Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)

1994-05-14 / 132. szám

1994. május 14., szombat Irodalom - Művészet uj Dunántúli napló 15 Berzsenyi Helikon Keszthelyen Magyar nyelvművelő társaságok találkozója A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság vala­mint az Anyanyelvi Konferen­cia - A Magyar Nyelv és Kul­túra Nemzetközi Társasága má­jus 6-7-én a keszthelyi Feste­tics Kastélyban rendezte meg hagyományos helikoni tudo­mányos tanácskozását. A két társaság az utóbbi években kö­zösen munkálkodik a Kár­pát-medencei magyarság közti kapcsolat megteremtésén, kié­pítésén. A helikoni találkozó először 1990-ben teremtett le­hetőséget arra, hogy a határon túl élő magyarság képviselői találkozhassanak egymással a Magyar kisebbség a Kár­pát-medencében témájú ta­nácskozáson. Ezt a kisebbségi magyar sajtó bemutatása, majd 1992-ben a Magyar írók I. Vi­lágtalálkozója követte. Leg­utóbb, 1993-ban a kisebbségi körülmények között működő magyar nyelvi és irodalmi tan­székek vezetői és képviselői folytattak közös eszmecsét. Az idei, VIII. Berzsenyi Helikon témája A magyar nyelvművelő' társaságok találkozója volt. A két napos tanácskozást a Berzsenyi Társaság nevében Fodor András költő, az iro­dalmi tagozat elnöke, az Anya­nyelvi Konferencia - A Ma­gyar Nyelv és Kultúra Nem­zetközi Társasága részéről pe­dig Pomogáts Béla irodalom- történész, a társaság elnöke nyitotta meg. Czoma László, a Festetics Kastély igazgatójá­nak köszöntő szavai után Szathmári István, az ELTE Magyar Nyelvtudományi Tan­székének professzora tartott bevezető előadást „Magyar nyelvművelő mozgalmak múltja és jelene,, címmel. A határon túli nyelvművelő és anyanyelvápoló mozgalmak képviselői, akik Burgenland- ból, Erdélyből, a Felvidékről, Horvátországból, Kárpátaljá­ról, Szlovéniából és a Vajda­ságból érkeztek, korreferátu­mokat tartottak. Beszámoltak helyzetükről, gondjaikról, nyelvművelő és anyanyelvá­poló tevékenységükről, társa­ságaikról. Feladatuk, tenniva­lójuk területenként, országon­ként is változó. Van, ahol a nyelvápolás, van, ahol az anyanyelv megmaradása a fő kérdés. Közös gond: hogyan lehet megállítani az anyanyelv romlását, az elidegenülést, mely mindjobban érezhető. Sokhelyütt az értelmiség zöme már nem tanul anyanyelvén, in­tézményes nyelvfejlesztés sincs. A felmerült kérdésekre Grétsy László, az Anyanyelvá­polók Szövetségének főtitkára a szakma, Ginter Károly és Töt- tösy Istvánná a Művelődési és Közoktatási Minisztérium ne­vében adott választ. A jelenről, valamint a to­vábbi feladatokról Pomogáts Béla az Anyanyelvi Konferen­cia - A Magyar Nyelv és Kul­túra Nemzetközi Társasága el­nöke a következőket mondta lapunknak adott interjújában:- Ön szerint mi volt a mos­tani találkozó legnagyobb je­lentősége?- A legfőbb jelentősége, hogy egyáltalán megtörtént. Ez volt az első olyan alkalom, amikor Magyarországról és a szomszédos országokból ösz- szejöttek a különféle magyar nyelvművelő társaságoknak a vezetői, képviselői. Beszámol­tak tapasztalataikról és áttekin­tették azokat a tennivalókat, feladatokat, amelyek a közös munkát majd meg fogják szer­vezni. Első alkalommal rendeztünk ilyet, és azt hiszem, maga a kezdeményezés jelenti itt a leg­fontosabb eredményt, abban a reményben, hogy a következő években erre a kezdeménye­zésre valóban gyakorlati együttműködés és közös munka épül.- Miben látja az Anyanyelvi Konferencia - A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társa­sága legfőbb feladatát?- Mi megfogalmaztuk an­nakidején, 1992-ben, az alapító okiratban, amelyet az eszter­gomi VII. Anyanyelvi Konfe­rencia fogadott el, azt, hogy az Anyanyelvi Konferenciának a legfontosabb feladata a ma­gyarság kulturális és lelki egy­ségének helyreállítása. Ezt ugyanis a XX. századi hábo­rúk, a trianoni kényszerbéke­szerződés következményei megbontották. Szükség van te­hát egy olyan intézményre, egy olyan műhelyre, tudós és peda­gógiai közösségre, amely en­nek az egységnek a helyreállí­tásán munkálkodik. Ebben lát­juk legfontosabb tennivalón­kat, és ezért működünk együtt mind a magyarországi hasonló szervezetekkel és mozgalmak­kal, mind a kisebbségi sorsban élő magyarságnak a kulturális szervezeteivel.- Mi módon tudják támo­gatni a határon túli nyelvműve­lés és anyanyelvápolás ügyét?- Maga a kapcsolatfelvétel is ilyen eszköz, ahol a közös munka medrében haladhatnak előre a tevékenységek. Ezen kívül könyvek küldésével, nyelvművelő cikkek írásával, íratásával, megjelentetésével, különböző találkozók létreho­zásával, a pedagógiai munka támogatásával segíthetünk. Továbbképzéseket szervezünk szomszéd országbeli magyar­tanároknak, fiatalok számára anyanyelvi táborokat rende­zünk, amelyek kifejezetten a nyelvművelést, a magyar nyelv megőrzését szolgálják. Tehát sokirányú tevékenységet pró­bálunk végezni, melyhez az eszközöknek egy rendkívül széles skálájára van szükség. A nyelv átszövi az ember életé­nek a teljes területét, és ezért a nyelvművelés azt kívánja, hogy minél változatosabban, minél sokirányúbban próbáljuk meg a nyelv megtartásának, védelmezésének, az épsége megőrzésének az ügyét előse­gíteni. Sallai Éva Átvilágítás Berták László Priusz című könyvéről Mindig meglepődünk, mi­kor egy lírai költő prózakötet­tel jelentkezik, különösen ak­kor, ha az elbeszélő formának olyan tárgyias, szinte doku- mentumjellegű faját választja, mint Bertók László Priusz című könyvében. A szerző majdnem negyven évvel ez­előtti eseményeket rekonst­ruál. Egykori okmányok alap­ján arról számol be, miként gyűlt meg a baja költői szárnypróbálgatásai miatt a hatóságokkal, hogyan fogta el s vetette börtönbe az Avó. Apró ügy, mondhatnánk, egy a sok közül. Csak éppen ket­tétörték az életét, és bélyeget sütöttek rá, tehetnénk hozzá. Ő azonban nem vádaskodik, nem hivalkodik sebeivel, s főként nem akar hősnek lát­szani. Csupán felnyitja a csa­ládi iratokat rejtő pávás fém­dobozt, s higgadt, tárgyilagos kommetárokat fűz a belőle kiemelt hivatalos papírokhoz. Hanem a műfajváltás okozta meglepetésünk hama­rosan felismeréssé válik. Rá­jövünk, hogy Bertók Lászlót nem hiába ismerjük úgy, mint a szigorú versbeszéd költőjét, aki az utóbbi években a ke­ményre préselt és zárt szonett fegyelmezett nyelvén fejezi ki élményeit. Mert a szikár, célszerű szerkesztés a Pri- wsz-nak is sajátja. A beszéd feszes íve, a stílus puritán tö­mörsége leginkább a beszéd­helyzet következetes megőr­zéséből, a hanghordozás, a szólam állandóságából fakad, s lényegében ez a sajátosság is rokonítható a szonettek vi­lágával. „Kérem, én nem voltam író”, „Kérem, én csak három hónapot ültem ...”, „Kérem, én beismerem ...”, mondja ismételten, mintha mentege­tőzne, vagy mintha az utolsó szó jogán adna számot a tör­téntekről egy különös, képzelt bíróság előtt. Mert a „priusz” szó a büntetett előéletre utal, de mindig a jelenbeli állapot is minősül általa. Ezeknek az idestova negyven évvel ez­előtti eseményeknek a hatása mindmáig megmutatkozik. Éppen ezt jelzi a megszólalás pozíciója, amely feltételezi - hol ironikusan, hol pedig fa­nyar mélabúval - a vádlotti sors maradandóvá válását, lelkiállapottá való átlényegü- lését. A Priusz első változata még 1990-ben látott napvilá­got a Jelenkor című folyóirat­ban. A szólásra emelkedésnek ez az egyszeri jelen pillanata azonban elmozdul az időben, mintegy folyamatossá válik, részint a „priuszos” személy visszatekintései által, részint pedig a kötetben való újabb publikálással. A szövegnek ez az érvényessége már alapve­tően a megformálás minősé­gével függ össze, ami az első változatot is kiemelkedő ér­tékké avatta. Esterházy Péter irodalmi szenzációnak ne­vezte a Hitelben, „a megaláz­tatás történeté”-nek, amit, ép­pen hitelessége következté­ben, „irtózatos személytelen­ség” jellemez. Az átdolgozás még egysé­gesebbé tette a mű stílusát, de nem érintette annak lényegét. A fémdobozból újabb doku­mentumok kerültek elő, s némileg módosult az elrende­zés, hiszen például a hajdani ítélet szövegéhez csak az első kidolgozás korrektúrájának javításakor juthatott hozzá a szerző, s akkor afféle függe­lékként közölte azt, most vi­szont az időrendnek megfele­lően helyezte el. Ezen kívül szaporodtak az emlékképek, a szerző újabb észrevételei és megjegyzései pedig kritikus és ironikus tónusokkal gaz­dagították a munkát. „Kérem, ezek családi ira­tok”, mondja Bertók László, miközben nagyon is kiemeli a történetet az egyszeri eset konkrét feltételei közül. Ezért tartom szerencsés alkotói megoldásnak, hogy a szerző a Priusz szövegéhez Mintha örökké élnél címmel hozzá­kapcsolta azokat az önélet­rajzi jegyzeteit, amelyeknek javát a Magyar Naplóban kö­zölte először. A két mű most kölcsönösen gazdagítja egy­más jelentésvilágát, belső párbeszéd alakul ki köztük, hiszen ez utóbbiban az a fa­lusi miliő idéződik fel, a pa­raszti élet jeleneteivel és hét­köznapi megpróbáltatásaival, amelybe egyszercsak begör­dült a Pobeda a két nyomozó­val. A szerző egy későbbi, szin­tén a családjához és a falujá­hoz fűződő élményével kap­csolatosan megjegyzi, hogy „átlátszott rajta az élet”. Va­lamennyien ismerjük ezt az érzést, amikor egy különös fény csóva hirtelen átvilágítja a tárgyakat, s tekintetünk a dolgok mögé hatol. Ezúttal a recenzens sem mondhat egyebet a műről. Át­látszik rajta az élet. Az éle­tünk. (Századvégi Kiadó) Nagy Imre Kulcs a muzsikához Pécsi Géza és a Baranyai modell A nyolcvanas évek derekán Budapesten botrányos körül­mények között zajlott le egy Bánk bán előadás, mert a diá­kok, ahelyett, hogy tátott szájjal hallgatták volna Tiborc pana­szát, inkább egymásnak pa­naszkodtak végtelen unalmuk­ban. A derék Sinkovits Imrének pedig a színpadról kellett gyújtó hangú beszédet intéznie a nebu­lókhoz, hogy hagyják már őt is szóhoz jutni, elvégre ő Bánk bán, Magyarország nagyura. Ugyanabban az időben vi­szont a Bánk bán operaváltoza­tát síri csendben hallgatták a szakmunkástanulók. A különb­ség persze, nem a hallgatóság összetételében és nem is az opera népszerűbb voltában ke­resendő, hanem a tanulók előze­tes felkészítésében, amely az egyik esetben megtörtént, a má­sikban pedig nem. A szakmun­kástanulók tömegeinek ko­molyzenei koncertre való felké­szítése és egyáltalán a hangver­seny élményében való részesí­tésének gondolata, valamint a program aprólékos részletes­séggel való kidolgozása Pécsi Géza, pécsi pedagógus máig egyedülálló kezdeményezése volt a hetvenes években, amely Baranyai modell néven vált is­mertté szakmai körökben. Az ötlet annál inkább is rendkívülinek számított, mert szakmunkásképzőkben nem volt - ma sincs - semmiféle ze­nei vagy egyéb művészeti kép­zés; a Pécsi Géza által elkészí­tett programot, kazettákat a hangversenyek előtt többnyire a különböző szakmákat tanító ok­tatók ismertették a tanulókkal. A tanárok is nagyon pozitívan álltak hozzá a dologhoz, Pécsi Géza pedig fáradhatatlanul kedveltette meg a módszert az ország számos tanintézményé­nek tanári karával, ahová csak el tudott jutni. Az első előkészítetlen kon­certet még Antal Imre vezette 1974-ben, amely után a meg­kérdezett gyerekek 6 %-a mondta azt, hogy még egyszer elmenne hasonló koncertre. A fél évre rá következő jól előké­szített hangverseny után, ame­lyet már Pécsi Géza vezetett, 98 % szeretett volna hasonló ren­dezvényen részt venni, s ez, is­merve a szakmunkástanulók kultúra iránti spontán „igényét”, fantasztikus eredmény volt. Olyan tanuló is volt köztük, aki azt írta egy felmérőben, hogy fordulópontot jelentett az életé­ben az a hangverseny. Amíg azonban a tanárok és diákok ezrei lelkesedtek a prog­ramért, mások mindent megtet­tek a bukás érdekében. Nem kedvezett az érvényben lévő rendelet sem, amely a gimnazis­táknak évi négy hangversenyre biztosított lehetőséget szor­galmi időben, a szakmunkásta­nulóknak pedig egyet sem; eh­hez külön engedélyért kellett fohászkodni a minisztériumhoz. Külön harcot kellett folytatni az Országos Filharmóniával, mert vezetői azt mondták, hogy ők nem alkalmazkodnak külön­böző igényekhez és iskolákhoz, csak a hagyományos, általuk szervezett ifjúsági hangverse­nyeket támogatják. Nem sike­rült elérni, hogy a pécsi sport­csarnokban, ahol volt úgy, hogy két egymást követő előadáson a Pécsről és a megyéből érkező 3500-3500 szakmunkástanuló hallgatott hangversenyt, meg­oldják a hangosítást, mert a Fil­harmónia nem járult ehhez hozzá. A felkészítéshez hasz­nált kazetták sokszorosításából pedig rendőrségi ügy lett, hi­szen ez egy időben törvénybe ütköző cselekedet volt. A megyei tanács művelődési osztálya sem volt túl lelkes, 1987. szeptember 7-én kelt, az iskoláknak szóló körlevelükben minden indoklás nélkül közük, hogy márpedig „ebben a tanév­ben minden szakmunkástanulót érintő előkészített hangverseny nem lesz.” Pedig Pécsi Géza óhaja nem tűnt megoldhatatlan­nak: mindössze évi egy hang­verseny a szakmunkástanulók­nak. Azt mondták neki, hogy ne legyen maximalista. Hogy szakmailag a program megállta a helyét, azt sok min­den bizonyítja: Bárdos Lajos és Szőnyi Erzsébet lelkes támoga­tása, az a tény, hogy Pécsi Gé­zát meghívták előadást tartani a Nemzetközi Kodály Szimpózi­umra és Salzburgba, hogy ma is alakulnak Európa-szerte Kulcs a muzsikához klubok, amelyek az azonos című könyvére utal­nak. Óriási sikert ért el a könyvhöz kapcsolódó 15 lemez és kazetta, amelyek eljutottak a hazai általános iskolák 98 szá­zalékába s az egyházi gimnázi­umokba. Nemrégiben szerződés született a Magyar Televízióval egy 18 adásból álló sorozat el­készítésére. A könyvet tan­könyvvé nyilvánították, s 1990-ben Fitz József-könyvdíj- ban részesítették, amelyet min­den évben a legolvasottabb öt könyv kap meg. Jellemző honi viszonyainkra, hogy a könyvet, amelyet a Tan- könyvkiadó adott ki, először harmincezer, majd százhúsz­ezer példányban, valamint a Hungaroton által megjelentetett hanganyagot Pécsi Gézának kell terjesztenie. Négy garázst bérelt a tengernyi könyv vala­mint a százötvenhétezer lemez és kazetta raktározására. Pécsi Géza könyvtárszobájá­ban mutat egy hatalmas, vaskos kötetet. A minisztérium megbí­zásából és finanszírozásával öt év munkájának eredménye: a Baranyai modell lényegét, létre­jöttének körülményeit feldol­gozó mű. 1992 januárjában küldte fel, bízva abban, hogy valaki majd csak elolvassa, fel­használja. De azóta még csak vissza sem igazolták, hogy megérkezett. Feltehetően bele sem néztek, senkit nem érde­kelt, sorszámmal ellátott akta­csomag lett belőle. Nemrégiben megkapta a Ba­ranya Megyei Közgyűlés Köz- művelődési és Közoktatási-dí­ját. Díjakban tehát nincs hiány. Csak a tényleges támogatásban, a Baranyai modell legalább Ba­ranyában való megvalósításá­ban. Talán majd akkor, ha Nyu- gat-Európából, mondjuk Svájci modell néven visszatér. Bíz­zunk benne, hogy kint gyorsan elterjed, hiszen a tankönyv né­met nyelvű fordítása mellett már készül ott a hanganyag CD-re történő rögzítése is. Mert a zene, mint tudjuk, nem ismer határokat. Cseri László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom