Új Dunántúli Napló, 1994. március (5. évfolyam, 59-89. szám)

1994-03-15 / 73. szám

1994. március 15., kedd Március 15 üj Dunántúli napló 11 Méhes Károly: Egy sötét házba lépve A piros tündér vágyai Németh Judit mint királynő és Fillár István a Három testőrben Fotó: Vincze Barbara Lent vagyok a völgyben. És mint kősúlyú sapka, mint - kuktaedényre a fedő, rám csu­kódik a mindent tudó, mindent látott égbolt. Vakolatként hull föntről tenyerembe egy-egy felhő; egy vénséges vén ház fa­láról hullok vakolatként ágyamra álmodni.. Összekuco­rodók, ahogy Jézus szeretett volna a kereszten, de nem en­gedték a szögek. A völgyben a város úgy él, mint a szivacs. Makacs esők te­szik nehézzé és lucskossá, míg egy kemény kéz időnként ki nem facsarja; akkor az életben maradottak úgy érzik, hirtelen minden könnyedébb lett. Bemegyek a H. utca 29-es számú házába. Úgy, ahogy sose mentem be. Ráadásul este van, afféle savanykás, hűlőfélben lévő, sarokban kotorászó sötét. Szeretem az olyan kilincseket, mik épp a kezembe illenek, vas­tag rézkilincsek, simára, majd­nem puhára kopva. Ahnyi em­berrel fogok így kezet, „Test­vérré lészen ...”, ahogy azt B. Lajos dalba is öntötte volt. Kezet fogok nagyapámmal, ahogy sose fogtam vele kezet, csak ő fogta a kezemet, s mondta, Gyere, mesélek neked. Bal felől állnak ezek a furcsán, jólesőn büdös-savanyú kukák. A villanykapcsolót viszont nem találom. Szerencsére a hátsó, üveges ajtón szűrődik némi fény, vigyázat, két fok lépcső! A falon a bádog postaládák sora, rajtuk a nevekkel, áthúz- gált, letépkedett, fölülragasztott nevekkel. Merthogy így telik. Express! A lakók zsebében pici kulcs lapul, ezekkel nyit- ják-csukják a postaszekrénye­ket, míg eljön a nap, mikor örökre távoznak a házból, de előtte egy hüvelyk- és mutatóuj­jal fogott egyfogú kulcsocska gyors mozdulattal közelít egy nyitott tenyér felé. Otthon egy kiürült fém ká­vésdoboz tele van kulcsokkal. Semmire nem használható, zár­juk, ajtajuk, szekrényük, házuk vesztette kulcsokkal. A nagy íróasztal bal alsó fiókjában pi­hennek a sötétben, elzárva egy másik kulcs által. Nagyapám lép be a H. utca 29-be, ennek a napnak a késő- délelőttjén, épp ötven éve, azaz ma. A meleg nyárban is mel­lény, zakó, csokomyakkendő rajta, kezében kétcsatos bőr­táska. Megizzadt, pedig nem is gyalog, hanem a 6-os busszal jött, végig a klinikák mellett, a nőklinika mellett kikanyarodva a főtér felé, el a New York Szálló előtt, át a téren, át a kő- hídon a H. utcába. Szeretne egy jót ebédelni. Bablevest és csiga­rétest. Följön a két lépcsőfokon, zsebéből előhalássza a kis kul­csot, s belenéz a postaládába. A zörgésre az udvaron is zörgés a válasz. Nyílik a hátsó üveges ajtó, és egy rövidnadrágos, szőke fürtös kisfiú szaladna elő, de rögvest lelassít, s úgy köszön illemtudóan, Kezét csókolom, Apuska. Nagyapa bólint, zsebre teszi a kulcsot, aztán kezét a szőke fürtös fejre téve elmoso­lyodva, de mégis komolyan kérdezi, Aztán jó voltál-e máma? A kisfiú tágra nyílt szemmel, mint aki leckét mond föl, úgy feleli, Én mindig jó va­gyok, mert csak akkor szeret az Úristen és ezzel szerzek örömet jó szüleimnek. Nagyapa jóságo­sán bólogat, No menjünk ebé­delni. Sötét van. Elóvakodom a hátsó üveges ajtóig, kilesek. Sö­tét van. Pici, füves-gazos udvar ez, körben tűzfalakkal, középen porolóval. Gyereknek való, gyereknek még hatalmas. Csak később nem szabad visszatérni, az megbocsáthatatlan, az az „Ekkora?”, mely önkéntelenül is elhagyja a szájat. Fülelek, semmi nesz, a fű is elég magas, nem játszik itt mostanában senki. Csak a csönd. Azt játsz- sza, hogy a zsákjába belegyö­möszölt valaha elhangzott han­gokból néha kienged egyet-egyet. „Édes gyerekem .. .!”, „Meglásd, apád majd jól el­ver!”, „Borzasztó ez a drágaság ...”, „Gyere, kis burkusom!” Csönd van. A H. utca 29. homlokzata fe­kete. Az emeleti ablakok is, va­lakik bizonyára alszanak mö­göttük, álmodnak. Fönnakadt szemmel zuhannak egy, az éj­szakánál sokkal sötétebb sötét­ségbe, legfeljebb néha fordul­nak egyet morgolódva, és egyáltalán nem hallják a sar­kokból, a parketta lécéi közül, az ablakrésből szűrődő régi hangokat, azt, hogy „Édes gye­rekem ... !”, és „Tedd össze szépen kis kezed ..mik por­szemekként hevernek minde­nütt, takarításkor is csak helyü­ket változtatják, de nem űzhe- tők el sohasem. Az utcán egy-egy félszemű villamos döcög el, az alacsony oktánszámú benzin miatt az a kevés autó is förtelmes bűzt tud csinálni. Átmegyek a másik ol­dalra, onnan nézem a házat. Senki sem született itt, mégis szülőház, innen származik egy meg nem magyarázható, hebe­hurgya ragaszkodás, büszkeség, érzelgősség. Egy ismeretlen ház a sötétben. Későre jár. Mégse tudom megállni, hogy kicsit lejjebb sé­táljak, a H. utca 48-hoz, ahol egy költő lakik, fönt a padlász- szobában, ahogy költők homá­lyosra satírozott rézkarcokon lakni szoktak. Volt idő, hogy leveleket írtam ebbe a házba messziről, ahogy a másik házba sose írhattam senkinek. Annyi csak, hogy ide is belépek, vil­lanyt gyújtok (ezúttal rátalálok a kapcsolóra, hiába, ez egy töké­letesen másik ház), és a postalá­dákon végigpásztázva hamaro­san meglelem a költő nevét. Nem mondom, de azt érzem, „Jól van!”. Mehetek. Kellett ma estére egy név, amit a helyén ta­lálok. Mint királyné hol kötéltán­coshoz illő könnyedséggel megy le spárgába, hol szerelmi bánatba ájultan; pityereg, s kis híján a mélybe zuhan. Németh Judit nemcsak efféle mutatványokkal teszi emlékeze­tessé legutóbbi alakítását „A há­rom testőrben”. Hanggal is bírja Papp Zoltán operaparódiáit. Két éve tagja a Pécsi Nemzeti Szín­háznak. A mozirajongók az Egészséges erotika főszereplő­jeként ismerhetik, a színházba­rátok láthatták „Az ember tra- gédiájá”-ban, a „Marica grófnő”-ben, a „Bál a Sa- voy”-ban előadásán és a nagy­sikerű „Rákfené”-ben.- Sokáig zenetanárnak ké­szültem, karvezetést szerettem volna tanulni a Zeneakadémián. De középiskolás koromban már nagyon sikeres szavaló voltam. Versenyeket nyertem, nyaranta rendszeresen játszottam. Ti­zenöt évesen indultam azon a Ki mit tud?-on, amelyet a Kubik Anna nyert meg. (Vele és Spind- ler Bélával ugyanahhoz a tanár­nőhöz jártunk verset mondani.) Annával a tévés fordulókig fej-fej mellett haladtunk. Érett­ségi után Budapestre, a Nemzeti Színház Stúdiójába kerültem, ahonnan első próbálkozásra be­jutottam a Főiskolára. A máso­dik rostavizsga után Kállai Fe­renc, aki tagja volt a felvételi bizottságnak, tűvé tette értem a színházat. „Hol az a piros tün­dér?” - kérdezte mindenkitől. (Ugyanis piros ruhában felvéte­liztem.) Amikor megtalált, nem ismert rám., Ahogy a deszkákra lép, élettel telik meg a tér. Mondja, hogy csinálja?” - kér­dezte. „Szeretek a színpadon lenni” - válaszoltam magától értetődően.-Aztán jött négy gondtalan év...-Csak egy jött, és az sem volt gondtalan. Azt hiszem, túl korán vettek föl. Amilyen egy­behangzóan döntöttek erről, olyan egyöntetűen tanácsoltak el az első év végén, bár a vizs­gáim jól sikerültek. Osztályfő­nököm, Szirtes Tamás kezelhe- tetlennek tartott, mert képtelen voltam együtt dolgozni vele. Kállai tanár úrral viszont reme­kül megértettük egymást. A ta­nári kar végül azt ajánlotta, próbálkozzak vidéken. így ke­rültem Kaposvárra 1982-ben.- Tíz évadot töltött a legen­dás társulatban.-Tíz gyönyörű és gyötrel- mes évadot. Nagyszerű előadá­sok részese lehettem. Legjob­ban a Bemarda Álba házát sze­rettem, amiben a legkisebb lány, Adela voltam. Lázár Kati állította színpadra, s nemcsak attól volt különleges, hogy a címszerepet Jordán Tamás ját­szotta. 1984-ben vendégszere­peltünk a darabbal Spanyolor­szágban. Akkor oldották föl ná­luk a Lorca-tilalmat, s mi vol­tunk az elsők, akik spanyol föl­dön előadtuk. Akkora sikerünk volt, hogy egymás után kétszer kellett eljátszanunk. A nézők tomboltak. Késő éjjel az utcán csókolgatták a kezeinket, ünne­peltek minket. Fantasztikus ér­zés volt! Szívesen emlékszem még „Az öngyilkos” epizódsze­repére, a Velencei terecske kis­lány-figurájára, s egyik kedven­cem az „Anatol és a hölgyek” című darab volt.- Érdekes, hogy azzal a sze­reppel búcsúztam Kaposvártól, amivel egykor bemutatkoztam: a „Diótörő” című mesemusical Marikájával.- Pécsett főleg zenés darab­ban látjuk.-Kaposváron a Leányvásár- ban kaptam először operett-sze­repet. Megszerettem ezt a mű­fajt, de nem örülnék neki, ha beskatulyáznának a kedves, csacsogó szubrett szerepkörébe. Prózai feladatokra vágyom iga­zán. Olyanra, amit „haza lehet vinni”, ami kitölti a napjaimat, amit formálni lehet és engem is alakít. Boldogan játszanék Sha- kespeare-t, Csehovot, Szép Er­nőt vagy Molnár Ferencet. Nagyszerű lenne, ha a sors (vagy egy rendező) jóvoltából együtt dolgozhatnék azokkal is, akikkel az elmúlt két évadban sikerült. Pásztor Edinával pél­dául legutoljára főiskolásként kerültünk össze színpadon. Tu­dom, hogy egy színésznőnek mindig mások a vágyai, mint a valóság - én mégis reményke­dem. Csató Andrea Szőke Kálmán: Az égetett cukor íze A gyermekkor fűtetlen emlékszobáiban, egérfogó-virágcserepek, hajtű-sakkfigurák között, édesanyám horgolt csipkéit ablakokra tűzte a tél. A beomlott múltból mára az égetett cukor íze és néhány sírkereszt maradt, s anyám sötét szemében fölrakta ékszereit az éjszakai égbolt. Oláh István A lyuk Nem tudom elhitetni vele, hogy az a lyuk a kamrájának hídlásán, az én kamrám padlá­sán tulajdonképpen műhiba. A múltkor bekopogtam hozzá, nem ki utánajárással megsze­reztem a tömbház eredeti raj­zait.-Nézd, a lyuk nincs beraj­zolva sehol, és akkor fölösle­ges, a is lehet káros, mert gyengíti az ellenállás szerkeze­tet.- Mit akarsz ezzel mondani - kérdi bizalmatlanul -, csak nem azt, hogy tömjük be egy vödör mittudoménmivel?-Cementes habarccsal, be­tonnal, szurokkal, kóccal, amije éppen van a mesternek - pontosítok, mire lecsap:-Áhá, megint a szeparatiz­mus! Mikor lesz már vége! A tévében bezzeg egyéb sincs: dunavölgyiség, jószomszéd­ság. .. Tudjuk mi jól, hova céloztok, s hova céloztok, s hova lőttök. Hazaballagtam egy emelettel lennebb, mert a szóváltást utá­lom még egy, a témáiban baná­lis kenyérsorban is, nemhogy a Duna-völgyben. Éjjel fél há­rom és három között térdig, az is lehet, derékig érő veszekedés ömlik le a fölső lakásból. A szeparatista mennyezeten lyuknak hagyott lyukon. Oda se kellett figyelnem, úgyis tudom, most jött haza a leányzó, ez a balkániasan kora­érett, és egyáltalán nem biztos, korán is öregedő teremtés. Azért a cirkusz.- Ha másra nem is, legalább arra ügyelj, mit pletykálnak ró­lad , te szerencsétlen! Meglehet az én fülemnek szánta ezt az utolsó feddést - de úgy kell neki, ha nem en­gedi, hogy szeparatista legyek! Vackolódás, néhány köhintés fejhangon, máris mindenki al­szik. Ä fekete lyuk fölött és alatt, a lyukban is, ami tán kü­lön univerzum. Másnap reggel finom regáti zöldségtokány il­lata hömpölyög le hozzám, amit én sebten egy lábas szé­kelygulyás párájával semlege­sítek. Kvittek vagyunk! Köny- nyed nyikorgással nyílik ott fönn a kamra ajtaja. Pisszeg. Kinyitom én is az ajtót, fölné­zek. Csak a száját látom, a lyukra szorítja.- Hallották-e valamit a múlt éjszaka? Türelmetlensége sürget. Vakarózom, ásítok, kinyi­tom, majd újból magamra hú­zom a kamraajtót.- Miért, mit kellett volna hallanom? Száz emberből legalább ki­lencvennyolc felrobban, ha kérdésre kérdés a válasz. Ezek szerint pszichológusnak sem vagyok utolsó.- Megállj, te csirkefogó, majd megmondom én neked, hogy mit kell hallanod s mikor! De akkor nem lesz mentség, azt fogod hallani, semmi mást, akár tetszik, akár nem. Feltéve, hogy még meglesznek a füleid. Döndülés. Egy energikus mozdulattal villámgyorsan le­födte a lyukat szeparatizmu­som. Az utolsó téglát éppen ő illesztette helyére, és így tény­leges lett, s a mi a legfonto­sabb: élt, működött, mint min­den, az elvekből a tapasztalatba belenövő konstrukció. Mi itt Erdélyben sokminde­nen átmentünk, voltunk hege­mén nemzet, s míg azok vol­tunk, ők, hogy megmaradja­nak, szinte föloldódtak a ter­mészet világában. Ezzel vi­szont nem azt mondom, hogy a mienk egy teljességgel művi (tehát teljességében természe­tidegen) világ. Ezzel csak azt mondom, hogy a természeti népek természetszerűen kíván­csiak, még a huszadik század nagy diplomáciai győzelmei, mondjuk egy Trianon után is. Sőt. Legfönebb fél órán át bírta. Déltájban újból hallom a szö- szögést, s hogy négyszer-öt- ször is szólongat valaki a kam­rából. Benyitok, mi kell. Meg­int csak a száját látom, amint egy petrezselyemlapi mögül suttogja: tett halála az okosko­dás, lám, tudod-e, ki mondta? A fene egye meg ezt a sok okoskodást; valószínű, ezért érezzük oly kicsinek magunkat a Teremtő tenyerén. Ti vertétek belénk a kisebbségi érzést! Mi is átmentünk egyszer-kétszer a tűzön, és mégis úgy vagyunk, mintha el se indultunk volna. Ráadásul be akarod tömni ezt a lyukat - nyöszörög álnokul -, hátha ez az egyetlen járható lyuk Európa felé ... Hej, te magadnakvaló, még életedből is kirekesztenél!- Te engem. A tietekből. Az éjjel is hallottam ...- No ugye, hogy hallottad - kiált föl diadalmasan -, és mit szólnál, ha most büntetésből lebombáználak? Azzal rápottyant a fejemre egy kisujjnyi murkot.- Ne ijedj meg, a szerbek sem murokkal bombázzák a horvátokat, a horvátok a szer- beket, a szerbek és a horvátok a muzulmánokat. Ugye nem aka­rod, hogy nálunk is úgy legyen, mint ott, a déli szomszédság­ban . . . Őszintén szólva ez a bom­bázó-helyzet se tetszik nekem. A lakáshivatal, minden alá­rendeltségek kinyilvánítója rendelkezett így. Ő engem meg tud dobni onnan föntről, én ha megpróbálom, visszahull, amin aztán kacag, mert én dobálom magam, nem ő, sem egy har­madik, s közben egyre idege­sebb leszek.- Egyszer majd, amikor olyan jól leszünk, hogy csak, meghívlak egy pofa cujkára, egy sörre. Itt a lyukon engedem le egy spárgán. Úgy teszünk, mintha koccintanánk, és egy- szuszra felhajtjuk a piát. Tűnődik egy kicsit, hogy va­jon mikor lesz békénk cujka- vagy sörpuccsra. Én se tudom, csak állok a kamrában, mint egy oszlopszent, holott már tíz perce ég a rántás a kályhán, s az erdélyi gombócleves helyett valami fekete löttyöt eszik majd megint a család. Nála is ez a gond - lakásában a kamrán keresztül egyre vastagabb füst ömlik kamrámba, lakásomba.- A hétszázát, odaégett a birkahús! - kiáltja a petrezse­lyem mellől sietősen, s már csak a távolodó dobogás meg a szentségelés jelzi, hogy néhány pillanattal korábban nagyon komoly jogi (egészen ponto­san: kisebbségjogi) kérdésekről dámoltunk. Egészen sajátos körülményrendszerben. Csak- hát a demokrácia kiskapujában (petrezselymes kamrájában?) minden helyzet sajátos, mert ha mégsem, akkor elég az őshely­zetre vetni egy hosszú, analó­giái pillantást, és máris kész a megoldás. Ami olykor könny­től, máskor vértől terhes. Vagy (most már tudjuk) vannak bár­sonyos megoldások is. Egyva­lami viszont abszolút biztos: hogy Európa e térségének nem Hollywoodban írják a forgató- könyvet. Meg aztán mihez is kezdene egy hollywoodi filmes egy olyan politikai színjáték forgatókönyvével, amely úgy kezdődik, hogy két pasas be­szélget a kamrában egy lyukon keresztül, s közben az egyik, az alsó, minduntalan arra gondol, hogy tömhetné be azt a lyukat a mennyezeten. Anélkül, hogy netán örök harag lenne e vég­sősoron szükséges és természe­tes beavatkozásból.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom