Új Dunántúli Napló, 1994. május (5. évfolyam, 120-148. szám)

1994-05-14 / 132. szám

12 új Dunántúli napló Riport 1994. május 14., szombat Costa Brava, Costa de Levante, Costa Doroda Vendégváró Katalónia - utánozható profizmussal Tengerpart a Santa Susanna-i Hotel Royal Sun előtt. Akinek szerencséje, s nem utolsósorban elegendő pénze van ahhoz, hogy tengerparti nyaralását Spanyolországban, például a katalán tengerparton töltse - aligha csalódik. A ven­dégvárás és kiszolgálás olyan magas színvonalát nyújtják a szállodák, panziók, éttermek, bisztrók, olyan készségesek az emberek, olyan precíz az utastá­jékoztatás, olyan változatos és érdekes programokat kínálnak az egymásba nyúló kisvárosok, hogy a nyaraló valóban feledi esetleges otthoni gondjait, s tényleg megtapasztalja azt, amiért jött, a kikapcsolódás, pi­henés élményét. Erről és még sok mindenről kapott képet az a maroknyi újságírócsapat, amely az IBUSZ Tours szervezésében a minap részese lehetett egy szakmai útnak. A katalán tengerpartra érke­zők aligha gondolnák, hogy 25-30 évvel ezelőtt a mára ra­gyogóan ki- és beépített, szik­lákkal, homokkal, pineákkal szegélyezett partszakaszok nagy része még kietlen volt, s a csendes halászfalvakba is csak nagyritkán vetődött el néhány turista. Talán ennek is köszön­hető, hogy a Costa Brava, Costa de Levante és Costa Dorada partjainak, városainak tervezése nagyon tudatosan történhetett, s az is vitathatatlan, mindent úgy alakítottak - a pálmákkal sűrűn beültetett sétányokat, szállodá­kat, apartmanházakat, üzleteket, vendéglőket -, hogy az új il­leszkedjen a régibe, a természet, az évszázados építészeti kultúra lehető legkisebb megbontásá­val. Persze ennek a tudatosságnak nem feledhető része, hogy a ka­talánok felismerték, az idegen- forgalom rendkívül jól jöve­delmező üzletág, amely a világ­nak ebben a szegletében május elejétől, október végéig „műkö­dik”. Éppen ezért minden a vendégért van, s teljesen mind­egy, hogy a szobát elfoglaló, a rengeteg teraszos bár valame­lyikének napernyője alatt remek fagylaltot kanalazó, búvárfel­szerelést vagy mopedet bérlő, a gyerekét mini Forma-1-re befi­zető turista spanyol, katalán, amerikai, vagy éppen magyar. A mindenütt kifüggesztett árak mindenkit tájékoztatnak, egy pillanatra sincs olyan érzése az embernek, hogy „átvágják”, a kiszolgálás is mindenkinek gyors és udvarias, mint ahogy a mosoly is elmaradhatatlan. S, hogy a vendég - sem spa­nyolul, sem katalánul nem használják az „idegen” kifeje­zést a nyaralásra érkezőkre - valóban szívesen látott, bizo­nyítja, a Costa Brava gyöngy­szeme, Lloret de Mar mintegy 17 000 állandó lakosának 90 százaléka arra „rendezkedett be”, hogy a fél évig tartó sze­zonban kiszolgálja az egy idő­ben a városban és a környéken tartózkodó 150-160 000 hazai és külföldi nyaralót. Antónia Leal i Sayrol, a helyi idegenforgalmi hivatal vezetője azt is elmondta, a különböző, egy-négy csillagos szállodák­ban 30 000, apartmanokban szintén 30 000 ágy várja a turis­tákat, ezen kívül magánházak, kempingek százai tartanak nyitva. Arról magától értető­dően szólt, hogy a szezonban megerősítik a helyi rendőrséget - a közbiztonsági feladatokat el­látó szövetségi Guardia Civil mellett, fegyver nélkül szolgála­tot teljesítő turisztikai rendőr­séggel -, hiszen jól tudják, a vendégek csak olyan helyre mennek szívesen, ahol bizton­ságban tudják magukat és érté­keiket. Mint ahogy az is fontos, ha a turista balesetet szenved, megbetegszik, gyors orvosi el­látásban részesüljön: ez a jól szervezett mentőhálózat és az erre felkészült kórház, polikli- nika feladata. Némi irigykedés­sel hallgattuk, hogy a vendég- forgalom „sturktúrális” hátteré­nek része két információs iroda, amelyek közül az egyik éj­jel-nappal, szombaton és vasár­nap is nyitva tart, a tengerparti strandokon sehol nem kell a fürdésért fizetni, s hogy olyan tisztaságvédelmi szolgálat mű­ködik, amely nem csupán az utakon, járdákon elhullatott szemetet takarítja össze, de minden hajnalban a partszakasz homokját is átszűri harminc centiméteres mélységig. Milyenek a szállodai szolgál­tatások? A szakmai út keretében lehetőségünk volt vagy tíz ho­telt megtekinteni, egyet pedig, a Santa Susanna-i - Lloret de Mar-tói 14 kilométerre délre -, a tengertől 20-30 méterre lévő négycsillagos Royal Sun-t „testközelből” megismerni, hi­szen ebben laktunk. A szállodák kifogástalanul tiszták, a recep­cióknál két-három nyelvet be­szélnek, az étkezések büfé-rendszerűek, a hotelekhez feszített víztükrű uszodák tar­toznak, csodálatos mediterrán flórával, ingyenes napozóá­gyakkal, ernyőkkel, éttermek­kel, bárokkal, játékautomaták­kal, teniszpályákkal.. . Jó tudni, s erre külön felhív­ták a figyelmünket, hogy min­den szállodában van széfszol­gáltatás - nem ritkán a szoba szekrényében helyeznek el vas­kazettát -, amelynek használata ugyan pénzbe kerül, de a biz­tonság maximális. A hoteleket olyan ügyesen építették, a tera­szokat, erkélyeket úgy alakítot­ták ki, hogy kevés az olyan szoba, amelyik nem a tengerre néz. Elenyésző a külföldi tulaj­donban lévő szálloda - az a ke­vés elsősorban német és francia érdekeltségű -, de jártunk egy­ben, ahol a bár polcain gyü­mölcslevek, szénsavas üdítők sorakoztak. Ennek az alkohol- mentes szállodának a birtokosa arab, s állítólag nem panaszko­dik az üzletmenetre. A spanyol, így a katalán es­ték is a késő éjszakába nyúlnak, s hogy a vendég ne csupán ita­lozással, evészettel töltse ezeket az órákat, válogathat az érdekes és látványos programok közül. A Costa Brava egyik Európában is ritkaságszámba menő attrak­ciója a Lloret de Mar-tói kőhají- tásnyira lévő Castell Medieval: ebben a „középkori” - néhány éve épült csupán, de teljesen olyan mint egy igazi - várban pompás lakomával tarkított lo­vagjátéknak lehet részese a na­gyérdemű. Aki pedig népi show-t szeretne látni, feltétlenül menjen el a Gran Palace-ba, ebbe a Las Vegas-i méretű mu­latóba, ahol esténként vérpezs­dítő táncprogramot rendeznek pezsgővel, sardanával, flamen- cóval, tangóval, kasztanyettá­val, káprázatos ruhákban, léleg­zetelállító díszletek között. A Costa Brava-i nyaralás közben nem szabad kihagyni a festői szépségű Tossa de Mar, a montserrati kolostor és a megej- tően szép és tiszta világváros, a 3,5 millió lakosú Barcelona megtekintését. Mint ahogy ér­demes megkóstolni a fenséges spanyol, katalán ételeket, a pa- ellát, a gazpachót, s megkós­tolni a testes vörös és könnyű fehér borokat. Abban biztos lehet az utazó, hogy Katalóniában szíves és profi vendéglátással találkozik - jáijon bármerre is. Roszprim Nándor A szépséges kisváros Tossa de Mar a várral. Volt egyszer egy Pius Fotó: Löffler Gábor (D Ami a büntetések fokozatát illeti, súlyosnak minősült, ha a Páter azt mondta: „Küld be az apádat.” Csak ezt ne, - kérleltük bármi mást vállalunk. Ugyanis akkor még más volt az apa szerepe és viszonya a tanár­hoz. Nem úgy mint a közel­múltban, s itt-ott ma is, ameny- nyiben a diák fenyegeti meg a tanárt, hogy beküldi nagyha­talmú apját. (És az be is ment és verte az asztalt). Tanúja voltam, mikor osztályfőnökünk közölte Eszterházy apjával (nem hívtak senkit „apukának”), hogy Péter nevű fiát vigye oda, ahol ilyen magaviseletét eltűrnek. Rövi­den: „eltanácsolták”. A követ­kező évtől nem is jött vissza. * Ide kívánkozik, kb. 20 mág­nás járt iskolánkba. Széche­nyiek, Zichyek, Hohenlohe fő­hercegek, Meránok. A tanárok részéről soha a legcsekélyebb megkülönböztetést sem tapasz­taltunk. ők sem igényelték, tel­jesen azonosultak velünk jóban - rosszban. Péternek például akkor telt ki a becsülete, mikor számos előzmény után egy alka­lommal kiment a katedrához, udvariasan meghajolt, letett egy szürke valamit az osztályfőnök elé és így szólt: Főtisztelendő Páter, tessék vigyázni, mert ez rögtön robban. Azzal ismét meghajolt és helyére ment. (Ez a háború alatt történt). Páter Adám a szürke valamit kivágta az ablakon (nem robbant) és Pé­tert úgy felpofozta, hogy ma is kell, hogy emlékezzen rá (ha még él valahol). Természetesen nem a pofoz­kodás volt a jellemző büntetési módszerük. Üzentek ők is haza a szülőknek az ellenőző könyv­ben, de ezt sem vitték túlzásba. Nékem minden évben kétszer írtak bele: az őszi és tavaszi in­tőosztáskor. Akkor is csak egy sorból állt az üzenet: ’’Viselete kifogás alá esett”. Kész. Ennyi elegendő volt, hogy otthon jól megrakjanak. Egyszer írtak csak hosszabban. Ez három sorból állt, ami így kezdődött: „Általam nem helyeselhető mó­kában való részvételt engedett meg magának ...” (Ez az ápri­lis elsejei hamis igazgatói hirde­tés értékelése volt.) A szülők­nek mosolyogva csak ennyit mondott osztályfőnököm: „Ki­csit élénk a fiúcska”. Öt ellen­őrző könyvemet őrzöm ma is. Beírt szövegek teljesen azono­sak. Minden élénkségem elle­nére érettségire magaviseletből is jelest adtak. Jóságukban elő­legezték bizalmukat, hogy nagypapa koromra valószínűen lehiggadok. * Amilyen teljes szívvel, vi­dámsággal „rumliztunk” az is­kolában, az Intézet falain kívül vigyáztunk annak jóhirére. Egyéni és csoportos megnyil­vánulásainknál ügyeltünk, ne­hogy a sárga-fehér szalagos di­áksapka viselőjének magatartá­sából az Intézetről alakuljon ki rossz vélemény. Március 15-én és más ünnepeken kivonult a város ifjúsága. Gimnáziumunk díszszakaszát a tengerésztiszti aranygombos, egyenruhás fel­sős „konviktorok” alkották, kö­vették őket a Bocskai ruhás „ex- temisták”. Fegyelmezett szerep­lésünkkel állandó versenyben álltunk a szomszédvár Hadap­ród iskola (cőgerek) ebiben a minőségben szintén kifogásta­lan „profi” tanulóival. Kár, hogy akkor még nem volt vi­deo, s csak néhány fakult fény­kép tanúskodik ezekről az idők­ről. Sárga-fehér sportmezt visel­tünk. Büszke volt az, aki fel­húzhatta és intézetünket képvi­selhette örök ellenfeleink, a Ciszter és Reál gimnázium va­lamint a Kereskedelmi és Fémi­pari ellen. Ezen ellenfelek közül kerültek ki társadalmi életünk partnerei, akikhez fél évszáza­dos barátság fűz. Mérkőzése­inkre az egész gimnázium kivo­nult és végigtombolta szereplé­sünket. Ez nagyban különbözött a mai mindenkori „B-közép” stílusától. A sikersportolók öröm-megnyilvánulásai nélkü­lözték a mai önünneplést, kör- beszaladgálást nekifutásból tér- dencsúszást. A mi örömünk és gratulációnk jele a kézfogás volt, esetleg összeölelkezés. Megvártuk, míg mások dicsér­nek, ünnepük a sikeres szerep­lést. Kiváló testnevelőink (Cso- konay, Várkői, Jakab) nagyon visszafogottan, mértéktartóan élték meg a győzelmeket. Egy barátságos hátbaveregetés, egy férfias kézszorítás a legnagyobb elismerésnek számított. A test­nevelő tanárainknak hallatlan tekintélyük volt. Idős főorvos­nak számítottam már, mikor vi­téz Osokonay Sándor tanárom megszólított a Király utcában. Egy idő után vettem észre, hogy szavait vigyázállásban hallgat­tam. * Lelki életünk formálásával igen sokat törődtek anélkül, hogy ez beavatkozásnak minő­sült volna. Nem erőltették a val­lásosságot, mert tudták, hogy parancsszóra nem lehet hinni. Csodálatos szónokaink voltak, A pécsi Pius temlom főoltára akiknek prédikációit szívesen hallgattuk. Toleranciájukra jel­lemző volt az alábbi. Osztá­lyunkba járt egy jóeszű, kiváló tanuló, aki nyíltan megmondta, hogy ateista. Udvariasságból részt vett a vasárnapi misén, de vallását nem gyakorolta. Míg­nem egyszer, - talán hetedike­sek lehettünk - megjelent az őszi, egy hétig tartó lelkigya­korlaton. Ahogy ő mondta, ér­deklődik minden színvonalas esemény iránt. Lelkigyakorlataink életünk szép fejezetei közé tartoztak, de ez a mostani volt a csúcs. Páter Kollár tartotta oly magas szin­ten, oly szuggesztiv erővel, oly sok megértéssel, szeretettel, fia­tal életünkbe való teljes beleé­léssel, hogy valamennyien ha­tása alá kerültünk. Ateista osz­tálytársunkat a harmadik napon sétálgatni láttuk a Páterrel, amint elmélyülten beszélgettek, vasárnap pedig az áldozok kö­zött térdelt. Alig hittünk a sze­münknek. Még a mi vagányko­dásunk is mérséklődött (egy időre). Ballagásunkon rengetegen voltak. Nemcsak a szülők, bará­tok, rokonok jelentek meg, ha­nem a Pius gimnázium környé­kén lakók is. Valahogy meg­érezték, ez az utolsó. Sejtették a tragédiát. A magam érzéseire emlékezve: egyáltalán nem fo­gadtam kitörő örömmel, hogy „kiléphetek az életbe”, mert szabad vagyok. Én sohasem éreztem úgy, hogy nem voltam szabad, hogy vidáman, színes diákéletemben bármiben korlá­toztak volna. Aggódtunk az atyákért, sejtettük, hogy készül valami ellenük, a Pius ellen. Egymásbakarolva énekeltük búcsúzó dalunkat: „Eltűnt már a kis csapat, néma lett a ház”. * Bekövetkezett. Eltűntek az atyák, megszűnt a Pius, a tanít­ványok szétszóródtak. De ma­gukkal vitték 8 év szellemét, élményét egész életükre. Ezt őrizzük most évről évre, egyre kevesebben. Ennek hangulatát idézzük találkozóinkon, mesél­jük gyerekeinknek, unokáink­nak, és mindazoknak, akik ne­künk kedvesek. Ez a szándék vezeti toliamat is, hátha átörö­kíthetek valamit egy kiváló je­zsuita iskola stílusából fél év­század kihagyása után egy megújuló rend és iskola szá­mára. De magunk számára is íródott, hogy akik még megva­gyunk, szippantsunk egyet a régi hangulatokból, mint hajda­nán Páter Kerüng tubákjából. Az élet rendje' szerint évről évre fogy az emlékezők tábora. Mi annál jobban összetartunk és keressük egymást. Hasonlítunk azokhoz az ágon sorbanülő kis verebekhez, melyek közül ha lecsuzliznak egyet-egyet, min­dig összébb húzódnak, míg csak egy nem marad. így tartjuk ébren a Pius le­gendát, mígnem elszólítják az utolsó krónikást, és legendává válunk magunk is. Dr. Szalai István

Next

/
Oldalképek
Tartalom