Új Dunántúli Napló, 1994. április (5. évfolyam, 90-118. szám)
1994-04-16 / 104. szám
14 üj Dunäntüii napló Irodalom — Művészet 1994. április 16., szombat Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Jean Anouilh: Becket vagy Isten becsülete Becket kancellár és barátja, Henrik király a palotában: Andorai Péter és Kulka János Szép magyar vers Babits Mihály A lírikus epilógja Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van? Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam. Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm. Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy - de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa. Bán Zsuzsa: A vendég emelnünk az első rész végén Becket monológját, amelyben elköszön régi, világi énjétől - és Becket meg a király utolsó ta- lálkozását egy szeles síkságon: itt válik visszavonhatatlanná a köztük lévő szakítás minden régi emlék ellenére. A király becsülete és Isten becsülete nem eshet egybe. Kulka János Henrikje jelen- tős alakítás - későbbi pálya- képírók hivatkozni fognak rá. Gazdag tapasztalataiból minden szükségeset (de csak a helyén- valókat!) felvonultat itt: nyomát sem látjuk azoknak a manírok- nak, amelyeket a népszerűség megkívánta művecskékben elénk ad. Eredetien megformált tragikus figura ez a Henrik: nyers, faragatlan, középkori uralkodó, fiatal korában! kós- tolta meg a hatalom jó és rossz ízeit. Egy fiatal férfi, akinek, ba- rátságra, tanácsadóra van szűk- sége. Az államférfinak, és neki, magának személyesen is - ha ugyan van a politikától elvá- lasztható magánélete egy ki- rálynak. Kulka igen sokszínűén és nagy érzelmi gazdagsággal játssza el a hatalom és a barát- ság kettős kötöttségének bol- dogságát és gyötrelmeit. Ami- kor a végén felkiált: ״hát senki sem szabadít meg tőle?”, maga is megdöbben, mert megérti, annak az egyetlen embernek a megölésére szólított fel, akit szeretett és akiben megbízott. Andorai Péternek könnyebb a feladata. Látszólag. Becket szolgál, barátként, kancellár- ként, egyházfőként. Mindig megteszi, amit a státusz megkí- ván tőle. De közben meg kell őriznie önmagát is. ő az oko- sabb, a műveltebb, a kiegyensú- lyozottabb, a keményebb. Ami- kor püspök lett, felmondta a ba- rátságot a királlyal. Szöveg sze- rint sehol, ám Andorai gesztusa- iban és hanghordozásában még az utolsó találkozáskor is érezni a fájdalmat a barátság elvesz- tése miatt, a nosztalgiát az em- lékek iránt. Egyes korábbi kriti- kák, tanulmányok feltették a kérdést: miért változott meg Becket. Andorai nem hagy két- séget afelől, hogy az Isten be- csilléié az ember becsülete: azé az emberé, aki az ügyet, amely- ben hisz, teljes valójával, ha- zugság, képmutatás nélkül akarja szolgálni. Sokszereplős dráma a Bee- két: néhány színész több alak- bán is megjelenik az előadás- bán. A rövid jelenlétekben em- lékezetesek Héjjá Sándor, Barkó György, Stenczer Béla, Bánky Gábor, Sólyom Katalin, Pásztor Edina, N. Szabó Sándor és Radó Péter. Gárdonyi Tamás csatáitól, amelyek - bár Anou- ilh mestere a drámai építkezés- nek és mestere a nyelvnek is - feszült figyelmet követelnek a nézőtől. Egy pillanatra sem en- gedhetjük el magunkat a bárme- lyik főszerepelővei való azono- sulás kényelmes pozitúrájában: egyszerre kell látnunk mindkét- tőjük - oly sokféle! - igazságát. A rendezőt az ember viselke- dése érdekli minden helyzetben: pontosabban a két ember egy- máshoz való viszonya - ennek rendel alá minden szót, minden mozdulatot és az összes többi szereplőt, ők a két főalakhoz képest szinte csak hátteret jelen- tenek, s alig van több feladatuk, mint kiegészítő színként, jel- ként, információként megje- lenni. A dráma a tragikus végkifej- let képével kezdődik - már en- nek tudatában hallgatjuk a két fiatal férfi könnyed csevegését, amelyben mindvégig ott lap- pang valami rejtett feszültség. Balikó Tamás gondosan vezeti végig ennek a barátságnak a fo- lyamát attól kezdve, míg az úr- szolga viszonyban jelenik meg, addig, míg két egyenrangú hata- lomként állnak szemben egy- mással Becket és a király, s az egykori barátság ״gyűlöletté és csalódott szerelemmé” válik a még nem egészen kiégett házas- ságok ״se vele, se nélküle” komplexusához hasonlóan. Nem erotikus értelemben persze - ezt Balikó gondosan elkerüli, pedig a szöveg lehetőséget adna rá -, hanem pszichológiailag. Az előadás sok szép, meg- rendítő jelenete közül ki kell- vagy éppen az olyan barátság- ról, amelyet nem rontott meg ital, nő, hatalom, de tönkretett az, hogy egyikük hűségesebb volt az ügyhöz, s ezzel a másik érdekét sértette. Szól a dráma természetesen a politikában, a hatalomban résztvevők mindenkori tisztes- ségéről is: meddig kell hűsé- gesnek lenni a barátság révén kapott hivatalban az adományo- zóhoz; mindvégig feltétel nél- kül szolgálnunk kell-e a hűbéru- rat a kapott birtokért és hatalo- mért - avagy kockáztatva éle- tünket (egzisztenciánkat) egy- szercsak nemet kell mondani; a hatalom, amely maga mellé vett, követelheti-e, hogy rosszul szolgáljuk az ügyet - vagy áll- junk az ügy mellé, ha úgy lát- juk, csak így menthető. És szén- tesíti-e a célt, ha az összefogás alapja nem az igazság, hanem az, hogy mindgyájan egy nem- zetségbeliek vagyunk. De ne evezzünk az aktualitá- sok vizeire: az előadás nem sugall szándékosan semmi ilyes- mit - aki akarja, úgyis kihallja a megfelelő felhangot. A színpadot egy középkori építmény hatalmas boltívei ural- ják, méltóságteljesek, díszesek, sejtelmesek. Csekély, szinte jel- zésszerű átalakítással angol ki- rályi lakosztállyá, francia er- dővé, Becket cellájává vagy székesegyházzá változtathatók (a díszlet Horesnyi Balázs, a jelmez Velich Rita munkája). A színváltozások ilymódon gyorsak, gördülékenyek. Semmi sem tereli el a figyel- műnket az elvek és érzelmek Három kitűnő színházi ember a főszereplője a Pécsi Nemzeti Színház mostani Becket-bemu- tatójának. Balikó Tamás ren- dezte ezt a gondolatilag tisztá- zott, világos vonalvezetésű, részleteiben is kidolgozott, ha- tásos előadást. Kulka János m.v. alakítja II. Henrik angol királyt, aki barátjából, Becketből előbb kancellárt, majd érseket csinált - a király szolgálatát az egyház következetes szolgálatával fel- cserélő és ezért a halált is vál- laló Becketet pedig Andorai Pé- tér m.v. Jean Anouilh Becket vagy Is- ten becsülete című drámájában Anglia középkori históriájának egyik epizódját dolgozta fel. II. Henrik királyt bensőséges ba- rátság fűzte a nála 16 évvel idő- sebb Becket Tamáshoz, aki ki- rályának barátja, tanácsadója és jó cimborája a csatában, vadá- szatban, ivászatban, asszonyi kalandokban. Hűséges szolga és barát maradt akkor is, amikor (1155-ben) a király kancellárrá nevezte ki. Hét év múlva azon- bán, amikor Henrik úgy pró- bálta megtörni a királyi uralmat veszélyeztető egyház hatalmát, hogy Becketet nevezte ki (vá- lasztatta meg) az angol egyház fejévé, Becket szakított a király- lyal, és az egyházi érdekek meg- ingathatatlan védelmezője lett: nem tűrte el, hogy papjai fölött világi bírák ítélkezzenek, s ne a püspök nevezze ki a plébánoso- kát. Franciaországi számüzeté- sében kiátkozta Henriket, majd visszatért Angliába, ahol a ki- rály fegyveresei saját templo- mában ölték meg. A történet több helyről is- mert. A romantikus történetíró, Thierry könyvéből (maga Ano- uilh is innen vette - drámáját 1959-ben mutatták be Párizs- bán, 1965-ben a budapesti Jó- zsef Attila Színházban), megírta T. S. Eliot is Gyilkosság a szé- kesegyházban címmel (nagy si- kerrel játszották tavaly Buda- pesten, a Katona József Kamra Színházában) -, de ismerős Becket Tamás neve a szentek sorából is: a vértanú püspököt ugyanis két évvel a halála után, 1172-ben szentté avatták. Mint minden olyan történet, amely egy-egy történelmi kor- ból, az emberi kapcsolatokból általánosítható, jellemző ese- ményt fogalmaz meg, a Becket is többféleképpen értelmezhető. Szól az állam és az egyház évezredes küzdelméről: kié a hatalom igazában, s ha már ősz- tozni kell rajta, hol húzódnak a határai. Szól a férfibarátságról, amely, ha igazán barátság, köt akkor is, ha a politika elválaszt kupica konyak. Barátságosan bólogatott erre, és nem tudta biztosan, a kávét öntse-e a ko- nyakba, vagy fordítva? Végül jó érzékkel úgy döntött, hogy majd egymás után issza meg. Mit tesz isten? Ahogy észre- vette, a többiek is úgy csinálták. így aztán egy kis tejszínt csorgatott a kávéjába, cukor bele, és iszogatni kezdte. Finom volt... Egy ideig. Ugyanis ahogyan fogta a jobbkezével azt a törékeny, szép csészikét, va- lahogyan bekunkorította a kisuj- ját, és az teljesen belecsúszott a csésze fülébe. Ilyen furcsa helyzetben még nem volt életé- ben, így hát aztán ahogyan a hüvelyk- és mutatóujjával csip- pentette felül a fület, a kisujja meg bent a lyukban, gondolt, majd észrevétlenül kihuzigálja. De nem ment... Ebben a szentelt pillanatban odajött hozzá a házigazda, és ezt mondta kicsit furcsa hang- hordozással:-Talán mutatkozzunk be egymásnak, uram! A vendég fel akart állni a fo- télből, de beleverte az orrát a térdébe. Gondolta, most már mindegy, felállni úgysem tud. A házigazda arra készült, hogy kezet fogjanak. A vendég jobb- kezében volt a kávéscsésze, de nem tudta kihúzni a fülébe szó- rult kisujját. Kínjában hát úgy nyújtott kezet, csészéstől. Né- hány csepp kávé az állára csöp- pent, és így ült, hülyén vigyo- rogva.- Valami baj van? - kérdezte kicsit enyhültebb hangon a há- zigazda. — Izé ... -mondta a vendég, és valahogy kikecmergett a fo- télből. A csésze már úgy-ahogy ránőtt az ujjára. Csapott egyet a jobbkezével, de állonvágta a készséges pincért, aki odasie- tett, hátha szükség van rá. Vi- szont a csésze még mindig ott lafogott a kisujján. Most már mindegy. Csapott még egyet, erre nagy örömére tényleg elrepült a csésze, de pont a bankárt találta úgy szem- közt. Nahát, ilyen malőr! Mindeki el volt hűlve. Fel volt hábo- rodva. X. úr, a bank igazgatója, aki annyi érdemet szerzett ma- gának a múltban, mert üldözték, egy minden ... Most meg da- gad az orra, és nem is áll jól neki. Hát azért ilyen tülök orral, valahogy nem néz ki olyan ele- gánsnak. Hirtelen senki nem tudta, mit tegyen ebben a végtelenül kínos és váratlan helyzetben? A di- lemmát a vendég oldotta meg azzal, hogy mindenkire rámo- solygott, és kisétált a házból. Csak úgy kiment. Nem köszönt, semmi. Becsukta az ajtót maga után. A társaság nehezen ocsúdott fel megdöbbenéséből. Tulaj- dóriképpen mi volt ez? Mi volt ez?! Úgy esett be az ajtón, és min- denki rémülten rezzent össze. Nagyon előkelő parti volt új- gazdagéknál, fehér ruhás pincé- rek töltögették az italokat, své- dasztal, halk zene, némelyik hölgy talpig óaranyban. A vendéget senki nem is- merte, de azért felsegítették, mert nem tudták, ki hívta meg. Leültették az idegent egy székre, és az egyik pincér tálcán konyakot vitt oda neki. Azt megitta, aztán mindenkire rá- mosolygott. Volt valami rejté- lyes a mosolyában, ezért kény- szeredetten visszamosolyogtak rá. Ettől oldódott kicsit az imént felborult hangulat. Elvegyült a társaságban. Va- laki meghívta, különben nem kerülhetett volna ide, tehát nem foglalkoztak többet a dologgal. A zene kezdett egy kicsit ál- mosító lenni, ezért valaki azt javasolta, legyen egy kis tánc! Volt erre megfelelően kialakí- tott helyiség a házban, terem- szerű, néhány tükör itt-ott, fé- nyes parketta. A zenekar - mert természetesen azt is fogadtak - elsőre egy foxtrottot kezdett ját- szani. A házigazda felkérte an- nak a bankárnak a feleségét, akinek az óriási, fedezet nélküli kölcsönt köszönhette. Nagyon jól ropták, szaksze- rűen, látszott, hogy mindketten jártak tánciskolába. Őket aztán egy másik pár követte, majd a harmadik, és nemsokára ott ug- rált mindenki a teremben. A vendég addig a másik he- lyiségben a svédasztalt kezdte kerülgetni. Fogott egy tálcát, egy villát, és mindenhonnan kiszedegetve a sonkaszeleteket, száraz karaj- sülteket; egy kis kaviár, egy kis majonézes krumpli, meg mi- egymás ... Enni kezdett hevesen. Néha fel is sóhajtott örömében. A pincérek nézték. Nem tud- ták, ki ez az ember, így nem avatkoztak közbe. Inkább ita- lostálcákkal bementek a táncte- rembe, a falak mellé álltak körbe. A vendég végre jóllakott. Csipegetett még innen-onnan, ami kedvére volt, aztán hallotta, hogy kávézni hívnak mindenkit a kis szalonba. Kerek asztalkák, kényelmes fotelek, visszafogott, derűs vi- lágítás. Valami megmagyaráz- hatatlan, kellemes illat. Kávé, vanília, virág ... Nagyon ked- vés volt az egész. A vendég lerogyott az egyik plüsshuzatú fotelbe, és elsüly- ledt benne. A térde az orrát verte. Érezte, hogy innen nehe- zen fog felkelni, így hát inkább még jobban befészkelődött, és várta, hogy mi lesz. Mások is leültek az asztalok köré, meglátták, hogy ő ott van, de még mindig nem tudták, mit kezdjenek vele. Rámosolyog־ tak. Ő meg vissza, nagy biza- lommal. Odatettek eléje egy tálcát, kávé, tejszín, cukor, egy Az utolsó találkozás a hideg Franciaországban. Vincze Barbara felvételei i á á d
