Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)
1994-05-14 / 132. szám
12 új Dunántúli napló Riport 1994. május 14., szombat Costa Brava, Costa de Levante, Costa Doroda Vendégváró Katalónia - utánozható profizmussal Tengerpart a Santa Susanna-i Hotel Royal Sun előtt. Akinek szerencséje, s nem utolsósorban elegendő pénze van ahhoz, hogy tengerparti nyaralását Spanyolországban, például a katalán tengerparton töltse - aligha csalódik. A vendégvárás és kiszolgálás olyan magas színvonalát nyújtják a szállodák, panziók, éttermek, bisztrók, olyan készségesek az emberek, olyan precíz az utastájékoztatás, olyan változatos és érdekes programokat kínálnak az egymásba nyúló kisvárosok, hogy a nyaraló valóban feledi esetleges otthoni gondjait, s tényleg megtapasztalja azt, amiért jött, a kikapcsolódás, pihenés élményét. Erről és még sok mindenről kapott képet az a maroknyi újságírócsapat, amely az IBUSZ Tours szervezésében a minap részese lehetett egy szakmai útnak. A katalán tengerpartra érkezők aligha gondolnák, hogy 25-30 évvel ezelőtt a mára ragyogóan ki- és beépített, sziklákkal, homokkal, pineákkal szegélyezett partszakaszok nagy része még kietlen volt, s a csendes halászfalvakba is csak nagyritkán vetődött el néhány turista. Talán ennek is köszönhető, hogy a Costa Brava, Costa de Levante és Costa Dorada partjainak, városainak tervezése nagyon tudatosan történhetett, s az is vitathatatlan, mindent úgy alakítottak - a pálmákkal sűrűn beültetett sétányokat, szállodákat, apartmanházakat, üzleteket, vendéglőket -, hogy az új illeszkedjen a régibe, a természet, az évszázados építészeti kultúra lehető legkisebb megbontásával. Persze ennek a tudatosságnak nem feledhető része, hogy a katalánok felismerték, az idegen- forgalom rendkívül jól jövedelmező üzletág, amely a világnak ebben a szegletében május elejétől, október végéig „működik”. Éppen ezért minden a vendégért van, s teljesen mindegy, hogy a szobát elfoglaló, a rengeteg teraszos bár valamelyikének napernyője alatt remek fagylaltot kanalazó, búvárfelszerelést vagy mopedet bérlő, a gyerekét mini Forma-1-re befizető turista spanyol, katalán, amerikai, vagy éppen magyar. A mindenütt kifüggesztett árak mindenkit tájékoztatnak, egy pillanatra sincs olyan érzése az embernek, hogy „átvágják”, a kiszolgálás is mindenkinek gyors és udvarias, mint ahogy a mosoly is elmaradhatatlan. S, hogy a vendég - sem spanyolul, sem katalánul nem használják az „idegen” kifejezést a nyaralásra érkezőkre - valóban szívesen látott, bizonyítja, a Costa Brava gyöngyszeme, Lloret de Mar mintegy 17 000 állandó lakosának 90 százaléka arra „rendezkedett be”, hogy a fél évig tartó szezonban kiszolgálja az egy időben a városban és a környéken tartózkodó 150-160 000 hazai és külföldi nyaralót. Antónia Leal i Sayrol, a helyi idegenforgalmi hivatal vezetője azt is elmondta, a különböző, egy-négy csillagos szállodákban 30 000, apartmanokban szintén 30 000 ágy várja a turistákat, ezen kívül magánházak, kempingek százai tartanak nyitva. Arról magától értetődően szólt, hogy a szezonban megerősítik a helyi rendőrséget - a közbiztonsági feladatokat ellátó szövetségi Guardia Civil mellett, fegyver nélkül szolgálatot teljesítő turisztikai rendőrséggel -, hiszen jól tudják, a vendégek csak olyan helyre mennek szívesen, ahol biztonságban tudják magukat és értékeiket. Mint ahogy az is fontos, ha a turista balesetet szenved, megbetegszik, gyors orvosi ellátásban részesüljön: ez a jól szervezett mentőhálózat és az erre felkészült kórház, polikli- nika feladata. Némi irigykedéssel hallgattuk, hogy a vendég- forgalom „sturktúrális” hátterének része két információs iroda, amelyek közül az egyik éjjel-nappal, szombaton és vasárnap is nyitva tart, a tengerparti strandokon sehol nem kell a fürdésért fizetni, s hogy olyan tisztaságvédelmi szolgálat működik, amely nem csupán az utakon, járdákon elhullatott szemetet takarítja össze, de minden hajnalban a partszakasz homokját is átszűri harminc centiméteres mélységig. Milyenek a szállodai szolgáltatások? A szakmai út keretében lehetőségünk volt vagy tíz hotelt megtekinteni, egyet pedig, a Santa Susanna-i - Lloret de Mar-tói 14 kilométerre délre -, a tengertől 20-30 méterre lévő négycsillagos Royal Sun-t „testközelből” megismerni, hiszen ebben laktunk. A szállodák kifogástalanul tiszták, a recepcióknál két-három nyelvet beszélnek, az étkezések büfé-rendszerűek, a hotelekhez feszített víztükrű uszodák tartoznak, csodálatos mediterrán flórával, ingyenes napozóágyakkal, ernyőkkel, éttermekkel, bárokkal, játékautomatákkal, teniszpályákkal.. . Jó tudni, s erre külön felhívták a figyelmünket, hogy minden szállodában van széfszolgáltatás - nem ritkán a szoba szekrényében helyeznek el vaskazettát -, amelynek használata ugyan pénzbe kerül, de a biztonság maximális. A hoteleket olyan ügyesen építették, a teraszokat, erkélyeket úgy alakították ki, hogy kevés az olyan szoba, amelyik nem a tengerre néz. Elenyésző a külföldi tulajdonban lévő szálloda - az a kevés elsősorban német és francia érdekeltségű -, de jártunk egyben, ahol a bár polcain gyümölcslevek, szénsavas üdítők sorakoztak. Ennek az alkohol- mentes szállodának a birtokosa arab, s állítólag nem panaszkodik az üzletmenetre. A spanyol, így a katalán esték is a késő éjszakába nyúlnak, s hogy a vendég ne csupán italozással, evészettel töltse ezeket az órákat, válogathat az érdekes és látványos programok közül. A Costa Brava egyik Európában is ritkaságszámba menő attrakciója a Lloret de Mar-tói kőhají- tásnyira lévő Castell Medieval: ebben a „középkori” - néhány éve épült csupán, de teljesen olyan mint egy igazi - várban pompás lakomával tarkított lovagjátéknak lehet részese a nagyérdemű. Aki pedig népi show-t szeretne látni, feltétlenül menjen el a Gran Palace-ba, ebbe a Las Vegas-i méretű mulatóba, ahol esténként vérpezsdítő táncprogramot rendeznek pezsgővel, sardanával, flamen- cóval, tangóval, kasztanyettával, káprázatos ruhákban, lélegzetelállító díszletek között. A Costa Brava-i nyaralás közben nem szabad kihagyni a festői szépségű Tossa de Mar, a montserrati kolostor és a megej- tően szép és tiszta világváros, a 3,5 millió lakosú Barcelona megtekintését. Mint ahogy érdemes megkóstolni a fenséges spanyol, katalán ételeket, a pa- ellát, a gazpachót, s megkóstolni a testes vörös és könnyű fehér borokat. Abban biztos lehet az utazó, hogy Katalóniában szíves és profi vendéglátással találkozik - jáijon bármerre is. Roszprim Nándor A szépséges kisváros Tossa de Mar a várral. Volt egyszer egy Pius Fotó: Löffler Gábor (D Ami a büntetések fokozatát illeti, súlyosnak minősült, ha a Páter azt mondta: „Küld be az apádat.” Csak ezt ne, - kérleltük bármi mást vállalunk. Ugyanis akkor még más volt az apa szerepe és viszonya a tanárhoz. Nem úgy mint a közelmúltban, s itt-ott ma is, ameny- nyiben a diák fenyegeti meg a tanárt, hogy beküldi nagyhatalmú apját. (És az be is ment és verte az asztalt). Tanúja voltam, mikor osztályfőnökünk közölte Eszterházy apjával (nem hívtak senkit „apukának”), hogy Péter nevű fiát vigye oda, ahol ilyen magaviseletét eltűrnek. Röviden: „eltanácsolták”. A következő évtől nem is jött vissza. * Ide kívánkozik, kb. 20 mágnás járt iskolánkba. Széchenyiek, Zichyek, Hohenlohe főhercegek, Meránok. A tanárok részéről soha a legcsekélyebb megkülönböztetést sem tapasztaltunk. ők sem igényelték, teljesen azonosultak velünk jóban - rosszban. Péternek például akkor telt ki a becsülete, mikor számos előzmény után egy alkalommal kiment a katedrához, udvariasan meghajolt, letett egy szürke valamit az osztályfőnök elé és így szólt: Főtisztelendő Páter, tessék vigyázni, mert ez rögtön robban. Azzal ismét meghajolt és helyére ment. (Ez a háború alatt történt). Páter Adám a szürke valamit kivágta az ablakon (nem robbant) és Pétert úgy felpofozta, hogy ma is kell, hogy emlékezzen rá (ha még él valahol). Természetesen nem a pofozkodás volt a jellemző büntetési módszerük. Üzentek ők is haza a szülőknek az ellenőző könyvben, de ezt sem vitték túlzásba. Nékem minden évben kétszer írtak bele: az őszi és tavaszi intőosztáskor. Akkor is csak egy sorból állt az üzenet: ’’Viselete kifogás alá esett”. Kész. Ennyi elegendő volt, hogy otthon jól megrakjanak. Egyszer írtak csak hosszabban. Ez három sorból állt, ami így kezdődött: „Általam nem helyeselhető mókában való részvételt engedett meg magának ...” (Ez az április elsejei hamis igazgatói hirdetés értékelése volt.) A szülőknek mosolyogva csak ennyit mondott osztályfőnököm: „Kicsit élénk a fiúcska”. Öt ellenőrző könyvemet őrzöm ma is. Beírt szövegek teljesen azonosak. Minden élénkségem ellenére érettségire magaviseletből is jelest adtak. Jóságukban előlegezték bizalmukat, hogy nagypapa koromra valószínűen lehiggadok. * Amilyen teljes szívvel, vidámsággal „rumliztunk” az iskolában, az Intézet falain kívül vigyáztunk annak jóhirére. Egyéni és csoportos megnyilvánulásainknál ügyeltünk, nehogy a sárga-fehér szalagos diáksapka viselőjének magatartásából az Intézetről alakuljon ki rossz vélemény. Március 15-én és más ünnepeken kivonult a város ifjúsága. Gimnáziumunk díszszakaszát a tengerésztiszti aranygombos, egyenruhás felsős „konviktorok” alkották, követték őket a Bocskai ruhás „ex- temisták”. Fegyelmezett szereplésünkkel állandó versenyben álltunk a szomszédvár Hadapród iskola (cőgerek) ebiben a minőségben szintén kifogástalan „profi” tanulóival. Kár, hogy akkor még nem volt video, s csak néhány fakult fénykép tanúskodik ezekről az időkről. Sárga-fehér sportmezt viseltünk. Büszke volt az, aki felhúzhatta és intézetünket képviselhette örök ellenfeleink, a Ciszter és Reál gimnázium valamint a Kereskedelmi és Fémipari ellen. Ezen ellenfelek közül kerültek ki társadalmi életünk partnerei, akikhez fél évszázados barátság fűz. Mérkőzéseinkre az egész gimnázium kivonult és végigtombolta szereplésünket. Ez nagyban különbözött a mai mindenkori „B-közép” stílusától. A sikersportolók öröm-megnyilvánulásai nélkülözték a mai önünneplést, kör- beszaladgálást nekifutásból tér- dencsúszást. A mi örömünk és gratulációnk jele a kézfogás volt, esetleg összeölelkezés. Megvártuk, míg mások dicsérnek, ünnepük a sikeres szereplést. Kiváló testnevelőink (Cso- konay, Várkői, Jakab) nagyon visszafogottan, mértéktartóan élték meg a győzelmeket. Egy barátságos hátbaveregetés, egy férfias kézszorítás a legnagyobb elismerésnek számított. A testnevelő tanárainknak hallatlan tekintélyük volt. Idős főorvosnak számítottam már, mikor vitéz Osokonay Sándor tanárom megszólított a Király utcában. Egy idő után vettem észre, hogy szavait vigyázállásban hallgattam. * Lelki életünk formálásával igen sokat törődtek anélkül, hogy ez beavatkozásnak minősült volna. Nem erőltették a vallásosságot, mert tudták, hogy parancsszóra nem lehet hinni. Csodálatos szónokaink voltak, A pécsi Pius temlom főoltára akiknek prédikációit szívesen hallgattuk. Toleranciájukra jellemző volt az alábbi. Osztályunkba járt egy jóeszű, kiváló tanuló, aki nyíltan megmondta, hogy ateista. Udvariasságból részt vett a vasárnapi misén, de vallását nem gyakorolta. Mígnem egyszer, - talán hetedikesek lehettünk - megjelent az őszi, egy hétig tartó lelkigyakorlaton. Ahogy ő mondta, érdeklődik minden színvonalas esemény iránt. Lelkigyakorlataink életünk szép fejezetei közé tartoztak, de ez a mostani volt a csúcs. Páter Kollár tartotta oly magas szinten, oly szuggesztiv erővel, oly sok megértéssel, szeretettel, fiatal életünkbe való teljes beleéléssel, hogy valamennyien hatása alá kerültünk. Ateista osztálytársunkat a harmadik napon sétálgatni láttuk a Páterrel, amint elmélyülten beszélgettek, vasárnap pedig az áldozok között térdelt. Alig hittünk a szemünknek. Még a mi vagánykodásunk is mérséklődött (egy időre). Ballagásunkon rengetegen voltak. Nemcsak a szülők, barátok, rokonok jelentek meg, hanem a Pius gimnázium környékén lakók is. Valahogy megérezték, ez az utolsó. Sejtették a tragédiát. A magam érzéseire emlékezve: egyáltalán nem fogadtam kitörő örömmel, hogy „kiléphetek az életbe”, mert szabad vagyok. Én sohasem éreztem úgy, hogy nem voltam szabad, hogy vidáman, színes diákéletemben bármiben korlátoztak volna. Aggódtunk az atyákért, sejtettük, hogy készül valami ellenük, a Pius ellen. Egymásbakarolva énekeltük búcsúzó dalunkat: „Eltűnt már a kis csapat, néma lett a ház”. * Bekövetkezett. Eltűntek az atyák, megszűnt a Pius, a tanítványok szétszóródtak. De magukkal vitték 8 év szellemét, élményét egész életükre. Ezt őrizzük most évről évre, egyre kevesebben. Ennek hangulatát idézzük találkozóinkon, meséljük gyerekeinknek, unokáinknak, és mindazoknak, akik nekünk kedvesek. Ez a szándék vezeti toliamat is, hátha átörökíthetek valamit egy kiváló jezsuita iskola stílusából fél évszázad kihagyása után egy megújuló rend és iskola számára. De magunk számára is íródott, hogy akik még megvagyunk, szippantsunk egyet a régi hangulatokból, mint hajdanán Páter Kerüng tubákjából. Az élet rendje' szerint évről évre fogy az emlékezők tábora. Mi annál jobban összetartunk és keressük egymást. Hasonlítunk azokhoz az ágon sorbanülő kis verebekhez, melyek közül ha lecsuzliznak egyet-egyet, mindig összébb húzódnak, míg csak egy nem marad. így tartjuk ébren a Pius legendát, mígnem elszólítják az utolsó krónikást, és legendává válunk magunk is. Dr. Szalai István
