Új Dunántúli Napló, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-24 / 351. szám
12 új Dunántúli napló Riport 1993. december 24., péntek Azok, akik új vesével élnek Magyarországon már több, mint 10 éve rendszeresen végeznek veseátültetéseket, s tulajdonképpen már rutin műtétnek számít, nem jelent szenzációt. Ám az a tény, hogy a Pécsi Orvostudományi Egyetem életében az első szervtranszplantációra mindössze 4 hónapja, szeptember 3-án került sor, s azóta már nyolc veseátültetést végeztek, számunkra mindenképp szenzáció. A megoperáltak közül négyen már otthonukban tartózkodnak. Közülük az első hármat látogattuk meg. Halász Gábor Kriston-Vizi Tibor Sorrendben az első egy drá- vasztárai 21 éves fiatalember volt, Halász Gábor. Szülei a „boltosok” a faluban, így mondták a falubeliek, amikor azután érdeklődtem, hol találom meg őket. Gábor esete nemcsak azért érdekes, mert ő volt a legelső, hanem azért is, mert a POTE I.sz. sebészeti klinikáján kialakított vesecentrum még éppen hogy elkészült, a hivatalos átadását csak pár nap múlva tervezték, amikor jött a riasztás: van beültethető vese, s a számítógépbe táplált adatok szerint ő volt alkalmas ennek befogadására. Épp azon a napon volt esedékes a dialízis - művesekezelés - amire öt év óta hetente háromszor kellett bemennie a pécsi urológiai klinikára, hogy a gép végezze el azt, amit a beteg vese nem tudott. Általában mentőautó ment érte, mint ezen a napon is. Már útközben megszólalt a CB adó, ő utána érdeklődtek, s mondták a lehető leggyorsabban vigyék a klinikára.- Akkor még azt gondoltam - mondja Gábor - hogy van Hat, vagy hétszázezer? Csökkent, vagy nőtt az elmúlt hónapban a számuk? Aki nem tartozik közéjük, kívülről szemléli a helyzetüket. Akármilyen nagy együttérzéssel viseltetik irántuk, mégis más ez az érzés egészen addig, amíg nem érzi a saját bőrén: mit jelent munkanélkülinek lenni. Akkor már nem lehet elhessegetni a helyzetet, mint egy sötét gondolatot, nem lehet felébredni belőle, mint egy rossz álomból. Együtt kell létezni vele. De hogyan? Szigetvári általános és középiskolás fiatalok tapasztalatait, érzéseit, véleményét adjuk tovább. Az édesapám már két éve munkanélküli. Amikor már kitették az állásából, számomra még akkor is elképzelhetetlen volt, hogy pont velünk történt ilyesmi. Az első időben még nem láttam tragikusnak a helyzetet. Annyit érzékeltem belőle, hogy az apu nagyon el van keseredve. Abban reménykedtünk, hogy hamar talál munkahelyet, de nem így történt. Ekkor kezdődtek azok a problémák, amikről feltételezni sem mertem, hogy a mi jó kis családunkban előfordulhatnak. Állandósultak a veszekedések, kiabálások, édesapám elkezdett inni. Amikor sikerült olyan pilüres művesegép, azért kell sietni. Amikor beértünk, azt tűnt fel, hogy mindenki engem néz, mosolyognak, de nem mondtak még semmit. Amikor megtörtént a kezelés, akkor közölték, visznek műtétre. Se megijedni, se félni nem maradt időm, olyan gyorsan történt minden. Mire fölfogtam volna, már toltak is be a műtőbe. A felébredés után mindjárt jól voltam, fájdalom- csillapítóra sem volt szükségem. Azóta is jólérzem magam. A szülők persze féltik, nem engedik, hogy bármit is dolgozzon, egyébként évek óta rokkant nyugdíjas. A nagymama, aki természetesen jelen volt a beszélgetésen, csak a fejét ingatta és egyre azt mondogatta:- Ez egyszerűen isteni csoda! Hogy az én unokám egy másik ember veséjétől meggyógyult. Hihetetlen, hogy miket tudnak ebben a mai világban! A szűkszavúnak, zárkózottnak megismert fiatalemberről kiderült, tele van vidámsággal, humorral, különösen a nagypapával tudnak akkorákat nevetni, hogy az anyuka már attól aggólanatát elkapnom, akkor elmondta, hogy nem akar velünk veszekedni és nem is tudja megmondani, miért ilyen. * Az én édesapám több, mint egy éve munkanélküli. Öten vagyunk a családban, a nagymamám is velünk lakik. Amikor apukám még dolgozott, nagyon szépen éltünk, nem voltak különösebb anyagi gondjaink, az apu nem ivott, nem idegeskedett ennyit. Nagyon sokat jár munka után, de eddig mindenhol elutasították, vagy azt mondták neki, hogy majd értesítik. * Édesanyám már 16 éves korától dolgozott. Képzetlensége folytán nem válogathatott az állások között, de az én megszületésemig dolgozott. Aztán akkor vállalt újra munkát, amikor az aputól elvált. Keveset keresett, de én még nem tudta felfogni a pénzhiány okozta helyzet mélységét. Pusztán annyi maradt meg bennem, hogy néha csak pirított hagymát ettünk krumplival. Anyu sokat betegeskedett, dik, még valami baja lesz az új vesének a sok rázkódástól. Gáborról azt is megtudom, hogy titkos szórakozása a harmoni- kázás. Azért titkos, mert még szülei előtt sem akar játszani, akkor fog hozzá, amikor egyedül marad otthon. A nagymama elárulja:- Pedig nagyon jó horvát nótákat tud ám. Soha senkitől nem tanulta, csak elkezdte. Biztatásomra, bár nehezen, mégis ráállt, hogy egy nótát eljátszon. Kiderült, Gábor tehetséges, érdemes lenne zenét tanulnia. Annyit még elmond, nagyon jó érzés, hogy nem kell 2-3 naponként a művese kezelésekre járni, s annyira megutálta a Pécsre utazgatást, hogy most még vásárolni se volt hajlandó elmenni oda az édesanyjával. Az újvesések sorában a másodikkal sajnos nem tudok in- teíjút készíteni, úgy érzem azonban szólni kell róla is. A klinikán, pár nappal a műtét után beszélgettem vele. Akkor jól volt és bizakodó. Azt mondta, meghallgatta az Isten, mert épp a műtét előtti nap imádkozott, hogy segítse meg, mert nehezen viseli már a művese kezeléseket. Elmondta, pár éve Romániából költözött át Tolnamözsre. Egy vesével élt. Jó pár évet húzott le politikai okok miatt Ceausescu börtönében, ahol a kegyetlen kínvallatások során szétverték mindkét veséjét. Az egyik még ott felmondta a szolgálatot, el kellett távolítani, de a másik is beteg maradt. Művese kezelésre már itt Magyarországon került sor. A vesetraszplantáció sikerült, a vizelet már a műtét után megindult, közérzete jó volt. A kilencedik napon történt a tragédia: szívinfarktusban meghalt. A kínzások, a börtön viszontagságai nemcsak a veséit, a szívét is tönkre tették, már nem tudta elviselni a műtét és az ezt követő gyógyszeres kezelés terheit. Sorrendben a harmadik volt az, akinek a műtétjéről már beszámoltam, az orvosok ugyanis megengedték, hogy végignézhessek egy vesetranszplantációt. A Rózsadombi másfélszobás lakásban fogadnak, ő és a felesége. Kérik, halkan beszéljünk, mert a féléves Danika épp alszik. Kriston-Vizi Tibor szintén fiatal, még jóval innen a harmincon, őt is öt éve kezelik dialízissel.-Teljesen megváltoztatta az életemet ez a betegség - mondta. - Budapesten a Műdé minden nehéz munkát elvállalt, aminek az lett a vége, hogy leszázalékolták. Négy órában dolgozhatna, de csak olyan munkát vállalhatna, ami nem venné nagyon igénybe. Ilyen feltételek mellett ma képtelenség állást találni. * Édesanyám 1992 szeptembere, édesapám pedig 1992. októbere óta munkanélküli. Ősztől idén márciusig a végkielégítésből éltünk, de az anyagi helyzetünk már lényegesen rosszabb volt. Gyűltek a gondok, nőtt a feszültség és most már csak az elkeseredettséget látom az arcukon. * Mikor az édesanyám munka- nélküli lett, elkezdtünk otthon disznókat, bikákat hizlalni. Most már az édesapámat is elküldték, ő is ezt csinálja. Sokkal többet dolgoznak, mint azelőtt. A baj az, hogy az édesanyám már tönkrement, kétszer műtötték, egyre kevesebbet bír. * A szüleim elváltak, édesanyám nevel bennünket. Hárszaki Egyetem villamosmérnöki karán végeztem, utána a Központi Fizikai Kutató Inzé- zetben dolgoztam. Nagyon szerettem a munkám. A feleségen! is Pesten volt egyetemista, ott ismerkedtünk meg. Érdekes munkám volt, jó baráti társaságom, jóléreztük magunkat. Aztán jött a betegség. A heti többórás kezelések miatt dolgozni nem lehetett, a KFKI-ből mentem rokkantnyugdíjba. A baráti összejöveteleken sem tudtam már úgy részt venni, szigorúan diétázni kellett, sokszor éreztem magam rosszul. Elhatároztuk, hogy Pécsre költözünk, a feleségem szülei itt élnek.- Nekem az utolsó év a művesén kínszenvedés volt. Az összes létező tünetek kezdtek már jelentkezni, viszketés, izületi fájdalmak, egyéb rosszullé- tek. Egy reggel telefon ébresztett, Kalmár Nagy Károly tanársegéd hívott, hogy van vese és én vagyok az esélyes. Hirtelen fel sem tudtam fogni. Hadd mondjam el, Kalmár doktor fantasztikus ember, bámulom, hogy bírja azt a terhelést, ami egy-egy vesekivétellel és utána a veseátültetéssel jár. Nekem az volt a fantasztikus, hogy a műtét utáni órákban már éreztem, hogy jobban vagyok, elmúlt a viszketés, a fájdalmaim, és a katéteren szabályosan csurgott a vizelet. Tudja, ez milyen nagy man vagyunk testvérek. Anyu magánkereskedő volt, de mivel nem ment az üzlet és sok volt az adó, abba kellett hagynia. Gyakran szorultunk a nagyszü- leim segítségére és napszámba jártunk az anyuval. Fát raktunk, kapáltunk. Á munkaközvetítő segítségével anyu nemrég el tudott helyezkedni. Napi tizenkét órát dolgozik, havi 12 000 forintért. * Édesanyám állandóan nézi az újságot, járja a címeket, de még nem sikerült elhelyezkednie. Az édesapám szerencsére csak rövid ideig volt munkanélküli. Akkor sokat veszekedtek. Most úgy ahogy ki tudunk jönni a pénzünkből, de sokszor kisegítenek bennünket a nagyszülők, s van, hogy a szomszédoktól kérünk kölcsönt. Nemrég épültünk, de még nem vagyunk kész, sokfelé kellene a pénz, Márpedig nem telik. * Nem emlékszem, hogy mikor kaptam új ruhát. Az anyu régi ruháit hordom, és ez engem nagyon elszomorít. Titokban sírdolog? Nekem muszáj meggyógyulnom, hiszen most már itt ez a csodálatos gyerek - mondta, mert közben Danika felébredt, aki először kikerekedett nagy szemekkel méregetett, majd te- leszájjal ránevetett a föléje hajló apjára. Rosszkor érkeztem a következő újveséshez, a mohácsi kőműveshez, Farkas Józsefhez. A családdal elment ő is karádogálok is egy kicsit. De ha a bátyámra gondolok, akkor elszégyellem magam. Ő már elég idős ahhoz, hogy megnősüljön, de gondolni sem mer esküvőre, lakodalomra. * Egyik nap rosszul lettem, talán az otthoni feszültség, veszekedések is hozzájárultak ehhez. Sokat sírok, bár tudom, hogy ez nem segít, igyekszem is titkolni. Főleg az anyu előtt, ő úgyis mindig idegeskedik, szorong. Beteg is, de nem mer orvoshoz menni, nehogy kiírják táppénzre. Akkor még ennyi pénzünk sem lesz. Ő magának nem vesz semmit, ami pénzünk marad a legszükségesebb kiadások után, azt ránk költi. * Ez alatt az egy év alatt nagyon megváltozott a gondolkodásom. Megbeszéltük az öcsémmel, hogy amíg az apu munkanélküli, nem kérünk semmit. Sokszor elgondolkozom, hogy milyen lehet azoknak, akik nálunk is rosszabb helyzetben vannak. Néha szégyenlem is magam, hiszen elbeszélésekből tudom, hogy menynyi embernek vannak ennél súlyosabb problémái, s mégsem panaszkodnak. * Egyedül a nővéremnek van munkája a családunkban. Azért csonyi bevásárlásra, s el is fáradt, rosszul is lett. Szégyelltem, hogy tiszteletemre fölkelt az ágyból, holott láttam hamuszín arcán, remegő kezein, hogy nagyon nincs jól. A termetes, magas ember elmondta, ő azelőtt azt se tudta mi a betegség, táppénzen se nagyon volt élete során. Pár éve kezdődtek az időnkénti rosszullétei, s a vizsgálatok kiderítették, az u.n. po- licisztás vesebetegségben szenved. Tavaly májusban került a művesére, azóta utazgatott be hetente háromszor Pécsre. Sokszor ért haza késő éjszaka. A veseátültetésre október 13-án került sor. Hajnali fél háromkor a mentősök ébresztették, mondták, van vese, s a komputer egyedül az ő nevét adta ki, mint alkalmas befogadót.- Egyáltalán nem féltem. Még viccelődtem is a nővérekkel, amikor nyugtatgattak. Mondtam nekik, én utoljára az esküvőm előtt féltem, nem egy ilyen műtéttől. Pár nappal ez- előttig jól is éreztem magam, most viszont gyakran jön rám ez a remegős rosszúllét. A legutóbbi kontrolion kiderült, ismét nagyon magas a creatinin a vérben. (Ennek a mennyisége mutatja, hogy működik-e a vese). Miközben nézem és hallgatom, arra gondolok, Istenem, csak nem a kilökődési folyamat első jele ez? Szorítunk Önért Farkas József, és kívánjuk, ne kerüljön erre sor. Sarok Zsuzsa ment el dolgozni, hogy folytathassa a tanulást. Diplomát szeretne. Én is tovább akarok tanulni, de látom a szüléink aggodalmát, hogy ezt anyagilag nem tudják támogatni. Azelőtt majdnem minden hónapban kaptunk vagy egy nadrágot, vagy egy pulóvert. Mostanában nagyon ritka az ilyen alakalom. A karácsonyunk is szerény lesz. Korábban a zsebpénzünkből vettünk a szüléinknek ajándékot. Most nincs miből. * Nyilván nem véletlen, hogy a fiatalok nagyon kevés szót ejtettek a munkanélküliség másik vetületéről, azokról az állástalanokról, akik nem is akarnak elhelyezkedni. A gyerekek tudnak ugyan róluk, de csak utalásszerűén említették a két végletetet: az igénytelen semmittevőket és azokat, akik az állástalanságuk ellenére rövid idő alatt látványosan meggazdagodtak. A megkérdezettek közül sokan nem ismerik a családon belüli munkanélküliséget. De el tudják képzelni, hogy milyen. Pontosan olyannak festették le, mint amilyennek a társaik megélik. És mindannyian így, vagy hasonlóképpen kezdték: szerencsére nálunk még nem volt munkanélküli... T. E. Farkas József „Nem emlékszem, mikor kaptam új ruhát” Munka nélkül . . .
