Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)
1994-02-19 / 49. szám
1994. február 19., szombat Irodalom - Művészet új Dunantüii napló 11 Bodó Barna: A mai magyar társadalom, alig öt éve, katarzisként élte meg a határon túli kisebbséggel kapcsolatos érzéseit, mindenek előtt az akkor feltört és azonnali gesztusokban testet öltött felelősségérzést. Mára megváltozott volna a helyzet? Erdélyi magyarként, aki politikai feladatot vállalt, úgy fogalmaznék: tisztult és ugyanakkor bonyolódott is a képlet. 1989 decembere után elsőként Pécs és Kolozsvár kötött testvérvárosi szerződést egymással, mintegy utat mutatva másoknak, illetve vállalván az elsőknek kijáró nehézségeket. Ma viszont milyen önkormányzati szintű kapcsolat képzelhető el egy szélsőséges nacionalizmusáról ismert polgármester által vezetett közigazgatási testülettel, olyan valaki csapatával, aki azon város nemzettársait - jelesül a magyarokat - alázza meg, amely várossal úgymond testvérkapcsolatot működtet(ne). A képlet igazán bonyolulttá akkor válik, amikor azt mondjuk: a kapcsolatok megszakítása, a teljes elfordulás senkinek sem lehet érdeke, legkevésbé a kisebbségieknek. Síkot kell váltani, át kell értékelni a fő szempontokat. Számunkra fontos, hogy Pécsett érzik és tudják ezt, tapasztalhattuk több megbeszélés során. Ha felelős tisztséget viselő helyi politikus a civil szféra lehetőségeiről beszél, ha megfogalmazza: a kulturális kapcsolatokon túl mit kínál a gyermekek-iskolások világa, Kapcsolataink ha a turizmusról szólva figyelmeztet arra, milyen uta- kon-módokon lehet európai szintű hálózatokat kiterjeszteni például Erdélyre is, szóval: a tisztségviselők tisztában vannak a lehetőségek-köteles- ségek dialektikájával. Mit jelent, mekkora kulturális hozadékot képez Pécs számára, hogy van itt egy kis csoport, amely az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület helyi képviselőjeként munkálkodik? Pécs egyetemek és múzeumok által meghatározott kulturális életében egy ilyen közösség, csoport aligha válhat meghatározó jelenséggé. Nékünk, erdélyieknek viszont a jelképesen túl reális érték, mert jelzi, hogy Pécsett csoportnyian nem akkor és csak akkor gondolnak a kisebbségi sorban élőkre, a határon túliakra, amikor minket a politika a közfigyelem homlokterébe állít. Ezen hétköznapi, folyamatos ténykedések hozzák, hozhatják el azt, hogy az anyaország a kisebbségeivel a szűkös, a megfelelő keretben foglalkozzon. Öröm számunkra, hogy kisebbségi kérdéseink helyet kaphatnak és kapnak értelmiségi találkozókon, és még egyetemi hallgatók elé is invitálták az Erdélyből érkezett politikust, fogalmazzon meg általános érvényű tételeket, vessen számot - egyetem megkívánta témakezelésben - azzal, amit kisebbségi politizálásnak nevezünk. Közel egy hónapos pécsi tartózkodás után úgy érzem, hogy itt a kisebbség - és mindaz, amit jelent - természetesen van jelen. A helyi írott és elektronikus sajtó problémaérzékenységét megtapasztalhattuk. Nem kívánom, mert nem lehet azt sugallni, hogy minden a legnagyobb rendben; hogy a többmilliós határon túli magyar közösségekkel úgy foglalkozik az anyaország - s nem csupán egyes politikai tényezői -, ahogyan például egyes nyugati országok teszik kisebbségeikkel. Azt viszont láthattuk, hogy Pécsett a helyi politika, közélet és kultúra színterein adott a keret ahhoz, hogy a kisebbség valóban a jelzett és kívánt módon legyen itt jelen. Vagyis természetesen. Nyelvünk azonossága és kultúránk egysége okán. Együvé tartozásunkon kívül, mint helyi barátunk jelezte, van még valami, amire figyelmeztetni kellene, de legalábbis lehetne. Évszázadokkal korábban volt olyan időszaka történelmünknek, amikor Erdély jelenítette meg azt, ami magyar. Nem Erdélyen múlt, illetve nem az ott élő magyarokon múlik, ha ma nem ez a helyzet, ha most a történelmi felelősség máshová tolódott el, a Pannon térségbe. Számon kérni, természetesen, az utánunk jövőknek van joga. (A szerző az RMDSZ alelnöke, a közelmúltban egy hónapot töltött a pécsi egyetemen.) Vidéki derékhadak, kismesterek Szkladányi Péter a zenetörténész a régi pécsi zenei életről Szkladányi Péterről sokan tudják, hogy fuvolaművész, zenetanár, a Pécsi Szimfonikusok igazgatója, aki gyakran játszik a zenekarban, leginkább azonban a nagy sikereket elért Mecsek Fúvósötös tagjaként ismernek a hangversenypódiumról. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy zenetörténész is, a közelmúltig számos jelentős tanulmánya jelent meg - főként a XIX. századi pécsi zenéről.- Hogyan kezdődött vonzódása a zenetörténethez?- Még főiskolás koromban a Magyar Televízió filmet forgatott Amtmann Prosperről, egykori pécsi muzsikusról: a filmben korabeli ruhába öltözött fuvolás adta elő műveit. A filmnél én is segédkeztem. Elgondoltam: milyen gazdag helyi zentörténeti anyagunk lehet, ha ilyen kvalitású művek születtek akkor a Mecsek alján! Az alap természetesen az általános zenetörténet volt, ehhez jött még a régi kottákért, iratokért, régi nagyságok életművéért való rajongás. A döntő indíttatást a híres zenetörténésztől, az MTA Zenetudományi Intézete közelmúltban elhunyt osztályvezetőjétől, dr. Bárdos Kornéltól kaptam, ő volt az, aki városról-városra járva földolgozta hazánk XVIII. századi városi zenetörténetét. A pécsi kötetnél fölvetette: jó lenne, ha valaki folytatná az ő művét, s összefoglalná a XIX. század helyi zenetörténetét. Neki kezdtem a munkának az ő útmutatásai alapján, de sok segítséget adtak a helyi elődök már megjelent könyvei, tanulmányai is.'-Hol folytatott kutatómunkát?- Két fő bázisként a Baranya Megyei Levéltár és a Káptalani Levéltár boldogult emlékű Petrovich Ede által kezelt iratanyaga szolgált. Nagy segítségünkre volt Bárdos Kornél mellett ar fővárosból Murányi Róbert Árpád zenekutató, aki fölSzlkadányi Péter fuvolaművész, zenetanár, a Pécsi Szimfonikusok igazgatója és zenetörténész Fotó: Szundi György dolgozta a Bazilika kottatárát, s nagy örömünkre most naprakészen az érdeklődők, kutatók rendelkezésére áll. Megdöbbenve vettem ugyanis észre, hogy az elért eredmények ellenére milyen nagy hézagok vannak e századi ismereteinkben, milyen sok témát kell még tárgyalnunk. Örömmel vetettem magam a munkába.-Mi jellemezte a korabeli Pécs zenei életét?-Az elmúlt században Pécs zenéje szinte naprakészen követte az európai stílusokat. Nagyon fontos volt kutatásaiban a Bazilika zenei életének és a zeneoktatásnak a földolgozása, de Amtmann Prosper, Weidinger Imre, Hölzl S. Ferenc, a Lickl-dinasztia és mások életművének kutatása, műveinek tematikai összeállítása is. Ez- irányú tanulmányaim mellett sort kerítettem a Baranya Megyei Levéltár kottatárának rendezésére. A zenetudományi intézet az egykori Magyarországra kiterjedően összefoglaló zenetörténeti lexikonsorozatot ad ki, amelynek első két kötete már megjelent, a harmadik előkészületben van. Munkabizottságában én is fölkérést kaptam, több tanulmányom jelent meg a Baranyai helytörténetírásban és másutt. Kár, hogy ma már nincs időm a kutatómunkára, pedig lenne még feladat bőven.-Milyen volt a zenei ízlés Pécsett?-Minden nép zenetörténete, így a magyaré is, nemcsak a nagy mesterek, nagy műhelyek története. A vidéki városokban például az egyházi zenészek világi ösz- szejöveteleken, előadásokon is játszottak, így lassan-lassan kialakult a polgári zenészek és hangversenyre járók közönsége. Mivel nagy volt az aránya a városi lakosok közül a Habsburg Birodalom különböző részeiből betelepülteknek, mindenütt kialakult egy hasonló zenei ízlés mind a zenében, mind a zenei ízlésben. A városokban élő „kismesterek” jelentették a „zenei derékhadat”, s nem lebecsülendő teljesítményekre voltak képesek. Az ő munkásságukra épült a mai kor zenéje. Dr. Vargha Dezső A három testőr: Albert Gábor, Nádházy Péter és Újláb Tamás Fotók: Vincze Barbara A három testőr Álmusical ősbemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban Tisztességtelen dolog lenne elhallgatni, hogy zavarba jöttem. Papp Zoltánnal sok éve vagyok harmonikus munkakapcsolatban, s ennek kapcsán jó barátságban is. Most mégis kritikát kell írnom a musicalnak titulált Három testőrről, amelynek ő a zeneszerzője. Ám a látott három előadás azt súgja: ezt a produkciót három évig is játszhatja telt házakkal a Pécsi Nemzeti Színház, úgyhogy, akár a véleményemet is elmondhatom. Dumas ős-bestselleréből Vá- rady Szabolcs persziflázst írt s nem musical szövegkönyvet. Egy poén fontosabb, mint a cselekmény. Jó és olcsó gégék, szóviccek halmaza követi egymást. Van_ néhány nagyszerű szituáció. Ám a stílusból adódóan nincs tét, amiért a néző izgulhatna, csak marháskodás. Ez persze, nem nagy baj. A zenés bohózat is elismert műfaj! Csak a darab végét, azt tudnám feledni! Az amerikai áldokumen- tarista játékfdmek mintájára a történet végén - a királyné visz- szakapta az ékszereket, a bíboros megszégyenült - még tudatják a nézővel a főbb szereplők további sorsát. Csakhogy a filmeken ez a félpercnyi felirat olvasását jelenti. Itt félóra. Három-négy szám, amíg mindenkiről megtudjuk múltját-jövőjét. Olyan ez, mint amikor egy gyönyörű éjszaka után a szerelmesek agyonbeszélik-nyálazzák reggel közös élményeiket, hogy aztán másnapra azt sem tudják, történt-e valami, vagy csak beszéltek róla? Várady eredetileg egy sport- verseny keretébe helyezte a cselekményt. Nagyszerű ötlet volt Kárpáti Pétertől, az egyik át- dolgozótól és a rendező Gárdos Pétertől, hogy cirkuszi környezetbe helyezték át a történetet. A díszlettervező (Csík György) és a jelmeztervező (Csengey Emőke), szellemes megoldásaikkal jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a konzervatívabb ízlésű nézők is elfogdják cirkuszként az előadást. Barátság ide, barátság oda, ha nehéz is, ki kell mondanom: a zene a legnagyobb erőssége az új Három testőrnek. A posztmodem művészet kedvenc fogása, hogy átemel részleteket más művekből. Gondoljunk csak Eszterházy Péter írásaira, amikor könyve végén fölsorolja, ki mindenki szövegét ágyazta a magáéba, idézőjel nélkül; vagy a kortárs festészet azon alkotóira, akik egy-egy korábbi mester vagy stíluskorszak szellemében alkotják képeiket. Dániában élvezhettem Vidovszky László művét, amelyben varrógépek ötletesen komponált zakatolása közben kb. feles fordulatszámmal a Trisztán és Izolda c. Wágner-operából az Izolda halála c. részt hallhattam. Ide sorolható Papp Zoltán játékos módszere is, amit már az ős Koldusopera, a Hétköznapi csoda vagy a Sírkő és a kakaó c. darabok zenéinél is sikerrel alkalmazott: hogy közismert melódiákat ágyaz a saját muzsikájába, lehetőleg a legmeglepőbb helyen. A komolyzenével ellentétben Papp idézetei jó színpadi szituáció esetén mindig poénként sülnek el, s a zenei humor kedves kellékei. Most tán sok is volt az idézetből, de az ember önkéntelenül mosolyra fakad Milady belépőjének a végén meghallván a Vízizenét vagy a testőrök bemutatkozásakor ugyancsak Händel: Alleluláját. mozgó bravúros alakítás. Ebben az évadban már másodszor lep meg bennünket élvezetes alakítással Németh János. (Gondoljunk a Közjáték... német tisztjére, s most ő a féldebil Lajos király). Ez bizony, jobb a művész sokévi átlagánál. Bonacieuxné hálás szerepében Náray Erika volt emlékezetesebb. Palásti Gabriella szövegmondását néha nem értettem a keddeni előadáson. Kissé el- fogódott volt, bár hangszíne tán Náray Erika és Besenczi Árpád Parádés ötlet, hogy míg Richelieu és a Milady paráználkodik, az angyalok kara az Egy férfi és egy nő filmzenéjéből zengi a „pa-pa-pa-pa-pam-t”, s hogy a jelenet elején, mintha a „lesz maga juszt is az enyém” melódiáját hallottuk volna. A Love Story ismert motívuma is, a Ne félj a szextől szám fölött szólal meg. A legsikeresebbek mégis az opera-paródiák voltak. Főurak jeleneteihez főúri zene illik. A király, a kiránynő, Buckingham operasalátákat adnak elő akár enyelegve, akár perlekedve. Papp személyre szóló számokat írt. Már eleve szereplőben gondolkodott. Kivétel csupán Milady. Ezt a szerepet eredetileg Oláh Zsuzsának szánta a szerző, aki azóta elszerződött. Nyírő Bea is, Lesznyák Katalin is szoprán. Előadásukban az eredetileg dögösnek szánt ének, kicsit operettesen szólal meg. Kár, hogy Nyírő nem játszhatott eddig előadást bokaficama miatt. Egy összpróbán láttam, s nagyon ígéretes volt. Egyébként nem a testőr-szerepek a ziccerszerepek. N. Szabó Sándor lubickol Richelieu alakításában. A politikai zsonglőrködés közben, bohócruhában, tányért pörget, a királynéval kötéltáncosként vív párviadalt. Egyszerre maliciózus és malac, természetes közege a blüett-stí- lus. Örülök, hogy Németh Juditot végre nem kettőzték meg. Eleget próbálhatott és bizonyíthatott. Királynő alakítása egyvég- tében jól sikerült paródia. Pi- piskedő táncosnő jelmezében egyszerre vonzó és végtelenül nevetséges, miközben komoly énekesi teljesítményt nyújt. Buckingham és a királynő erkély-jelente az előadás egyik csúcsa. Bánky Gábor öntelt ka- kadúja a ripacskodás határán izgalmasabb a varrólány énekszámaihoz, a megoldásokban bátortalan volt. Ketten játsszák felváltva D’Artagnan-t is. Besenczi Árpádnak sikerült a premierre abszolút berekednie, ám Sáraijával, lendületes játékkedvével vitte az előadást. Rázga Miklós, aki a Komédiásokban és a Közjátékban is nagyszerű alakítással mutatkozott be, ezúttal idegenül mozgott a manézsban és a zenés műfajban. A termetre valóban testőrnek való színész láthatóan rosszul érezte magát a blődli közepette. Kicsit vissza is fogta az előadás lendületét. A testőrök közül Nádházy Péter Athos-a volt a legkedvesebb, de Albert Gábor és Ujláb Tamás is élt a kevés lehetőséggel, amit kapott. Főként vívtak, de azt parádésan. Unger Béla vívómester koreográfiája csakúgy az előadás erőssége volt, mint Tóth Sándor táncai. A cselekmény és a komédiá- zás folyamatosságát a két játékvezető: Stenczer Béla és Fillár István biztosította. E minőségben több apró szerepet is eljátszottak a közönség legnagyobb gyönyörűségére. Stenczer har- sánysága, Fillár angolosabb humora nagyszerűen harmonizált. Krum Ádám testőrkapitánya, Matoricz József besúgója, Pilinczes József Rochefor-ja és Krizsik Alfonz gárdistája a helyén volt. Gárdos Péter a filmrendező igényességével állította színpadra a darabot. Ügyelt a részletekre, ezer apró ötlete volt, még bűvésztrükköket ( szakérőt: Fü- löp Gyula) is bevetett a hatás érdekében. A produkció mégis egyenetlennek tűnik itt-ott. Kétségkívül a második felvonás a legerősebb, s a halvány vég után a tapsrend, amely alatt lehetetlen nem tapsolni. Bükkösdi László