Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-04 / 331. szám
10 aj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1993. december 4„ szombat Frankfurt: a jelen és a jövő Gondolatok a könyvvásár után Több mint félévezrede (!) annak, hogy a középnémet város könyvkiállításnak adott otthont. Frankfurt am Main 1949 óta már konok következetességgel évente néhány napra a könyvszakma világközpontja, amolyan igazi könyves EXPO helyszíne. Kiadók és nyomdák, szerkesztők és ügynökök, szerzők és kereskedők találkahelye az impozáns csarnokok: nyüzsgő, ám mégis meghitt világ. A méretek lenyűgözőek, nem középeurópai léptékűek. Mert míg 1949-ben „csak” 249 kiállítóval indult a máig tartó sorozat, addig idén már 95 ország nyolcezer kiadója mintegy 350 000 (!) könyvvel jelentkezett e világfórumon. Hol a helyünk a világban? Milyen hozadéka lehet az élményeken túl egy olyan szakmai tanulmányútnak, melynek keretében két napot tölthet el a résztvevő a sportpá- lyányi csarnokokban szereplő európai, ázsiai meg tengerentúli kiállítók könyveinek za- varbaejtően gazdag és vonzó világában? Ha jól szelektál, akkor sokat láthat, ám mindenekelőtt helyünket keresheti és találhatja meg a világban. A világtermés tükrében teheti mérlegre a hazai helyzetet és állapíthatja meg, hogy valahol a tisztes középszer tájékán vagyunk. Tehát korántsem a skandináv vagy az angolszász könyvkiadás nyomdatechnikában és kivitelben-küllemben egyaránt csúcsteljesítményt jelentő szintjén, de nem is a kö- zép-kelet-európai régió sereghajtói között. Ott voltak a Pannónia Könyvek Mert a térségünket bemutató 3. számú pavilonban a magyar kiállítók méltó partnerei és versenytársai voltak az itteni legjobbaknak: a cseheknek, a szlovéneknek és a lengyeleknek. A korábbi évekhez képest szélesebbkörű és színesebb jelentkezésünket - méltán - érdeklődés kísérte. S szerény megelégedettséggel és némi büszkeséggel írhatom, hogy a 31 cég hazai kínálatát reprezentáló közös magyar kiállítóhely „Bücher aus Ungarn” felirata alatt ott voltak a pécsi Pannónia Könyvek is: Angster József, Szelényi Károly és Zentai Tünde alkotásai. Frankfurt persze, nem csak a jelen, hanem a jövő is. A vásár fennállása óta idén először külön szekció foglalkozott az elektronikus kiadás lehetőségeivel, bemutatva a legújabb technikai-technológiai megoldásokat, a CD-től az on line database rendszerekig. A legnagyobb élmény azonban mégis csak az a nyelvi sokszínűség, leírhatatlan tematikai gazdagság, tipográfiai igényesség és esztétikai nívó, melyet - az említetteken túl - például a francia és a japán, a spanyol és a német, a thaiföldi és a holland könyvkiadás képviselt. Maradandó élményt nyújtottak a távol-keleti kiállítók is, részben termékeikkel, részben közvetlenségükkel, részben hatékony kapcsolatteremtő képességükkel. Talán a könyvszakmában sincs messze az az idő, mikor a földrajzi távolságokat és a nyelvi nehézségeket legyőzi e távoli országok üzleti filozófiája, kulturált és eredményes piaci magatartása? Ahogyan - szándékom ellenére - bekerültem egy tajvani könyvszakmai adatbankba, az mindenképp ezt látszik igazolni. Kellenek a hazai szerzők És nem feledhetjük azt sem, hogy Frankfurt ilyenkor a világ könyvpiaci szereplőinek üzleti központja is, ahol a nyomdák kapacitáslekötéseket biztosítanak, a kiadók szerzői jogokat vásárolnak, a kereskedők könyveket adnak el. Ám néhány hét távolából emlékezve a frankfurti forgatagra azért más is eszünkbe jut. Például az, hogy kell nekünk a külföldi irodalom, kellenének a legfrissebb enciklopédikus munkák gyors fordításai (az sem baj, ha magyar anyaggal kiegészítve), a legújabb angol, francia és német vállalkozói sikerkönyvek magyar kiadásai, meg a Frankfurt képviselte mérce ismerete is. Legyen mihez mérni mindenkori önmagunkat, talán egy kicsit közelebb jutunk a világszínvonalhoz. Ám legalább ennyire kellenek nekünk a saját szerzőink, régiek és újak, klasszikusok meg kezdők, befutottak meg elsőkötetesek, talán még Arany meg Petőfi is mindig megtalálhatók lehetnének a könyvesbolti polcokon. A karácsonyi könyvvásár idei termését böngészve Frankfurtra emlékezve ilyen gondolatok töltenek el. Min- denekelőbb az, hogy egyszerre kellene nekünk saját értékeink őrzésének-ápolásának és a világléptek gyors követésének útját megjárnunk. S a göröngyök ellenére talán a mainál egy kicsit kisebb döccenőkkel, jobban ügyelve az arányokra is. Szirtes Gábor Balettest három zeneműre Jegyzetsorok a Pécsi Balett új bemutatójáról Hosszú hónapok embert és művészt próbáló munkájával formálódik egy-egy balettprodukció - ez eléggé köztudott. Ha az együttes három különböző stílusú mű előadására vállalkozik, erőfeszítésük hatványozott. S ha minderre, utolsó pillanatban, valamilyen sorsz- szerű csapás is ránehezedik, de az előadást - szembeszállva a „Végzet”-tel - mégis sikerül megmenteni, akkor itt csakis az orvosképzésből kölcsönzött minősítő fokozattal jellemezhetem a Pécsi Balett legutóbbi sikeres bemutatóját: „Summa cum Laude”. Az elismerések összességével. Lehet, sokan úgy gondolják, nagy szavakkal dobálódzom. Ámde bizonyára nem kellő ismeretében annak, mit jelent a színpad világában akár egy prózai beugrás. Amikor nem egyszerű szerepátvételről van szó, hanem az előadás, a bevétel, a produkció hitele, a közönség bizalma megmentéséről. S ha ezt fokozni lehetne, a balettművészetből meríteném a példát. Amire maga az élet nyújtott kényszerű apropót ezúttal. Mint egy hírben is jeleztük, az egyik szólótáncos, a Balettest két darabjának is kulcsszereplője, Korfia Emilia lába megsérült, alig két nappal a bemutató előtt. És sajnos, nem arról van szó, hogy „valakinek kiment a bokája”, mint előadás után hallottam, hanem a sérülés alaposabb: az orvosok nem engedték fellépni a művésznőt. Ilyenkor két eset van. Vagy elmarad a bemutató, vagy a koreográfiákat - ez esetben három közül kettőt - részben átszerkesztve, részben beugrásokkal megoldva, a bemutatót megtartják. Pécsen az utóbbit választották. Nem vitás, itt elsősorban a teljes együttesé, a koreográfusé (Herczog István); a beugró szólistáké: Visekruna Ljiljanáé s a rendkívül könnyed, harmonikus mozgással jeleskedő perui kislányé, Endo Veronicáé az érdem. S a több kettőst is szólótánccal áthidaló Neskov Alek- sandaré, aki a kritikus 1. és 3. balettdarabban táncolt kulcsszerepeket. A három darabról szólva, úgy gondolom, az est kellemes összbenyomást hagyott bennünk, eltérő intenzitással. Az első, „neoklasszikus”-nak jelzett, tisztán táncos programban, az alkotói vallomás szerint, a szerelem sokrétű, kontrasztos érzésvilága fejeződik ki; a szereplők Brahms III. (F-dúr) szimfóniája tételeiben a romantikus muzsika érzéseit, hangulatait táncolják el. Kartánc részekben s a kettősök és szólók valóban klasszikus ugrásaiban, forgásaiban, emeléseiben. Az átszerkesztésekre kényszerült koreográfia aligha tűnt észrevehetőnek. A férfiak mozgásában a föl-föllendülő karok interferenciája már inkább. (Főleg az I. tételben.) Nagyon szép volt ellenben a beteljesülés öröme a 2„ vagy a vágyakozó, „kesergő szerelem” szólója a 3. tétel „mosolytalan scherzo”-jában (Lencsés Károly). A szólókat és kettősöket Neskov Aleksandar és Endo Veronica; Kovács Zsuzsa és Lovas Pál, illetve Visekruna Ljiljana és Lencsés Károly táncolták megragadóan, kifejező erővel. Bár az A. Dvorak Rekviemmére tervezett koreográfia is a hagyományos értelemben cselekmény télén, témája, térformái és jelképei egyértelmű képzettársításokra ösztönöznek. Dévay Katalin gondolatilag követi a gyászmise szakrális fejezeteit (Kirie, Requiem aeter- nam, Dies irae stb.) az alkotó kísérteties szögesdrót - láger - gázhalálvizió - „élő” feszület jelrendszerű színpadképében. Kár, hogy a Dávid-csillag a szereplők mellén túl direkt, egyértelmű hatást kelt jó ideig. Hiszen a történelem azóta feltárta, hogy már nem annyira Adomo művészeti nihil-képlete az alapkérdés, hanem azok emléke (is), akikről nem tudni, vajon hányán (mennyivel több millióan!) pusztultak el egyidejűleg és még sokáig a kényszer- munka- és GULAG-táborok élő poklaiban? . . . Amint erre utal is a koreográfus-rendező, amikor a balett utolsó harmadában eltűnnek a sárga csillagok a már megholt lelkek ruhájáról, s a jelképes hős (Tesanovic Branis- lav) a záró képben ismét keresztre feszül a sokszoros kínhalál (?) szimbólumaként. Szolisz- tikus feladatkörben itt ismét Endo Veronicát láthattuk. Dévay Katalin első önálló koreográfiája méltán emlékeztet a pécsi együttes legjobb oratorikus balett előadásaira. A Balettest 3. darabját J. S. Bach III. zenekari szvitjére (D-dúr) tervezte Herczog István, Dévay Katalin színpadképével, Dévay Katalin és Hammer Edit jelmezeiben. A zenével jól, élvezetesen harmonizáló derűs „ansamblé” táncprodukciót láthattunk az együttes táncokból kiváló szólókkal és kettősökkel. A kidolgozott, lendületes életigenlést kifejező táncképek sorából főleg a népszerű Air s a nem kevésbé ismerősen csengő ni. és IV. Gavotte-tétel előadása bizonyára emlékezetes marqfl sokunkban. A szoliszti- kus részleteket és kettősöket Neskov Aleksandar és Visekruna Ljiljana táncolta könnyedén, derűs életörömmel. Legutóbbi bemutatójuk után a kritika egy megújult Pécsi Balettet köszöntött, amely táncolni tud és akar. Állítását csak megerősíteni tudjuk ezúttal is. A nehézségek ismeretében különösképp. Wallinger Endre Látványos jelenetek az előadásból Läufer László felvételei N em, nem a keresztény hitéért kerékbetört, majd lefejezett alexandriai szűzre gondolok, hanem a Siena szülötte Katalinra. Esztendő előtti itáliai utunk Siena felé is elvezetett. A változó magasságú dombok teraszosan művelt földjein olaj- és gyümölcsfák mellett magaslábra növesztett szőlő virult. (Amelyből a vidék finom asztali bora, a Chianti készül.) A helyenként heggyé magasodott dombok földtani jellegzetességeit éles szakadékok tárják fel. Némely hegy síkján lőrésekkel csipkézett vár emelkedik, amit még az etruszkok alapítottak, s romjaiból a középkor egymással torzsalkodó itáliai nemesi családjai építettek újjá, leginkább mentsvárnak. Az ugyancsak hegysíkon épült Siena városmagja is középkori eredetű. A környék földje agyagos „Terra di siena,” ám a város hagyománytisztelő, nemesi felfogású polgárai inkább származtatják nevét a Rómát alapító testvérpár egyikének fiától, Senustól. A város címerében ott a Romu- lust és Remust szoptató anyafarkas. A város történetéről, műemlékeiről vaskos könyveket írtak már, századokkal előbbi kort idéző zárt főteréről, ahol az ember megfeledkezik a máról, s ahonnan csak átjárókon, kapukon juthat el a környező utcákba és sikátorokba. Részletes ismertető jelent meg a kereskedők és kézművesek címereivel ékesített árkádsorról, a múzeumról, főképpen pedig a kated- rálisról, melyet a szenteket adó város legjelesebbjének, Katalinnak tiszteletére emeltek. A lenyűgözően szép templom homlokzata erősen tagolt, bronz kapui fölött csipkés háromszögekbe zárt, bibliai tárgyú domborművek, négy kisebb tornya fülkéiben szentek szobrai. Úgy emlegetik, mint Észak-Olaszország legtisztább stílusú gótikus templomát. Színes üveggel díszített hatalmas rozettájával franciaországi ka- tedrálisokra emlékeztet. Nem véletlenül, idejében Franciaországé volt a vezetőszerep Európában, a pápaság és a római-német császárság hatalmi versengése következtében a pápa is 1307-től 1377-ig - kényszerűen ugyan - de Franciaországban, Avignonban székelt. A franciák szellemisége még a pápai udvar visszatérése után is éreztette hatását a kontinens nyugati felében. Az avignoni fogság hetven éve alatt Róma elvesztette korábbi jelentőségét, lakosainak majdnem a kétharmad részét és fokozatosan elszegényedett. A hagyomány szerint ékesszólásával és érvei megfellebezhe- tetlenségével a Sienában született Katalin érte el, hogy a pápa a francia király tiltakozása ellenére visszatért Rómába. Katalin családjának huszonötödik gyermeke, rendkívüli képességeivel már ifjúkorában magára vonta a köz figyelmét, híre messzi tájakra eljutott, olyannyira, hogy főpapok és fejedelmek kérték ki tanácsait. A pápai udvar visszatértével új virágzásnak indult Róma azzal fejezte ki háláját, hogy az Egyház oltárra emelte Katalint. Kitájékán lencvennégy éves édesanyja megérte még, hogy fiatalon (33 évesen) elhunyt leányát szentté avatják. Siena polgárai azonban nem nyugodtak meg abban, hogy a városuk szülötte szentet Rómában temették el, és kitartó követelésükre a pápa végülis, mint ereklyét, díszes papi és főúri kísérettel elküldte nekik Katalin - fejét. A templom Ka- talin-kápolnájának oltárán látható egy viaszból formált vé- lumos fej, bár a Szent maga nem volt apáca. A templom falai számunkra szokatlan módon, csíkosak. Alsó felében áttetsző márvány ablakai alatt pápák azonos méretű fej szobrai alkotnak füzért, az oldalhajók káponáiban, neves mesterek festményeinek hátterében, dúsan aranyozott oltárok. A templom belsejében állandóan dolgoznak restaurátorok, mert a hatalmas építmény folyamatos karbantartást igényel. A márványpadozat helyenként ugyancsak megkopott, a főhajóban mégis kitűnő állapotban maradt meg a mozaikkép, mely Zsigmond császár és magyar király látogatását örökíti meg. Leszkó Margit Emlékidézés Katalin-nap
