Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-27 / 352. szám
6 aj Dunántúli napló Közélet 1993. december 27., hétfő Nincs a világon olyan nemzet,amely feladná önbecsülését Magy arkodj unk? Törvényjavaslat a hadigondozásról Havi járadék „ősi szent földünkre primitív, barbár hordák törtek be délről és keletről. Békés földművelő, pásztorkodó népünk, - mint a dák nép leszármazottjai és a római kultúra transz- szilvániai örökösei - esett áldozatául e vérszomjas, kegyetlen, rabló magyar dúvadaknak, kik Hispániától Rómán át Bizáncig egész Európát rettegésben tartották és rabolták százötven éven át.” T érképszabászok Az idézetet egy Bukarestben megjelenő hetilapból vettem, nem tévedés, egy 1993 tavaszi számból. Majd egy kicsit odébb: „A székelyeknek semmi közük a magyar etnikumhoz. Vér szerint a legtisztább román fajta. Csak a nyelvük egy eltorzult magyar, mert erőszakkal tették ezt velük Transzszilvánia meghódítói.” Ha nem is ennyire sarkítottan, de lényegében ugyanezt a történelem-felfogást tükrözik keleti szomszédunk tankönyvei is. Talán ez lenne a kisebbik baj. Számunkra az a megdöbbentő, hogy a világ számos könyvtára ilyen szellemiséget árasztó „tudományos” termékekkel van megtömve. Nem csak a románok, de a környező utódállamok 1920-at követően elképesztő összegeket fordítottak arra, hogy önmagukat a magyar náció mártírjainak, bennünket pedig kegyetlen elnyomóiknak tüntessenek fel. Ismert, hogy Ceau- sescu azokban az években is, amikor Romániában tíz fokra melegített lakásokban, 15 wattos égőkkel vakoskodva dider- gett a népesség kétharmada, amikor egy tyúkot is csak a tanács engedélyével volt szabad levágni, sok millió dollárt költött ilyen kiadványokra. A nyugati világ általános véleményét Magyarországról és a magyar népről ezek a sajtótermékek alakították ki, és hatnak a mai napig is. Érdemes egy pillantást az északi szomszédunkra is vetni. A Zmena című, Pozsonyban megjelenő hetilap ez év szeptemberi száma térképet tesz közzé a mai (!) Magyarország totális, maradék nélküli felosztásáról, azzal az eltökélt óhajjal, miszerint ez lenne az egyetlen és ésszerű, jogszerű megoldás a Kárpát-medence nemzetiségi kérdéseinek végső megoldására. E térkép szerint. Észak-Dunántúl, Észak-Ma- gyarország, persze Budapest is Szlovákiához csatolandó. A románoknak jutna minden, ami a Tisza vonaláig terjed, a szer- bek a Duna-Tisza közét, a hor- vátok Baranya és Somogy megyéket, a szlovének Zala megyét kapnák, Keszthely környékét is, hogy nekik is jusson valami kis partocska a Balatonból. Igen bölcs hátsó gondolat, hogy Kárpátalja ukrán terület maradna, de, hogy egy kicsi nekik is maradjon a koncból, a Szamos-Tisza vonaltól velük határos területet nekik ítélik a nagylelkű osztozkodók. E buzgó térképszabászok természetesen a helységneveket is átkeresztelték. Csak néhányat a javából: Miskolc - Miskovec, Keszthely - Kosto- lec, Pécs - Patkostolie - és most fogódzkodjunk -, Székesfehérvár - Stolicny Belaji- rad. Folyik a mucsajizás A legszomorúbb és legmegdöbbentőbb, hogy hét és fél évtizede e jelenségek és törekvések ellen vajmi keveset tettünk. Az a kevés, amit az idegenforgalmi szervek produkáltak, csak arra volt elég, hogy rólunk a gulyás, a csikós, a puszta egzotikuma jelenjék meg a turista képzetében. Az elmúlt negyvenöt évben ez internacionalizmus szelleme nem tűrte meg a „nemzet” fogalmát, csak „népben” tudott gondolkozni. Az átlag európai, az amerikai, a japán rólunk alig tud valamit. A műveltebb rétegek pedig keresve sem találnak a magyar történelemről, a tudományos, művészeti eredményekről szóló kiadványokat, és ez az elmúlt három esztendő sem volt képes pótolni. Idehaza lankadatlan erővel folyik a mucsajizás, a bélyegzés mindazok ellen, akik felismerték az elmúlt évtizedek súlyos mulasztásait, és tenni akarnak ellene valamit. így például a támadások kereszttűzébe került az a kormánytörekvés, hogy legyen végre valamiféle olyan intézmény, amely megpróbálná agyonpocskondiázott, besározott hírnevünket a világban normális mederbe terelni. Persze ehhez pénz kell, s az a 190 millió, amit erre előirányoztak, nyomban viharokat váltott ki. Csak nekünk nem szabad? A világ bármelyik sarkába tekintünk, mindenütt az önmagunkra talált nemzetek mozgolódását, önállóságra való törekvését tapasztalhatjuk. Csak a stílusban, az eszközökben, a módszerekben lehet differenciálni. A kanadai franciák parlamenti síkon mozgó elszakadási törekvéseiktől a pokolgépes ír, baszk, fundamentalista, tamil, stb. módszereken át a Moldva visszacsatolására utaló finom román célozgatásokig több oktávos skála bontakozott ki az ezredforduló küszöbétől. A második világháború után napjainkig közel száz új ország született, zömmel e törekvések jegyében. Nincs a világon olyan náció, amelyik feladná önbecsülését, nemzeti öntudatát, elvetné a hazaszeretet fogalmát vagy kigúnyolná nemzete évszázados jelképeit. Az orosz, az ukrán, a horvát büszkén lobogtatja hosszú évekig tiltott zászlaját. A francia ölre menne, ha valaki meggyalázná a gall kakast vagy a trikolort. Az amerikai könnyezve esküszik a csillagos-sávos lobogójára, és letakarja vele nagy halottainak koporsóját. A francia parlament 1947-ben törvényt hozott a nyelv védelmére. Súlyos pénz- büntetést kap az az újságíró, aki lapjában idegen szót, kifejezést használ. Csak nekünk nem szabad „magyarkodni”? Miért bűn? Miért nem vagyunk hajlandók mi, „anyaországiak” észrevenni azt a kétségbeesett ragaszkodást a magyarságtudatukhoz, ami a közvetlen környezetünkben élő három milliónyi, velünk egy nyelvet beszélő, helyenként megtizedelt, agyon nyomorított, rettegésben élő emberekből es- deklően felénk sugárzik? Ezek az emberek, akikben a hetven éves elszakítottság ellenére töretlenül él a nemzeti hova tartozás tudata, nem találnak magyarázatot arra, miként lehetett egy lap címoldalán büntetlenül meggyalázni ezer éves nemzeti jelképünket, miért állnak ellent a pedagógusok a nemzeti oktatási alaptanterv bevezetését, miért lesz nyomban a humoristák céltáblája az, aki „magyar- kodik”. Miért bűn idehaza a magyarkodás? Dr. Timaffy István A HONSZ Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége közgyűlést tartott. Az ország 86 szervezete és a budapesti 22 tagszervezet vezetősége volt jelen. Baranya megye szervezete részéről Hosszú Ferenc általános elnök és öt megyei vezetőségi tag vett részt. A közgyűlés legfőbb témája a hosszútávú hadigondozási törvény és a kárpótlás volt. Für Lajos honvédelmi miniszter megbízásából megjelent dr. Hende Csaba államtitkár, aki ismertette az új honvédelmi törvény tervezetét, melybe a hadigondozási törvény is beépül, majd a hadigondozottak kárpótlásáról szóló tervezetet ismertette, amit minél előbb szeremének elfogadtatni. Elmondta, hogy elérkezett az ideje annak, hogy felkarolják, megfelelő erkölcsi és anyagi támogatásban részesítsék az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetéseit megélni kényszerült hadigondozottak ügyét. A hadigondozottak a haza védelmében áldozták fel testi épségüket, veszítették el legközelebbi hozzátartozóikat. Eddig két fontos kormány- rendelet született, amit a HONSZ vezetői három év óta szívós fáradságos munkával értek el. A 6/1992. Korm. Rend. szerint 65%-tól a rokkantak Az úgynevezett Pócspetri ügyben a Fővárosi Bíróság - perújítási tárgyalás alapján - hétfőn kihirdetett ítéletében bűncselekmény hiányában felmentette az ellenük emelt vád alól az 1948-ban éleltfogytig- lani, illetve 10 évi fegyházbüntetésre ítélt Som István ötöd- rendű és Vitéz Gábor hatodrendű vádlottat. Az egyházi iskolák államosításában szerepet játszó és hírhedtté vált rendőrgyilkos sági ügyben a hat vádlott közül már csak ők viselték az elmarasztaló súlyos ítélet bélyegét. Társaikról ugyanis már 1990-ben bebizonyosodott, hogy politikai koncepciós per áldozatai voltak. Annak idején a Budapesti Büntetőtörvényszék - röngtöní- télő bíróságként - Som Istvánt, mint felbujtót, Vitéz Gábort pedig mint tettest statárium idején elkövetett távirdarongálás bűntettében mondta ki bűnösnek. A perújítást a Fővárosi Főügyészség indítványozta, amit később a Legfelsőbb Bíróság rendelt el. A perújítási eljárást havi 3000 Ft-ot, az özvegyek havi 1500 Ft-ot kapnak. A 105/1993. Kor. rend. pedig már az 50%-os hadirokkantaknak is biztosít 1993. október 1-jétől 3000 Ft-ot, 65%-tól a hadirokkantaknak havi 6000, az özvegyeknek havi 3000 Ft járadékot. Azért közöljük részletesen, mert félreértésre utaló újságcikkjelent meg. Tapasztalataink szerint lényegesen kevesebb hadirokkant, illetve hadiözvegy részesül az őket jogosan megillető hadigondozási kiegészítő pénzellátásban, mint amennyiben vannak. Ennek oka részben a tájékoztatás hiányában, részben pedig a tanácsrendszerben átélt megaláztatásokban keresendő. Mi most és a jövőben azt kéijük és vátjuk az önkormányzatok vezetőitől, ügyintézőitől, hogy nyilvántartásaik és helyi ismereteik alapján menjenek az ügyek elébe. A területen dolgozó főelőadó, községi, városi jegyzőkkel és a megyei csoporttal együttműködve segítsék a hadirokkantak, hadiözvegyek megkeresését, az emberséges ügyintézést, ami a végleges hadigondozási törvény meg nem jelenik. Aki még nem értesült a fenti járandóságról, a 330-740 telefonon, vagy személyesen jelentkezzen Hosszú Ferencnél (Pécs, Dankó P. u. 17.), ahol tájékoztatást kaphat. megalapozta, hogy a büntető ügyben 1948-ban eljárt bíróság, politikai rendőrség és karhatalom tagjai törvénysértéseket követtek el. A Fővárosi Bíróság az üggyel kapcsolatban 1989— ben ítéletben állapította meg, hogy az úgynevezett Pócspetri- ügy előre kitervelt és tudatosan lebonyolított koncepciós per volt, amelyet azzal a céllal rendeztek, hogy megfélemlítsék a katolikus egyházat és híveit, le- töijék az egyházi iskolák államosítása elleni ellenállást. A perújítási tárgyaláson a vádlottak elmondták, azért kellett elvágni a telefondrótot, hogy késleltessék a rendőrség értesítését és a helyszínre való érkezését, az embereket haza- küldjék, hogy megelőzzék a tömeges megtorlást. A bűnügy eredeti irataiból is megállapítható, hogy a rendőrség - a vádlottak szándéka ellenére - kellő időben értesült a történtekről, hiszen hajnalra nem csupán a nyíregyházi rendőrök, de budapestiek is érkeztek Pócspe tribe. A Zmena című, Pozsonyban megjelenő hetilap ez év szeptemberi száma térképet tesz közzé a mai (!) Magyarország totális, maradék nélküli felosztásáról... Pócspetri Nyolc román lány „dolgozott” Tiltott találkahely A kapatos német vendég úgy hajnali háromkor jött ki az elegáns szálloda báljából. A feje kissé zúgott az elfogyasztott pezsgőtől, fáradtnak azonban nem érezte magát. A hallban valaki egy fotelben bóbiskolt, a portás a pult mögött felállt, amikor meglátta a vendéget. Néhány szót váltottak és eközben B. Z. elmondta, hogy semmi kedve ezen a jó hangulatú estén „ilyen korán” lefeküdni.- Igazán sajnálom, hogy a mi intézményünkben a vendégek igényeinek maximális kielégítésében vannak bizonyos korlátáink. Ennek ellenére én személy szerint mindent elkövetek, hogy aki nálunk száll meg, annak semmiben sem legyen hiánya.. . A német úr megértette a finom célzást:- Úgy látom, kitalálta, hogy nőre lenne szükségem. A portás felemelte a telefonkagylót és taxit hívott. Tíz percet sem kellett várni, a kocsi előállt. A nagy darab sofőr kiszállt, hogy nyitott ajtóval váija a vendéget. Kissé meghajolva köszöntötte, majd a volán mögé ült és indított. Alig volt forgalom, a lámpák több útkereszteződésben is sárgán villogtak. A vendég nem tudta, a város melyik részén járnak, de nem is érdekelte. A sofőrrel közölte a portás, hogy a külföldi úr mit szeretne. A taxi kijutott a Nagy Lajos király útjára, s arról letért a Bonyhádi útra. Szépen karbantartott, nem túl magas három emeletes ház előtt álltak meg.- Megérkeztünk, Uram! A vendég betűzni próbálta a feliratot. Zug-Love panzió. Nem igazán értette az elnevezést, dehát nem is érdekelte. Nem a név, a kiszolgálás a fontos. Ebben viszont nem csalódott. A szépen berendezett hangulatos bárban középkorú nő fogadta. Hellyel kínálta, s már intett is az egyik pincérlánynak, akinek természetadta domborulatait nem csúfította el semmilyen ruhadarab. A német úr felhajtott még egy konyakot, aztán kiválasztott egyet az alig öltözékű lányok közül, leperkálva az igénye alapján megállapított tarifát a Madámnak, majd felvonult alkalmi partnerével az egyik emeleti szobába s átadta magát a testi örömök élvezetének. B. Z. német úrnak nagy szerencséje volt, hogy nem egy nappal később látogatta meg a Zug-Love elnevezésű, panziónak álcázott bordélyházat. A következő éjjel ugyanis, egészen pontosan október 19-én a „szállóvendégek” mellett mások is megjelentek ebben az intézményben. A BRFK erkölcsrendészettel és a szervezett bűnözéssel foglalkozó nyomozói „tették tiszteletüket”, teljesen váratlanul az F. Gábor és felesége által üzemeltetett - nevezzük nevén az intézményt - kuplerájban. A be nem jelentett látogatásnak köszönhetően a kíváncsiskodó nyomozók két párt is inflagranti találtak, s így aligha lett volna értelme a kemény tények letagadásának. A vizsgálat során néhány érdekes körülményre is fény derült. A Zuglóban, a Bonyhádi út 141 alatt lévő háromemeletes, nyolc szobás házat bizonyos K. Ildikó bérelte, a panzió üzemeltetésére is neki volt engedélye, a valóságban azonban ő csak a nevét adta a jól jövedelmező vállalkozáshoz. Az intézmény fenntartója, üzemeltetője F. Gábor és felesége volt. Az a férfi rendezte be családi alapon ezt a „piros lámpás házat”, aki korábban már ebben a szakmában nagy gyakorlatot szerzett a Rákóczi-téri lányok futtatásával, s a jelek szerint az ő révükön jelentős tőkére is szert tett. A Zug-Love-ban a tettenérés pillanatáig nyolc román állampolgárságú lány „dolgozott”. Rajtuk kívül nem volt más állandó lakója a panziónak. Őket a főnök a határon túl személyesen válogatta, „próbálta ki”, s hozta aztán a kocsival az általa üzemeltetett „panzióba”. Kettesével laktak a szépen berendezett szobákban, s „dolgoztak” megállás nélkül a külön erre a célra berendezett „szeretkezési” szobában. Mint ahogy tanúvallomásaikban a rendőrségen elmondták, érdemes volt nekik hajtani. Otthon korábban nyomorban éltek, itt pedig az általuk megtermelt összeg 50 százalékát adta nekik a főnök, illetve a Madám tisztét ellátó főnökasszony. F.-ék egyébként nem véletlenül toborozták a vendégmunkásokat. Az ő alkalmazásuk fele annyiba került a „cégnek”, mintha magyarokat alkalmaztak volna. A Zug-Love egyébként, amíg be nem záratta a rendőrség, aranybányának bizonyult. F. Gábor jól kiépített hálózattal szervezte a vendégeket. A neki dolgozó, s jelentős jutalékért dolgozó taxisok terjesztették a panzió szórólapjait, s a jelentkezőket vitték is a helyszínre. Megfordultak itt magyarok, külföldiek, az éjszakai élet legkülönbözőbb figurái. Persze mind olyanok, akiknek nem esett nehezére a „legegyszerűbb” 5000 forintos „menetdíj”, vagy akár a legdrágább, különleges „extrák” esetében akár 20 000 forintos tarifát kifizetni. Az F. házaspárhoz meg ömlött a pénz, olyan módon, ahogyan azt a törvény tiltja és szigorúan büntetni rendeli. Hogy milyen szigorúan? Az rövidesen kiderül. Ez év május 1-jén lépett ugyanis érvénybe a BTK néhány módosítása s ezek között a prostitúcióval kapcsolatos néhány módosítás. Korábban például büntetendő cselekménynek számított, ha egy nő a testét pénzért bocsátotta áruba, ma viszont ezért már nem vonható felelősségre. Ugyanakkor a hatályos jog a korábbinál szigorúbban rendeli büntetni azt, aki mások prostitúciójából hasznot húz, bordélyházat tart fent, a lakását, illetve más helyiséget prostitúció céljára bérbe adja. A Zug-Love bordélyház ügyének vizsgálatát a rendőrség befejezte, s a hatalmas aktacsomót vádemelési javaslattal átadta az ügyészségnek. Halász Kálmán
