él az életre elítélt a falba verheti fejét, ha valamikor is mást remélt Boldog aki a kőre rogyva szabadulásért könyörög, kit értelem már nem kötöz meg, nem hallja láncát hogy csörög, akinek eszelős káprázat írt börtöne falára jelt, az időből s az értelemből boldog kit hite kiemelt. Bán Zsuzsa: Egy kávé a csepp utcában Esett már napok óta. Legszívesebben ki sem mozdult volna a lakásból, de az üzletbe mindenképpen le kellett mennie. Nehezen magyarázható, miért vette fel a legújabb fehér körömcipőjét, de ha rosszkedve volt, előfordult, hogy olyasmit cselekedett, amit nehéz volt megmagyarázni. Ballonkabátot vett, hozzá vadrózsa színű selyemsálat. Az üzlet egészen közel volt, a túlsó oldalon. Bosszantotta, hogy erre a kis távra is fel kell húzni az esernyőjét. Ugyanis nem köny- nyű. Ha be is akadt az a kis pocok, az ernyő a legváratlanabb pillanatokban összecsukódott, amikor úgy tartotta kedve. Okozott ez már neki kellemetlenséget, például olyankor, ha valaki ismerős jött szembe vele, üdvözölte, ő meg váratlanul eltűnt a láthatáron, és ő csak tal- kálgathatta, mit gondolt magában. Ilyenekről elmélkedett, amikor felhúzta a kapu előtt, de úgy tűnt, most nem lesz semmi baj. Stabilan és védelmezőén borult a feje fölé. Szokatlanul nagy volt a forgalom ebben a reggeli órákban, percekig ácsorgott a járda szélén, várva a pillanatot, amikor átmehet a túlsó oldalra. Az eső meg csak esett. Az ég szürke volt. Ha eszébe jutott, azért vett ki szabadnapot, hogy megpucolja az ablakokat, majdnem könny szökött a szemébe. Mostanában annyit lehet olvasni arról, hogy pozitiven kell gondolkodni. Nem az élet nehéz, hanem felfogásunkon kellene változtatni. Például örülhetne, hogy nem náthás, mint olyan sokan mostanában, ebben a szeszélyes időjárásban. Hirtelen meglódultak mellette a járdaszélről, keletkezett egy kis rés a kocsiforgalomban. O is lelépett gyorsan, és kis híján elesett, mert abban a pillanatban letört az új körömcipőjének a sarka. Gurult egy kicsit, éppen a mellette fékező Ford kerekei alá. Egy pillanatig farkasszemet nézett a kocsi vezetőjével, fehér vászonkalapos, loty- tyadt arcú hatvanas férfi volt. Bosszúság tükröződött a képen az első pillanatban. Aztán a következőben mégis elmosolyodott. Ő vágott feléje egy kis bocsánatkérő grimaszt, és felkapta a sárcsöppüs cipősarkat, majd sántikálva átsietett a túlsó jár-» dára. Mögötte felzúgott a Ford motorja, de nem pillantott hátra. Eszébe jutott, hogy elsősorban kávét venni jöt le ebben az esőben, mert elfogyott otthon, és felkelés után nem ihatta meg a szokásos adagját. Az üzlet mellett, ahová eredetileg indult, éppen kinyitott a presszó. A borús időre való tekintettel felkapcsolták bent a csillárokat is. Hivogató volt így, száraznak, melegnek tűnt, és menedéknek egy zilált lelkiállapotú lány számára. Egyik kezében a táskát és a cipősarkat, másikban az ernyőt tartva elindult a presszó bejárata felé. Bent beszélgetett valaki a pultnál, de nem figyelte. A pa- norámafüggönyös ablak mellett ült le egy asztalhoz, vizes ernyőjét előbb a fogasra akasztotta. A kabátját csak kigombolta, és epésen arra gondolt, hogy itt mindenkivel törődnek, csak a vendéggel nem. De még el sem helyezte táskáját a mellette levő széken, a fehérbóbitás felszolgálónő már előtte állt.- Tessék parancsolni!-Egy kávét kérek tejszínhabbal ! Csak simán szokta inni, de úgy érezte, valami lelki vigaszra van szüksége. Nem gondolkodott azon, mennyiben függ össze a lélek a gyomorral, de ebben az esetben határozottan valami pluszra volt szüksége ahhoz, hogy összeszedje magát kicsit. Amikor rá akart gyújtani, akkor döbbent rá, hogy a letört cipősarok még mindig a kezében van. Elkeseredetten ledobta az asztal közepére, utána meg az öngyújtóját nem találta. Kotorászott a táskában, kezében a szál cigarettával, amikor megszólította valaki: . - Megengedi? Ő volt az a fiatalember, aki a pultnál beszélgetett az előbb, háttal a bejáratnak. Udvariasan nyújtotta feléje az égő gyufát. Aztán egymásra meredtek kukán, és megállt az idő körülöttük. A gyufa viszont végigégett, és a fiú hevesen rázni kezdte a jobb kezét.- Olyan ismerős ... - dadogta a lány.- Örülök, hogy legalább eny- nyit elismersz - nevetett fel a fiú. Nem emlékszel Visegrádra? Ahol tizennégy éves korodban nyaraltál. Ugyanaz a szőke haj, ugyanazok a csillámlóan kék szemek.- Józsi... A fiú leült vele szemben, és úgy mosolygott, mint tíz évvel ezelőtt, nyáron.-Dehát hogy kerülsz ide? - kérdezte a lány. Közben megérkezett a tejszínhabos kávéja. Valahogy gyorsabban kezdett dobogni a szíve, és biztos volt abban, hogy nem a kávétól. Úristen! A Józsi!- Dehát hogy kerültél ide? - kérdezte újra.- Ilyen az élet. Egy hete dolgozom itt a nagybátyám cipészműhelyében. Ä Csepp utca sarkán.- Azt sem tudtam, hogy van itt egy cipészműhely.- Ideje, hogy észrevedd, mert látom, éppen letörött a cipőd sarka.- Nahát, majdnem megfeledkeztem róla - ocsúdott fel a lány -, meg tudod csinálni?- Miért, mit gondoltál, minek vagyok a nagybátyám műhelyében?-Ja, igaz! De jó, hogy találkoztunk!- Köszönöm ... Ahhoz képest, hogy örök szerelmet esküdtél nekem akkor ott a Duna parton . . .- Jaj, Józsi, nem azért mondtam. Különbenis, biztosan nős vagy már, három gyerekkel.- Tévedsz. Hanem szerinten te mentél férjhez háromszor. Észre sem vették, hogy kint elállt az eső, és előbújt a nap a felhők mögül.- Nem. Egyedül vagyok. Majdnem féijhezmentem, de aztán így alakult.- Mit jelent az, hogy majdnem?- Meghalt. Kis csend ereszkedett közéjük. A felszolgáló lekapcsolta a csillárokat, mert fényük elhalványult a betűző nap sugaraitól. Amikor belépett a lakásba frissen megsarkalt cipőjében, csak az estére megbeszélt randevújárt a fejében. Tele volt jókedvvel és tettvággal. Vacsorára hívta meg a fiút, és előtte még annyi dolga volt. Hiszen azért vett ki szabadnapot, hogy megpucolja az ablakokat.- Mindenhol jó, csak légy te a párom... - dúdolta, mialatt kilépett a cipőjéből. Most egyáltalán nem érdekelte, mi van a világban, csak az estére gondolt. És senkinek nem kellett figyelmeztetnie, sem választási hirdetéseknek, sem tanulmányoknak arra, hogy gondolkodjon pozitiven! Hirtelen olyan boldog volt ettől a váratlan találkozástól, hogy nem lehetett biztosantudni, belőle vagy a napból sugárzik-e annyi fény a hatodik emeleti kis lakásba. a
