Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)
1993-10-22 / 289. szám
16 üj Dunántúli napló Irodalom - Művészet 1993. október 22., péntek Szép magyar vers Illyés Gyula: Hálóm s halam Becsületes akartam lenni közöttetek. így boldog. Egymagámban nem lehetett. Nagy pénz árán itt a paraszti tapasztalat: nem fog a háló egy-egy szeme halat. Tisztulni akartam, ragyogni, akár külön, égjek naponta bátor próba-tűzön. Volt balga biz csak már azért ez igyekezett: ki rakja s fújja, míg égsz a tűzedet? Zuhanni magad is elég súly vagy már, de - fel, egy centit, ahhoz szívek százezre kell! Engedj én szívemnek csak egy szem helyet, ha van, Emberiség, te hálóm, hálóm s halam. Utazás az emberek felé A forradalom hétköznapjai Tallózás 1956-os újságokban Felvonulás az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz előtt Hangozzék bár nagyképűen, elmondom, milyen a jó turista. A turista először is: nem turista. Ha csak egy kicsit is komolyan veszi azt, amit csinál, akkor legalábbis: felfedező, utazó. Olyasvalaki, aki nem restelli a fáradságot, sőt óhajtja, hogy külső és belső tájakon utazzék. Ugyanis ez tartja életben, és ne vegyük zokon tőle se, hogy szeret élni. Hiszen („átlagemberről” lévén szó, ha egyáltalán létezik ilyen) éppen szabadságára készül, amikor az év nagyobbik részével ellentétben végre azt csinálhat, amit akar, senki és semmi nem parancsol neki e pár napban, csupán önnön lehetőségeit és korlátáit kell figyelembe vennie (épp elég az is!), különben valójában igaz állapotára az, hogy: szabad. Az utazó utazik, azaz helyet változtat, távolodik valahonnan és közelít valami felé. Úticélját legtöbb esetben megfontoltan választja meg, kijelenti, hogy „Ide szeretnék utazni”, egy vágyról esik szó, miközben pontosan természetesen nem tudhatja, mire is vágyakozik, s legtöbb esetben valószínű, legfőképpen inkább arra, hogy távol legyen attól a helytől, hol az évnek azt a bizonyos nagyobbik részét tölti, kénytelen tölteni. És elindul és odaér. Bizonyos, hogy egy-egy utazás minden eltervezettsége és objektivitása mellett az élet leg- öntörvényűbb és legszubjektívabb jelenségei közé tartozik. Hisz mi is történik? Az ember megnézi az Eiffel-tomyot, a Big Bent, a Colosseumot, s teszi mindezt valamiféle útikönyv-komplexusból, hagyva magát vezetni, odaadóan, ám megadóan is egyben, mintegy (monthatni: csupán) ellenőrizve, hogy ezek a szent turista búcsú- járóhelyek valóban megvannak, ott, a helyükön, pontosan úgy, ahogy annyiszor látta már képeslapon, filmen, barátok fotográElkészült a Vígszínház ideiglenes játszóhelye, a Nyugati pályaudvar melletti sátorszínház. A helyén kivágott két fa pótlására 26 növendékfát ültetett el a Fővárosi Kertészeti Vállalat a sátor körül. A látogatókat parkosított környezet fogadja már az október 25-i évadnyitón - táfiáin. Megvan, legtöbbször minden megvan, állnak a jólismert módon, nem egyszer akár csalódást is okozva (ilyen pici? ilyen koszos? ilyen szürke?). Mindegy ennek meg kell történnie, különben még bolondnak néznék az embert, ha otthon kérdenék: na, láttad?, és nem tudna mit válaszolni. Amikor mindezeket a kötelező feladatokat letudtuk, akkor jöhet az utazás maga. Amit nem tudhatott előre senki, csak sejtette és mohón vágyott, és valójában ezért jött el ide. Az idegen utcák íze, melyek semelyik útikönyvben nem szerepelnek, sarkok, kapualjak, kirakatok, metróállomások, pékségek illata, piacok zaja-piszka (Nem raboltak ki? Nahát, engem se!), régiség- kereskedések, asztalosműhely, folyópartok, galambok, hattyúk. Időjárás is, igen: aznap esett; szép időnk volt; rég volt arrafelé ilyen komisz július. És a rengeteg emberi arc. Mindenfelé. Mosolyok, összeérő szemöldökök, vadidegenek, mégis olyanok, mint mi, sasorrok, síró arcok. Az utazó akkor érkezik meg igazán egy városba, ha már nem a templomoltárokat bámulja, hanem a lakóit. Egy öreg apácát, aki épp virágot emel föl a pocsolyából; tízéves, tetovált karú cipőtisztító-gyereket; tálcáját részegen egyensúlyozó pincért; egy öltönyös urat, aki hosszú deszkát visz át a zebrán a vállán. Nem lehet a jelenlétnél komolyabb szándékkal utazni és körülnézni valahol. Mert minden helyen akadnak műemlékek, van, ahol csak egy roskatag, öreg házikó, s van, hol kétszáz görög szobor tíz négyzetméteren, mindegy (hát persze, hogy nem mindegy, istenem!) - de az igazi emlékek mindig az emberek maradnak. Le se kell fényképezni őket. Egyszerűen haza kell utazni. Utána már csak egyre kell vigyázni: felejteni nem szabad. Méhes Károly jékoztatta Lovasi József, a Vígszínház produkciós vezetője szerdán a távirati irodát. Elmondta még, hogy az első előadáson Leonard Bernstein: West Side Story című musicaljét játssza a társulat. A sátorszínházi pénztár pedig e hét péntekétől működik. 1956 történetéből már sok mindent tudunk. Tudjuk, hogy október 23-án az esti órákban elkezdődött a Rádió ostroma, ledöntötték a Sztálin szobrot, a Széna téren, a Corvin közben fegyveres csoportok szerveződtek a tömegek, az utca nyomására átalakult a kormány, megkezdődtek a szovjet csapatkivonásokkal kapcsolatos tárgyalások. Azt is tudjuk, hogy a vidéki nagyvárosokban is mozgásba jött a tömeg, munkástanácsokat választottak, leverték a vörös csillagokat, tetteikkel a pesti forradalom oldalára álltak. De vajon mi történt azokkal, akik nem voltak ott a történelmet formáló eseményeknél? Hogyan teltek a forradalom hétköznapjai? Ha végiglapozzuk a korabeli újságokat, sok érdekességet tudunk meg a hétköznapokról is. * A huszonharmadika reggelén megjelenő lapok még tele vannak békés hírekkel. Olyanokkal, hogy megkezdték a téliszalámi gyártását a Budapesti Szalámigyárban, a Somogy megyei állami gazdaságok már egy hete elvetették a rozst, és több helyen már szépen zöldell a vetés. „Alvilági hír” is akad: a rendőrök elfogták H. György és K. Attila 13 éves fiatalkorúakat, akik hetek óta a Royal Szállodában, az éjjel-nappal Közértben, a Corvin Áruházban és a Hús Mintaboltban számos zsebtolvajlást követtek el. A forradalmi ifjúság lapja, az Igazság október 26-án A magyar nép nem fosztogat című írásában a forradalom tisztaságát méltatja, azt a tényt, hogy az üzletek betört kirakataiból senki nem lopja el az értékeket. Egy nappal később, október 27-én már változik a kép. A Magyar szabadságunk visz- szavívása (melyhez hasonló fordulat talán csak az a régi fel- szabadulás lehetett, a török hódoltság alóli), szülővárosomban, Miskolcon ért, egy irodalmi est után. Délelőtt itt, Budapesten, még láttam szobrát a nagy bálványnak - akivel szemben tárgyilagos ítélkezésre bizonyára csak hosszú-hosszú évtizedek múltán lesz képes a háborgó szív és a tiltakozó értelem - és tizenkét órával később, vacsora közben, már ledöntésének hírét hozták az izzó telefondrótok. Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon központi szélcsendjében - akkor még zavartalan szélcsöndjében - éltünk, onnan nézve az örvény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait, onnan sóvárogva, majd sietve vissza, mihelyt lehetett, a harcoló Budapestre. Nem akarom elhallgatni, hogy ezt a relatív akkori nyugalmat s a feltámadásnak ott is elemi erővel kitörő jeleit és tetteit a körúton egy férfi a betört kirakatüveg mögül fényképezőgépet emel el, azonban a tettest elkapják. „A fosztogatót egy kiskocsira állították, hátára táblát erősítettek „Fosztogató” felírással, és az egyik kerületi rendőrőrsre vitték. Budapest népe így mutat példát az igazi törvényességből, becsületből, fegyelemből.” Á napok óta tartó fegyverropogás közepette, október 29-én két békés hírt közöl a Néphadsereg című lap. Az első, hogy ismét piros betűs ünnep lesz március 15-e. A Megkondultak a harangok című írás pedig arról tudósít, hogy hosszú évek- után először a Kossuth Rádióban ismét felhangzott a nekünk magyaroknak oly kedves déli harangszó. A békés élet híre a Népszava október 30-i számában, hogy Kispesten az új nemzeti bizottság anyakönyvvezetője előtt megjelent az első fiatal pár: Pintér József minisztériumi tisztviselő és Petrányi Erzsébet segédmunkás. Amennyiben más értesülésünk nem érkezik - írja a lap -, ez volt az első esküvő a szabad Kispesten - talán Budapesten is. Az Egyetemi Ifjúság című lap utcaképet mutat be: „Minden újság majd minden számában írt a Nemzetinél heverő Sztálin szoborról. Tudatjuk, hogy a tegnapi kopácsolók között új jelző született. A sorbanállókat így serkentették gyorsabb munkára: Aki köpött már, menjen tovább!” A Kis Újság november 2-i híre szerint megtalálták Rákosi párttagsági könyvét. A lap megírta: csütörtökön délután vendégek jártak Rákosi villájában. Ezek a látogatók katonaruhát vagy éppen lódenkabátot viselbányavidék magyar munkásságának és három egyesített megye - politikailag tőlem idegen, de - idejekorán felocsúdott magyar vezetésének köszönhette szülővárosom. Azóta naponként, óránként haladt felettük a történelem. Többnyire ingó árnyékát sejtettük csupán. Komor képei és hangjai még a lelkűnkben. De Magyarország elérte a hihetetlent: felszabadult! Fel a föld és a nép, melynek erejét csak apáink vérét és véres zászlait idézve emlegettük nemzeti imánkban! Azt a vért most a fiainkéval együtt kell ízlelnünk szabadságszomjú ínyünkön; azoknak a zászlóknak a csattogását lelkűnkben ezentúl együtt kell hallanunk az elmúlt nyolc nap piros-fehér-zöld repesésé- vel. Magyarország felszabadult. Hadd kérdezzem azonban, magamtól és mindenkitől: igazán felszabadult-e?! Felszabadult-e a további lidércnyomás lehetőségétől, felszabadult-e a megtek, és géppisztolyt hordtak a nyakukban. A házkutatás nem tartott sokáig, de ez a rövid látogatás sok mindenről lerántotta a leplet. Megtalálták az MDP első számú párttagjának párttagsági könyvét. Módfelett furcsa ez, hiszen az MDP szigorúan előírta a tagoknak, hogy tagsági könyvükre úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére. Rákosi egyébként mindössze hayi200forinttagdíjatfizetett... Érdekes tervet ismertet november 2-án az Igazság, Ober- sovszky Gyula lapja. Azt írja, hogy a városligeti Sztálin szobor a Rákosi rendszer által lebontott Regnum Marianum templom helyén épült fel. Most, hogy a szobrot a népítélet lerombolta, dr. Tóth János, a templom utolsó plébánosa - Mindszenty bíboros rabságának önkéntes segítőtársa - tervbe ismétlődés veszélyétől?! És még valamitől! Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sőt talán még másutt sem. Nem szabad csök- kentenünk ezt a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erő, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze, és őrizze és emelje végső diadalra benne céljainkat, az igazság, az okosság, az emberiesség, a nemes hagyományok és az életképes haladás munkálását abban a — semmi harcnál nem kisebb - másik feladatban, ami most következik, az új, az igazi országépítésben. Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart. Nem csírájában minden, ezt ne felejtsük. De még százszorta, még ezerszerte kevésbé felejtsük a rosszat, amit csinált és amit tervezett. A konok kevette, hogy a katolikus tömegek segítségével a régi helyén újra felépítik a templomot. Napjainkban is csodálattal figyeljük, hogy Habsburg Ottó mennyit segít a demokrácia útjára lépett Magyarországnak. Nos, 1956-ban sem volt másképp. A Magyar Világ című lap híradása szerint a politikus táviratot intézett Eisenhower amerikai elnökhöz azzal a kéréssel, hogy „a magyar nemzet szabadon megválasztandó képviselői kapják vissza legfőbb nemzeti szimbólumukat, Szent István koronáját.” Nem kerül be a történelem- könyvekbe, de érdekesség, hogy a Magyar Honvéd című újság a HM értesülése alapján közli: egy szovjet zászlóalj Gyöngyös határában átadta fegyverét a polgári lakosságnak. A szovjet katonák kijelentették, hogy nem hajlandók harcolni a magyar nép ellen. Amióta a fegyvert átadták, a város szélén táboroznak - írja az újság. A Valóság című független napilap november 4-i számának címoldalán ez áll: „A szovjet kormány megígérte: nem érkeznek újabb szovjet csapatok Magyarország területére”. Az igazi valóságot ismerjük: érkeztek, méghozzá elég sokan. Állítólag azért, hogy megvédjék a munkás-paraszt hatalmat. A megvédés néhány hónap híján harmincöt évig tartott. Az idei október lesz az első olyan ünnep, amikor idegen katonák nélkül, szabadon emlékezhetünk 1956 eseményeire, és történelmét formáló szereplőire. Kiss György Mihály gyetlenséget, a jog, igazság és a szellem bitang tiprását, az egész poklot, melyet halálos betegségként próbált az eleven élet gazdagságába beleépíteni az életképtelen teoretizmus. Tanulságképpen se felejtsük a fájdalmat, a fájdalom növelését, mint kormányzati eszközt! Akként is fel kell szabadulnunk, hogy megmentsük magunkat és jövőnket az elmúlt tizenkét év bűneinek ismétlődésétől és ismétlésétől. Sok jóvátennivaló vár még ránk, sok becsületes igazságtétel, aminek szüksége csak ezután fog kiderülni. S ami nélkül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek. Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a földön. Budapest, 1956. október 31. (Megjelent az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában) Elkészült vígszínházi sátor Budapesti utcarészlet Szabó Lőrinc: Ima a jövőért 1 k t
