Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-04 / 331. szám
1993. december 4., szombat Irodalom - Művészet új Dunántúli napló 11 Szép magyar vers Kosztolányi Dezső Már megtanultam Már megtanultam nem beszélni, egy ágyba hálni a közönnyel, dermedten, élet nélkül élni, nevetni két szemembe könnyel. Tudok köszönni ostobáknak, bókolni is, őtjöngve, dúltan, hajrázni, ha fejemre hágnak. Az életet én megtanultam. Csak oly unott ne volna minden, a jó, a rossz, amit a sors hoz. Ennen-sebem is úgy tekintem, akár egy esetét az orvos. Mindazt, mi fáj és van, megértem. Nekem jutalmat hát ki adhat? Nem zöld kölyök vagyok. Megértem: Halál, fogadj el a fiadnak. Meliorisz Béla Ki gondolta, hogy veled maradok, hisz akkoriban még bölcs voltam, vagy önmagámnak rokonszenves inkább, hittem, hogy minden, ami van, el fog múlni, úgy éreztem, szerelmed csupán tüneti kezelés, misztikus játék, melyről mesélni lehet majd egyszer, mondjuk, képzelt ízed érezve a számban, mesélni, mint bizonytalan hóesésről egy hegyek közötti hajnalon vagy part menti kavicsokat életre keltő szitakötő-tündöklésről, pedig már minden bizonnyal elvesztem, cirógatott suttogásod és hosszú comjaid selyme (nem hallgattam volna semmilyen intelemre), lassan kerítettek be (vagy lassan bekerítettek) az együtt töltött évek, örülve fogaink nyomának cinkosokként hajszoltunk múlékony csodákat, ma sem tudván, szerelemből mennyi a halálos méreg Valamilyen nyomot hagyni Eszteri Zsolt, a tanító képzőművész Eszteri Zsolt Sohasem akart tanár lenni, sőt, családjában sem volt senki, aki tanított volna. 1978-ban érettségizett Pécsett az Építőipariban; technikus lett, szülői tanácsra, bár azon kívül, hogy szeretett rajzolni, nem volt sok köze ehhez a pályához. Közben az IH-ba járt rajzszakkörre Horváth Dénes festőmű- vészhe-tanárhoz. Aztán kivitelezőkhöz került, Szigetváron és Szentlőrincen dolgozott. Kétszer megpróbálta az Iparművészeti főiskola belsőépítész szakát, de nem sikerült. Később felvették a Tanárképzőre, rajzföldrajz szakra. Két évig tanított Veszprémben, de nem érezte jól magát; Pécsnek mégiscsak más volt a légköre, amott még kiállítani sem nagyon lehetett. 1987 szeptemberében megüresedett egy állás az 1. Sz. Gyakorló Általános Iskolában, és akkor visszajött tanítani. Még kacérkodott grafikusi állással is, de, mint mondja, a tanárság szabadságfokával nehéz bármit is összevetni; itt, úgy érezte, megvalósíthatja önmagát. Hiszen szakmailag maximálisan szabad kezet kapott, csak az eredményességet várták el. Hisz abban, hogy a jó pedagógus hagy valami nyomot, bár azt minimum húsz év távlatából lehet csak mérni. Ebben az iskolában meg nem is lehet csak úgy eltanítgatni, mert - lévén gyakorlóiskola - folyton jönnek az egyetemisták: az állandó készenlét követelmény. Úgy tartja, hogy kétféle művész létezik, az egyik át tudja adni tudását, a másik pedig csak a műalkotásban tudja magát kifejezni. S bár fontosnak tartja a korábbi korok művészetét, de azt gondolja: a Bauhaustól kezdve már csak úgy szabad tanítani, hogy a kortárs művészetet megértsék a gyerekek. A jól tanító, kitűnő képzőművészekre rengeteg követendő példa adódik: ilyen volt többek között Paul Klee munkássága, aki ugyanolyan jelentősét hozott létre művészként, mint pedagógusként. Nem kis probléma, hogy a művészeti közízlés legalább 80 évvel elmaradt, de ez a lemaradás nemcsak a művészetre igaz, az értetlenség és tudatlanság a tudomány több területén is hasonló. A gyerekek esetében, mint mondja Eszteri Zsolt, bíztató a helyzet, hiszen ők még nyitottak, át lehet őket hangolni, s majd húsz év múlva talán az ő gyerekeik más, nyitottabb, érdeklődőbb, kérdéseket feltevő családi légkörben fognak felnevelődni. Eszteri Zsolt vallja, hogy másfajta felelősség tanítani, mint pusztán csak képzőművészeti alkotásokat létrehozni. Mert egy festő festhet rosszul, de tanítani csak jól szabad. Az iskola pedig nem az épülettől az, ami, hanem a tanártól, aki miatt érdemes a gyereket oda beíratni. Harmadik osztálytól tanít, s úgy gondolja, hogy a hat év alatt már lehet eredményt elérni. Eszteri tizenöt éve kezdett el színelmélettel foglalkozni, ebből írta szakdolgozatát is. A Budapesti Műszaki Egyetemen két éve indult két és fél éves színdinamika szak, amelyre beiratkozott, hiszen ezt a szakot nyitottá tették: nem csak építészeket képeznek már. 1983-tól vesz részt csoportos kiállításokon, melyek egy része kis híján botrányba fulladt, mert nem értették. Persze, mint mondja, nem túl meglepő ez, hiszen az előtte lévő ötven év művészetét sem értették. Aztán egyéni kiállítása volt Pécsett, a Műhely Galériában az utóbbi 4-5 év munkáiból, majd Ausztriában is kiállított, ahol tulajdonképpen jobban ismerik, mint itthon. Cs. L. A színház nem irodalom? Nyílt Drámai Fórum Zalaegerszegen Jelenet a Godó, te árva című próbabemutatóból. Balról jobbra: Baj László, Farkas Ignác, Szőke Zoltán és a rendező, Soltis Lajos A múlt hét végén kilencedik alkalommal rendezték meg a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban a Nyílt Drámai Fórumot, ahol drámaírók, dramaturgok, esztéták és kritikusok gyűltek össze, hogy a magyar drámaírás aktuális, konkrét kérdéseiről eszmét cseréljenek. Mint az évek során már többször, ezúttal is új magyar drámák szerzői (e sorok írója is) voltak a tanácskozás résztvevői, s közben részt vehettek olyan műhelymunkákban, amelyben a kollegiális szeretet és a „vérre menő” szigorúság végletei között megmérettetett első zsengéjük vagy sokadik, megírt, de be nem mutatott művük. Nánay István kritikus jelentős változásnak ítélte, hogy egyre több fiatal vagy annak mondott szerző drámája kerülhet színre, a színházak mind kevésbé ódzkodnak az új magyar drámától. Az idei Fórum tematikailag két részre bontva taglalta a legfrissebb termést. Németh Gábor „Leer”, Méhes Károly „Godó, te árva” és Németh Ákos ,Anita” című műveit mint színpadra váró vagy máris készülő lehetőséget vitatták meg. Kétségtelen, hogy e vita jellegéből és céljából adódóan némi „szadizmust” gerjeszt a bírálókban, és egy csöppnyi „mazochizmust” igényel a szerzőtől, de mindezt a két szó lehető legjobb értelmében, hiszen csak ezek megvalósulása esetén van igazi értelme a találkozásnak, beszélgetésnek. Németh Gábor és Méhes, a két „irodalomból érkezett” el- sődrámás szerző (ez a minősítés elhangzott) művét egy-egy hevenyészett (ami nagyon kemény, három napi munkát jelentett) előadáson be is mutatták, tesztelvén azt, hogy a színpad mennyire bírja el a darabokat. Ez a munkafolyamat, mely első hallásra szinte felfoghatatlan tanulságokat rejtett író, rendező és színész számára, természetesen elsősorban a szöveggel való munkából állt, sokszor fájdalmas kihúzásokból, jelenetátcsoportosításokból, újraírásból. A legmeghökkentőbb új tudás a majdnem feddésként elhangzott „a színház nem irodalom” kitétel volt, mely végül is a szerzők által is elfogadtatott - hiszen kiderült, a színház valóban nem irodalom abban az értelemben, hogy nem íróasztal mellett készül. A Fórum másik fő témacsoportja a gyermekszínház volt. Akik ebben a szakmában dolgoznak, egyöntetűen állítják, hogy a színházi szakmán belül másodrendű állampolgárnak érzik magukat, ráadásul a színházak és a kritika is alig fordít rájuk figyelmet. Ezúttal négy darabot elemeztek: Szabó Magda - Andics Tibor „Sziget-kék”, Szilágyi Andor „Leánder és Lenszirom”, Gabnai Katalin „Táltos János és Ráköss Péter „A mumus” című műveit. Sok kérdés vetődött fel, olyan alapkérdések, hogy mi tekinthető gyerekdarabnak, mint ilyennek vannak-e specifikumia, milyen zenét bír el egy gyerekeknek szóló zenés játék? Mind-mind olyan vitapont, melynek tisztázására még a négy zalaegere- szegi nap sem bizonyult elegendőnek. Az azonban tény, hogy a hagyományosan, a legjobb darabnak jutalmul kitűzött (Shakespeare) Vilmos-körtét egy mese-szerző, Szilágyi Andor nyerte el a Nyílt Drámai Fórum résztvevőinek titkos szavazatai alapján. M. K. A Grafikai Műhely ismét dolgozik Várják az alkotni vágyó művészeket A Pécsi Grafikai Műhely több mint két évtizede Bizse János festőművész vezetésével, és a pécsi művészek határt nem ismerő munkájával jött létre. Céljuk az volt, hogy lehetőséget teremtsenek saját tevékenységük kiszélesítésére. Az ötlet annyira sikeresnek bizonyult, hogy Szentendrén és Győrben is létesült hasonló intézmény. Ez év tavaszától, egy éves kényszerű szünet után a Grafikai Műhely ismét dolgozik. Miután 1990-ben a Pécsi Városi Önkormányzat szervezetileg a Pécsi Galériához csatolta, a Szent István tér 4. szám alatti épületből a volt pártház udvari épületeibe költözött. A helyiségeket grafikai munkák alkotására alkalmassá tenni az ön- kormányzat hathatós támogatása segített. Az átalakítás közel egy évet vett igénybe. A Műhely elsősorban a helybeli művészeknek nyújt lehetőséget a tevékenységre. A hagyományos eljárások mellett (rézkarc, litográfia, fametszet, linómetszet stb.), szitanyomással is készíthetők nyomtatványok. A műhelyben két fős technikai személyzet biztosítja a megfelelő szintű munkát. Időről időre vendégművészeket is meghívnak az ország más pontjairól, illetve külföldről is. Az elmúlt években elsősorban fiatalok érkeztek, akik közül később többen is nevet szereztek maguknak. Jelentős kapcsolatok épültek ki lengyel, finn, és osztrák művészekkel. A volt Jugoszláviából is sokan érkeztek. A kölcsönös meghívásokkal a magyarok akkor is kijuthattak külföldre, amikor ez még akadályokba ütközött. A vendéglátást jelenleg pénzügyi korlátok határolják körül. Á művészek ösztöndíjára a Pécsi Galériának nagyon szűkös a kerete. Pedig a vendégek 5-5 példányban Pécsett hagyják munkáikat, amelyek, ha neves alkotókról van szó, nagy értéket képviselnek. A nyomtatványokból egy-egy a Janus Pannonius Múzeumba kerül, illetve öt évenként a Galéria kiállításon mutatja be őket. Szeptemberben például Yves Boucher, kanadai képzőművész dolgozott a Műhelyben. Áz egyetemi képzésbe is bevonták az itt található technikai berendezéseket. A JPTE rajzszakos hallgatói heti két alkalommal a sokszorosító grafika eljárásaival ismerkednek. Pinczehelyi Sándor, a Pécsi Galéria és Grafikai Műhely igazgatója elmondta, hogy terveik között szerepel az ösztön- díjrendszer kiszélesítése, illetve a képek értékesítése is. Ezek a célkitűzések persze csak akkor valósulhatnak meg, ha pénzügyi, illetve adminisztrációs akadályok nem merülnek fel. Az igazgató sokkal több lehetőséget lát a Műhely hasznosítására, de ehhez az kell, hogy több pécsi művész kapcsolódjon be az alkotó munkába. Szeretné, ha az új helyen is ugyanolyan intenzitással folyna a munka, mint a korábbi években. Reméli, ehhez minél több partnerre talál majd a helybeli művészek körében. Újvári Gábor Szőnyegkiállítás nyílott tegnap délután Pécsett, a Parti Galériában. A bemutatón egyaránt szerepelnek a keleti, kézicsomózású és a modern színes, nagyméretű szőnyegcsodák. Fotó: Läufer L. 9 í 9
