Új Dunántúli Napló, 1994. február (5. évfolyam, 31-58. szám)
1994-02-18 / 48. szám
1994. február 18., péntek Háttér aj Dunántúli napló 11 Emlékeztető A modern demokrácia Magyarország, Bosznia és a NATO Hajönnek a bombázók... Belgrad január 27: Jeszenszky-Milosevics találkozó. Jeszenszky Géza nemrégiben Kis-Jugoszlávia elnökével tárgyalt, Boross Péter pedig egy interjújában világossá tette, hogy az amerikai AWACS-fel- derítőgépek nem tartózkodhatnak Magyarország légterében egy, a boszniai szerbek ellen irányuló NATO légicsapás idején, s hogy Magyarország biztonsági okokból semmiképp nem keveredhet bele a délszláv konfliktusba. Ezeket az eseményeket megelőzően, illetve velük párhuzamosan Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének vezetője öt alkalommal találkozott Miloseviccsel. Az események összefüggnek A három esemény szorosan összefügg, de hogy pontosan miként, azt csak a résztvevők tudják. Ágoston a tárgyalásokat sikeresnek ítélte. „Én az elnöktől kértem a magyar nyelvű sajtóág létrehozásának a támogatását, a művelődési intézmények anyagi hátterének megteremtését, valamint a magyar iskolahálózat létrehozását. Ezekben a kérdésekben egyértelmű támogatást kaptam Milosevics elnöktől”, - mondta. Volt azonban egy kérdés, a magyar többségű közigazgatási körzet létrehozásának problémájára egy VMDK-s tisztségviselővel az élen, amely „nem volt olyan lelkes az elnök, de nem zárkózott el a megoldás elől”. Ágoston információja lehet a kulcsa annak megértéséhez, miért következett be félfordulat a Kis-Jugoszláviával kapcsolatos magyar magatartásban. A magyar külpolitika vezetői szem- melláthatóan azt döntötték el 1994 elején, hogy a NATO iránti hűségnyilatkozatok, s a csaknem fekete-fehér szemléletű szerb-ellenesség, mely a Kalasnyikov-ügyben, a Magyar Televízió Panoráma-műsoraiban és felelős kormányhivatalnokok nyilatkozataiban volt nyomon követhető az MDF kormányzásának első három évében, nem hozta míg a várt eredményt. Látszólag azt is eldöntötték, hogy e politikától eltávolodnak, s a szerb relációban a továbbiakban csak a magyar kisebbség kérdése élvez prioritást. Ellenérdekű dolgok Valójában a képlet bonyolultabb. Ennek tudható be Herman János külügyi szóvivőnek kijelentése, miszerint „a légtérzár nem érinti a NATO-kapcsola- tot”. Ez egyáltalán nem vonalváltás, vagy fordulat, inkább egyfajta diplomatikus válasz az új helyzetben elkerülhetetlen kényes kérdésekre. A formula leginkább azt tükrözi, hogy a magyar külpolitika szempontjából a NATO-barátság, s a vajdasági magyarok hatékony támogatása ellenérdekű dolgokká váltak, amelyek között egyensúlyozni kénytelen. Abban, hogy a NATO orientáció és a vajdasági magyarok támogatása között ez az ellen- érdekűség létrejött, Washingtonnak és Belgrádnak is megvolt a szerepe. Belgrádé egyszerűbb: a magyar kisebbség mindig is túszként volt felhasználható a két ország viszonyában. Washington és a NATO szerepe és megítélése bonyolultabb. A szarajevói blokád közel két éve alatt a Nyugat, legalábbis eddig, nem bizonyította sem békemegőrző képességét, sem azt, hogy nyers katonai erővel képes a légtér pacifikálására. Az viszont bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok számára Oroszország, mint atomhatalom, ma ugyanúgy fontosabb a keleti-európai térség összes többi államainál, mint korábban. Tény, hogy Magyarország elsőként kérte felvételét a NATO-ba, számtalanszor felvetette a biztonsági garanciák kérdését arra az esetre, ha támadás érné. E kérésekre érdemi válasznak csak Clinton elnök Partnerség a békéért elnevezésű programja tekinthető, ami nem egyéb, mint a NATO-tagság kérdésének ha nem is végleges, de meghatározatlan időre való levétele a napirendről. A NATO tagságra, vagy legalábbis a NATO védelemre azonban Magyarországnak sem spirituális vagy hatalompolitikai okokból, hanem az élet- benmaradáshoz van szüksége. Ez a szükséglet nem szűnt meg azzal, hogy a kormány bonyolult diplomáciai manőverezésbe kezdett, melynek nyilvánvaló célja a kecske és a káposzta - a nyugati rokonszenv, a minimális biztonság és a kis-jugoszlá- viai magyar kisebbség pozícióinak - egyidejű megőrzése. A diplomácia lényege: tagadni valamit anélkül, hogy nemet kellene mondani. Ezt tette Milosevics elnök, amikor a vajdasági magyarok képviselője felvetette az önkormányzat kényes kérdését. Noha a Népszabadság remélhetően jólértesült hírmagyarázója szerint „Budapest és Belgrád között valami nagyon komoly dolog készül” a vajdasági magyarok ügyében, ennek a medvének a bőrére ugyanúgy korai lenne inni, mint ahogy egy-két évvel ezelőtt korai volt Magyarország küszöbönálló NATO tagságát emlegetni. Véresen komoly Kovács László, aki a jelenleg legerősebb ellenzéki pártot képviseli, s egyben az Ország- gyűlés külügyi bizottságának elnöke is, hétfőn megjelent nyilatkozatában gyakorlatilag arról biztosította a kormányt, hogy „elmozdulása” a boszniai háború kérdésében korábban elfoglalt álláspontjáról, konszenzust élvez pártjában és a parlamentben is. Érdekes, hogy ez a vélemény annak a pártnak a képviselője részéről hangzott el, mely Horn Gyula révén elsőként javasolta a NATO-csatlakozást. Kovács egyébként nem tartja kizártnak, hogy a „légtérzár” kimondása mögött „választási megfontolások is meghúzódhatnak”. Ugyanez markánsabban fejeződött ki néhány külföldi véleményében, köztük a NATO főhadiszállását befogadó városban megjelenő La Libre Belgique című lapban. Ez remélhetőleg tévedés. A magyar kívülállás nem akadályozná meg a Szarajevó környéki szerb állások bombázását. Lehet, hogy pár nap választ el bennünket a boszniai háború nemzetközivé válásától. Attól kezdve minden döntésnek véresen komoly következményei lehetnek. Ezért az ország stratégiai orientációját választási érdekeknek alárendelni nem szabad. Bokor Pál A politikai élet működésével foglalkozó szakirodalom a modem korban három hatalmi rendszert különböztet meg: a demokratikus, az autoritárius és a totalitárius berendezkedést. Mindhárom politikai struktúrát sajátos uralmi forma és működési mechanizmus jellemez. Ezek közül ezúttal a demokrácia legfontosabb vonásait mutatjuk be. A demokrácia - népuralom - fogalmával az athéni társadalomberendezkedést tanulmányozva ismerkedik meg minden nebuló az ötödikes történelem- könyvben. S már e kezdeti szakaszban fellelhetünk két igen fontos vonást, mely a későbbi korokban is kitüntetett szerepet kap a demokratikus rendszerekben. Nevezetesen, hogy az állam polgárai valamilyen formában ellenőrzik a politika irányítóit, s maguk is bizonyos részvételi (participációs) joggal rendelkeznek a politikai élet területén. Napjaink demokráciái azonban alapvetően különböznek az ókori ideáltól. A legfontosabb eltérés talán az a szemlélet, mely a közösségalkotás folyamatában ragadható meg. Az athéni polgárok közössége maga jelentette a városállamot, s így az egyes ember, mint a köz része rendelkezett politikai jogosítvánnyal is. (Ezért elképzelhetetlen, hogy más közösség leszármazottja teljes jogú polgár legyen.) A modem korban az individum, az egyén az állam alkotó eleme, s éppen az államtól való függetlenedésének folyamatában fogalmazza meg, s teljesíti ki mind szélesebb körben a szabadságának határait, melynek jogi kodifikálását nevezzük politikai szabadságjogoknak, vagy polgári jogoknak. E bonyolult és történelmileg hosszú folyamatnak el kell érnie bizonyos minőségi fokozatokat ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk. Legfontosabb kiindulópont, hogy adott társadalomban többségben legyenek a jogi értelemben szabad polgárok, tehát csak a feudális kötöttségek megszüntetése után kezdődhet meg a demokrácia kialakulása. Az emberek tömeges kiszakadása hagyományos közösségeikből az ipari forradalom, a városi élet hatására valósul meg, s ez a modernizációs folyamat az, amely megszüli s napjainkig formálja a korszerű demokráciát. Ezért is nevezzük modem demokráciának ezt a hatalmi rendszert. Lássuk most már melyek e politikai berendezkedés legfőbb kritériumai. D. Fisichella olasz politológus a demokrácia tíz ismérvét sorolja fel: 1. Barát-ellenség kettőssége (Ha szubjektum kifejezi egyet nem értését a hatalom birtokosaival szemben ellenfélnek minősül, s nem ellenségnek.) 2. A politikai ellenfélnek a békés hatalomátvétel is jogában áll. 3. A politikai rendszer egymással versengő csoportokból áll. 4. A politika az egyéni és kollektív életnek csak egyik dimenziója, nem fedi le a polgárok minden létviszonyát. 5. A politikai hatalom ellenőrzés alatt áll. 6. A hatalom ellenőrzésének eszköze a képviseleti rendszer, közvetlen politikai részvétel csak helyi szinteken, vagy referendum (népszavazás) útján valósítható meg. Az általános választójog garantálja a népi részvételt a politikai akaratképzés folyamatában. 7. A döntéseknél a kisebbségek számára biztosított garanciák révén mérsékelt többségi elvet érvényesít (figyelembe veszi a kisebbségi véleményt hangoztatok legfontosabb érdekeit, s így inkább megegyezésre, mintsem szembenállásra törekszik a döntés meghozatalakor). 8. A demokrácia legitimitását a képviseleti intézmények és a demokratikus játékszabályok szükséges és elégséges elfogadása jelenti a politikai szereplők mindegyike részéről. 9. A demokráciára jellemző a küzdőterek pluralizmusa is. Ez azt jelenti, hogy a különböző szereplők közötti játék egyaránt folyhat politikai és politikán kívüli terepeken. 10. A politika résztvevői a társadalomban több szerepet töltenek be egyszerre, mivel több dimenzióban is kötöttek, így létezik a szerepek pluralizmusa, melynek hatása a politikai terepen elősegíti a konszenzusos magatartás kialakulását. * A fenti ismérvek alapján a nyugati szakirodalom rendszeresen minősíti az egyes országokat demökratikus berendezkedésük tekintetében. 1984-ben a világ 158 országából mindössze 51 felelt meg a kritériumoknak. Amikor tehát az újság hasábjain a demokrácia követelményeiről olvashatunk, akkor nem pusztán ideális államról alkotott felfogásra kell gondolnunk, hanem jól körülhatárolható politikai kritériumokra is. S saját politikai rendszerünket is mérlegre kell majd tennünk a szavazás alapján, hogy meddig jutott e rendszer kiépítésében, s vajon melyik politikai erő biztosítja a további előrelépést a demokrácia nehéz terepén. Dr. Kunszt Márta politológus Két amerikai Thunderbolt II. száll fel Aviano olaszországi támaszpontról. Történelemformálás, vagy pragmatizmus Kire hallgasson a gazdaságpolitikus? A demokráciának az a leg- negyobb előnye, hogy leváltja a nép azokat a politikusokat, akiket nem érez, illetve a tapasztalatai alapján nem tekint vágyai kiszolgálóinak. Ebből annak kellene következnie, hogy a demokrácia politikusainak létérdekük, hogy a választók elvárásait keressék,programjukba állítsák. Aki nem ezt a politikát követi, az a következő választáson búcsúzhat a hatalomtól. Mégsem így működik a demokrácia. Különösen nem, ahol még kezdő, kibontakozó stádiumban van. Aligha van szomorúbb bizonyítvány, mint a hatalmon lévő politikusok népszerűtlenségi listája. A listán való helyezés fordítottan arányos az érintett személyek hatalmi ambíciójával, tényleges hatalmával. A népszerűtlen politikusok azzal vigasztalják magukat, hogy a nép nem elég okos, érett arra, hogy felismerje saját érdekeit, ők annál inkább, és a történelem őket fogja igazolni! Van ennek a felfogásnak alapja? Ha alapja nincs is, van oka. - Egyrészt a múltban csak olyan társadalmak voltak, amelyekben jobb tanácsadó volt a vezető elit lelkiismerete, mint a közhangulat. A történelem nem azokat értékeli, akik a népszerűségre vadásztak, hanem azokat, akik, mint fehér holló a lelkiismeretük szavát követték. Másrészt a múltban a nemzet nem volt azonos a néppel, hanem mindig egy szűk elitre vonatkoztatták. A földesúr és a dzsentri magát tekintette a nemzetnek, a lakosság óriási többsége csak „nép” volt. Azóta azonban az emberiség gazdaságilag fejlett és demokratikus ötödén nagyot változott a világ. Nemcsak az bizonyosodott be, hogy a kommunista párt nem jelenti a népet, de az is egyre inkább világossá válik, hogy a történelmi osztályoknak sincs ilyen monopóliumuk. Az, hogy a politikusok léte a demokráciákban a népszerűségük függvénye, nemcsak erkölcsileg helyes, de ez a társadalmi és gazdasági hatékonyság alapja is. Minden olyan fejlett társadalom lemarad, amelyikben a nép vágyai nem érvényesülnek a politikában. Ezért aztán a történelemformáló egyéniségek kora lejárt. Nagy csapás egy népre, ha olyanok vezetik, akik nem népszerűségre, hanem történelmi szerepre vágynak. Az elkövetkező választás ugyan ebben a tekintetben kemény vizsga lesz, de nem lehet bízni az új hatalmi elosztásban sem, mert az egész politikai életünkre, a számottevő és befolyású ellenzékre is ez „a népszerűség másodlagos” hozzáállás a jellemző. A pártok választási programjait olvasva alig találunk a közvéleményt megnyerő utalásokat. Közösek a programok abban, hogy:- javulás még a következő ciklusban nem várható,- a munkanélküliséggel még sokáig számolnunk kell,- a termelés mind az iparban, mind a mezőgazdaságban nem számíthat támogatásra,- kevesebb jut az oktatásra, a kultúrára,- a gazdagok és szegények közötti szakadék nem hidalható át. Mindezt természetesen nem ennyire durván fogalmazzák meg, de ezeken a tételeken alapszik minden párt programja. Nem tudják a politikusok, hogy ezzel nem lehet nyerni a választásokon? Érzik. Ezért hivatkoznak a szakmai becsületességükre: „Ők nem ígérnek olyat, ami nem tartható be. Az ő lelkiismeretükkel nem egyeztethető össze a felelőtlen ígérgetés”. Nekem, úgy látszik, más a lelkiismeretem, mert én mindennél jobban félek a demokráciából való kiábrándulástól, a lakosság türelmének elfogyásától, a pesszimizmus általánossá válásától, százezrek létbizonytalanságától, milliók nyomorgásától. Ezen túl azt is hiszem, hogy sokkal több eredmény várható az olyan politikusoktól, akiknek nem any- nyira a szakmai ismereteik, mint a szivük diktálja a célokat. A nép - bölcsen - sokkal jobban bízik a vele együttér- zőkban, mint a politikai technokratákban vagy önjelölt hősökben. Kopátsty Sándor
