Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)
1994-02-19 / 49. szám
10 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1994. február 19., szombat Munkácsy-év Most újra Munkácsyra gondolunk... Makay Ida Oxigénsátorra a vér (Szederkényi Ervin emlékének) Azóta vaksötét a hajnal. Mint oxigénsátorra a vér, az alvadó vér: vörös-feketén virradt a reggel. Nőtt a hályog az ég világtalan-kék szemén: Véred sugárban szökött a kőre. A februári hajnal feketén hullott a hómocskos földre le. Sötét sugárban szökött föl a vér. A Jelenkor februári számából A Pécsett szerkesztett Jelenkor februári számának szépirodalmi blokkjában Baka István, Makay Ida és Somlyó György versei, Háy János Törökkorom Kamaszmagyarországon című elbeszélése, valamint Sándor Iván regényének újabb fejezete olvashatók. A Fiatal írók József Attila Köre Pécsett rendezett konferenciájának a 70-es/80-as évek új prózájával foglalkozó előadásaiban - melynek írott változatát teszi közzé a folyóirat - fiatal kritikusok, Károlyi Csaba, Szirák Péter és Szilágyi Márton kísérelik meg az irodalmi félmúlt jelenségeinek, folyamatainak értelmezését. Külön egységet képeznek a lapban azok az írások, amelyek a huszadik század végének két neves francia gondolkodójától származnak. Egyikük Jacques Derrida, a múlt év novemberében Pécsett járt, abból az alkalomból, hogy a Janus Pannonius Tudományegyetem honoris causa doktorává avatta. A folyóirat a filozófus ez alkalommal elhangzott köszönőbeszédét, illetve a Ki az anya? (Születés, természet, nemzet) című - ugyanekkor felolvasott - előadását közli. A másik francia gondolkodó, Jean-Francois Lyotard esszéje a nép- és nemzet-fogalmat értelmezi japán filozófusok munkáiból kiindulva, Japán és a nyugati civilizáció viszonyát elemezve. E szerzők munkásságához kapcsolódik Farkas Zsolt bírálata Nagy Pál „Posztmodem” háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida című könyvéről. (A portugálok) és Jász Attila Jónás Csaba első kötetéről (Felderítés) írott kritikája zárja. Jacques Derrida beszéde (részlet) Részlet a Golgota című festményből-Rektor Úr, Kedves Kollégák, amidőn kifejezem hálámat azért a hatalmas megtiszteltetésért, amelyban a Janus Pannonius Tudományegyetem részesített, a nagylelkű bizalomért, amelyet önök és magyar kollégáim irántam tanúsítottak, amidőn elmondom önöknek, milyen mélységes az én hálám, és milyen bátorítást merítek ebből most és minden bizonnyal a jövőben is, engedjék meg, hogy néhány percre magamhoz véve a szót, kertelés nélkül megvall- jam, mit érzik itt, Pécsett, ezekben a pillanatokban. Nos, amit most érzek, nem egyszerű. Amit most érzek, az bizonyos értelemben megkettőződik, kettéosztódik és újra megkettőződik, mintha több mint egyszer, ezegyszer is többedszer volna részem benne, ami hálámat is megsokszorozza. Van ebben az élményben valami, ami megérint engem, bizonnyal nagyon különös, mondhatnám egyedi, összehasonlíthatatlan módon engem magamat érint, a mai napon, személyesen, ezen a magyar egyetemen, ezen itt, amely nem egy akármilyen magyar vagy európai egyetem, amely egyszerre modem, nemrég újralapított, és ugyanakkor az egyik leggazdagabb és leghosszabb emlékezetű egyetem Európában. Van azonban ebben az élményben még valami, ami amellett, hogy ily módon szívem legmélyén megérint engem, mégis túlcsap és túlmutat rajtam. Miért, hogy hálám valamiképpen kiterjedt, megnőtt, egyszerre túláradó és túláradott? Noha a megtiszteltetés, amelyben ma részesülök, nekem szól, és így, higgyék el, nagy örömmel tölt el, mégis, szinte bizonyos vagyok benne, hogy rajtam keresztül és rajtam túl másokat is ér jelképesen, másokat, akik nem lehetnek ma jelen, akiknek képviseletére szeretnék méltó lenni; és rögvest megpróbálom majd elmondani, hogy a magam részéről miképpen azonosítanám, nevezném meg, azaz köszönteném őket. Mert ami engem illet, egészen egyszerűen engem, annak fényében, amiben ma részesülök, csak én, önök által, és ami úgy felvidít, öreg gyermeket a díjosztás napján, akit a felnőttek mosolyogva figyelnek, igen, bizonyos vagyok benne, a honoris causa címek osztogatásában megfáradt felnőttek épp annyi iróniával, mint vétkes elnézéssel figyelnek engem, nos, szeretném azt hinni, hogy személyemben önök olyasvalakit akartak befogadni és bátorítani, akit én egészen egyszerűen idegennek neveznék. Miért egy idegent, és miért ma? És honnan az a régi európai tradíció, hogy a doctor honoris causa címet a leggyakrabban valóban idegeneknek, sőt néha a tudományos közegtől is idegen férfiaknak és nőknek adományozzák, miért van az, hogy a teljességgel formális és szimbolikus ceremónia, távol attól, hogy egy másik korszak rítusaként elavultnak számítana, ma, 1993 Európájában az etikai és politikai tett súlyával és jelentőségével rendelkezik? Miért, hogy e megnyilvánulásnak semmi más látható célja nincs, mint éppen az, amitől becsületbeli ügy és kázus - honoris causa - lesz belőle? Miért, hogy napjaink fájdalmas Európájában ez a megnyilvánulás egyúttal megnyilatkozássá válik? Miért nyit ma, éppen az idegen elfogadása által, új esélyt annak megerősítésére, ami a politika és tudomány terén nagyon világos és alapjában véve meglehetősen ritka is Európában, vagyis abban, amit az úgynevezett Éu- rópában még mindig nemzetállamoknak nevezünk? Miért annyira elengedhetetlen ma, éppen ma, hogy Európa és a világ egyetemei megsokszorozzák a vendégbarátság és elismerés nemzeti nyelvi, kulturális, vallási és állami határokon túlnyúló jeleit? (...) 1994. január elsejével Mun- kácsy-évbe léptünk. Február 20-án lesz ugyanis 150 éve, hogy Munkács városában megszületett Lieb Leó Mihály kincstári sótiszt és Reök Cecília Mihály nevű gyermeke. A korai árvaság véletlenül Békéscsabára sodoija, az 1848 utáni évek érdekes, talányos személyiségéhez, Reök István uramhoz, aki bizony nehezen, majdnem későn ismeri fel a kamaszgyerek tehetségét. Ennél azonban sokkal fontosabbak az ifjú Lieb Miska felismerései, amelyeket ezeken az utcákon, ezekben a házakban és lelkekben, s a városi települést körbe- hullámzó vidéken szerzett, s amelyek alapvetően meghatározzák a majdan Munkácsy Mi- hályként vissza-visszatérő festőfejedelem jellemét, művészi céljait. Sejtjeiben merőben más tájak, korok, emberképek emlékével érkezett a hét-nyolcesz- tendős gyermek a magyar alföld legkeletibb tartományába, Békésbe. Mégis, a Békéscsabához és Aradhoz fűződő, keserves gyermek- és kamaszévek terhét legyőzve (vagy éppen attól szabadultán nyerve táltos-erőt) a hírnévhez vezető út első állomását az a fény ragyogta be, amely e sárból és porból gyúrt paraszti létből sugárzott feléje. S amelyet gyertyák, mécsesek, petróleumlámpák imbolygó félhomályából éppen ő volt hivatott előhívni, s a világ művészeti fővárosának, Párizsnak a falára rávetíteni. Békéstáji népéletképeivel Munkácsy egyszerre és először fedezte, fedeztette fel a múltszázadi Európa egyik legkiszolgáltatottabb, de nyomorúságában szinte érintetlen emberi-er- kölcsi-szellemi értékek ígéretével terhes társadalmi elemét, a magyar parasztságot, s egyben azt az alkotó erőt, amely mindebből a nemzet, tehát önnön arcának megrajzolására képes. Vincze Jánost arról faggattuk, miben különbözik az ő értelmezése az immár legendás előadásokéhoz viszonyítva?- Szerencse, hogy nem láttam Az ügynök halálát, ezért nem bizonytalanodtam el... Diákkoromban hangfelvételről hallottam Tímár Józseffel a címszerepben. Ma is bennem él a hatása. Persze mind a négy mítosszá vált nagy előadásról Mintha csak az ő szenvedélyes, drámai hangütése nyomán keltek volna életre Izsó Miklós terrakotta szobrai, a Táncoló hajdúk, majd a Liszt és Erkel hangzásteréből újra a Siralomház, a Tépéscsinálók és a Köpülő asz- szony hőseinek a legősibb dalaihoz visszaforduló Bartók Béla és Kodály Zoltán zenei forradalma, s az a népi irodalom, amely Petőfitől és Aranytól Móricz Zsigmondon át Illyés Gyuláig a Mun- kácsy-modellek örököseinek az igazáért vívta örök perét a történelem ismétlődéseinek a bugyraiban. A festő innen merítette pályája termőtalaját; cserébe viszont olyan példát emelt, hogy stílusát, témáit, tanulságait vagy éppen szellemét el/meg nem kerülhette magyar és nem magyar művész, aki errefelé látta meg a napvilágot. S ami a legszembetűnőbb: Munkácsy békéscsabai inasévei óta folyamatos és egyre emelkedő vonalú a művészet és a művészeti élet íve a mai Békés megyében. Ezt a gazdag színképű folyamatosságot kívánja az évfordulón a Békés megyei múzeum két kiállításával láthatóvá avatni. A Munkácsy Mihály és Békés megye művészete című művészettörténeti visszapillantásban az alapító és a helyi kortársak, illetve a ma már nem élő utódok műveinek az egybe-láttatása (mely egyben a leendő városi tudom, hős központúak voltak. Én fontosnak tartottam hangsúlyosan megmutatni a családot, a kis közösséget. A darabot is ilyen szellemben húztam meg. Az előadás központi alakja bizonyos másság hordozója, melyet remekül érzékeltet Koltai Róbert alakításában. Willy Loman az én felfogásomban kicsit gyerek-felnőtt, aki sohasem tudott éretté válni. Ez nemzeti kérdés is. A 60-as képtár oly régi, de mindmáig be nem teljesült álmát vetíti előre): a festői célok, szándékok, szemléletmódok számbavételét szolgálja a változó időben, majdnem napjainkig. A tizenhat Munkácsy-fest- ményen s a múzeum tulajdonában lévő rendkívül értékes relikviákon (például festőállványa, palettája, ecsetei, személyes tárgyai, műtermi fotók, íráfiúk, valamint a nők örök ellentéte. Kulcskeresők effektusának nevezhető az önbecsapás, a hazug álmok csapdája, melyből semmi sem jöhet létre. Szimbólum-értékű jelenet Willy megvetése. A szétszórt vetőmagok keményen koppannak, jelezve, hogy azok sohasem hozhatnak termést. Az ő tévútja utódait is tönkre tette. Szerintem ez benne van a darabban. sós dokumentumok, stb.) kívül nagyon rég vagy sohasem látott művekkel találkozhat a közönség Orlai Petrich Soma, Haan Antal, Szamossy Elek (Munkácsy első mestere, felfedezője), Jankó János, Vidovszky Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Kohán György, Papp Gyula, Gaburek Károly, és más, főleg a régió művészeti múltja szempontjából jelentős festők hagyatékából. A Munkácsy Mihály iránti tisztelet, a pályájára való emlékezés jegyében hirdették meg a XXVIII. Alföldi Tárlatot, amelyet az évforduló okán hoztak át az esedékes nyári időpontról az idei esztendőre, s amely ezúttal meghívásos alapon szerveződött. Munkácsy életének és művészetének a magyarországi helyszínei közül Békéscsabához és környékéhez fűzték a legmeghatározóbb és legtartósabb szálak. Híven tükrözi ezt a tényt a jubileumi műsor alakulása is: a Munkácsy-év első eseménye a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban február 18-án nyílt kettős kiállítás; zárómomentum pedig május 15-én, az ugyancsak Békéscsabán felavatásra kerülő Munkácsy Emlékház átadása, ahol a Magyar Nemzeti Galériából kölcsönzött műveken kívül gyermek- és ifjúkora legfelhőtlenebb óráinak a környezetét, a hajdani Steniner-kú- ria belső terét, nagynénje otthonát rekonstruálják a korabeli bútorok és berendezési tárgyak felhasználásával. Banner Zoltán Ionban című színművét, oráb- ban Kolozsváron Tompa Gábor a magyar színház igazgatója felkérésére két előadást is rendeztem. A határon túli magyarokat nem nagy szavakkal, hanem sok apró, de fontos dologgal kellene segíteni. Nagy ott a színészhiány. Több hazai színészünk vállalhatna külföldi magyar társulatoknál vendégszereplést. Horváthy Hazug álmok csapdája Vincze János rendezte Veszprémben Az ügynök halálát Pécsi rendező Vincze János állította színpadra Veszprémben Arthur Miller: Az ügynök halála című színművet. Bár a bemutató előadásra február 18-án a Petőfi Színházban került sor, közönség előtt már sikerrel játszották a remekbe szabott darabot. tudok. Az említetten kívül Lati- novits, Mensáros és Tordy Géza játszotta Willy Lomant. Ezek az előadások amennyire évek nagy generációjára gondolok, amely sohasem tudott igazán felnőtté válni. Fontos még az előadásunkban az apák és Ebben a kis emberben mégis lappang picinyke hősi magatartás. Lelke mélyén régi értékek hordozója. Ezek hiányában képtelen élni. A végén ez a motívum megemeli az előadást.- Ön Pécsett nem alkotott ebben az évadban. Veszprém előtt dolgozott másutt is?- Szolnokon rendeztem Dürrematt: Angyal szállt le Babi* t i á 4
