Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)

1993-10-22 / 289. szám

1993. október 22., péntek Irodalom - Művészet aj Dunantüii napló 17 Howard Williams búcsúkoncertje Túlvagyunk hát a búcsú mozzanatain: október 18-án este a Pécsi Nemzeti Színház színpadán Howard Williams utoljára dirigálta vezető karmes­teri minőségben a Pécsi Szimfo­nikus Zenekart. A zenészek és a város köszönő-méltató szavai - s a megbecsülés kézzel fogható jelei - ellenére sem vitás, hogy az igazi búcsúajándékot Willi­ams adta a nézőteret megtöltő zenebarátoknak: a program és kivitelezés a most lezárult idő­szak értékteremtő munkáját ille­tően egymagában is bizonyító erejű. Ezt a hangversenyt Willi- ams-szel együtt büszkén vállal­hatja minden egyes zenekari muzsikus. Talán fél kezemen is meg tudtam volna számlálni a figyelem pillanatnyi megingá­sait, a koncertráció lanyhulását, és ez nagyon nagy eredmény egy komoly, egész estét betöltő, igen fajsúlyos műsor esetében. Már a Haydn-szimfónia (No.92. G-dúr „Oxford”) nyitótételének lassú bevezetéséből és eljö­vendő élmények ígérete áradt, s miközben visszagondoltam diákkorom pesti koncertéleté­nek elképesztő hányavetiséggel odamázgált Haydn-szimfóniá- ira, a zenekar az emelkedett komolyság és a legkönnyebb já­tékosság Haydnra oly jellemző elegyét keverte ki. Világosság, artikulációs biztonság, össze- szedettség és nyílt szívű muzsi­kálás - mindezek a továbbiak­ban is jellemzői maradtak a hangversenynek. Prunyi Ilona a zenekar mos­tanában piacra kerülő első CD-jének szólistájaként meg­nyerő virtuozitással állította elénk Rachmanyinov Paga- nini-rapszódiájának sziporkázó szellemességét, ötlet-zuhatagát. A zenekar ugyancsak hozzájá­rult e felvétel iránti érdeklődés felkorbácsolásához: ha a Szín­ház száraz akusztikai terében ilyen egészséges és erőteljes hangzást produkált, mit nyújt a modem felvételtechnika vív­mányaival „feljavítva”? A szünet után Williams ön­magát is megajándékozta, még­hozzá Bartókkal. A Táncszvitet e minőségében először és utol­jára dirigálta Pécsett, de kon­cepciójának kiérleltsége, a pro­dukció hitelessége az angol mu­zsikus Bartók zenéje iránti mély vonzalmáról árulkodott. Wag­ner Mesterdalnokok-nyitányá- nak érzelmi telítettsége, gyö­nyörűen megformált vonós-dal­lamai pedig egy vallomás őszin­teségével tárták fel a zenekar és a távozó karmester gyötrelmes munkával, mgpróbáltatások és sikerek sokaságával kiküzdött zenei-lelki összeforrottságát. Az utolsó, diadalmas fokozás hallatán talán sokunkban fo­galmazódott meg: vége! egy korszak zárul le ezzel a C-dúr akkorddal... Mi marad velünk e négy év gazdagságából? A koncertek felfelé ívelő vonulata, kezdve a Köztársaság kikiáltásának esté­jével, ama reményteljes-kokár- dás közös élményünkkel, s foly­tatva a zeneirodalom korábban bevehetetlen magaslatainak egyre bátrabb hódítási kísérlete­ivel? A korábbiakhoz képest hi­hetetlenül széles repertoár? Az, hogy a zenekar ez idő alatt nyert valódi bebocsátást a fővárosi zeneéletbe, hogy országos presztízse a helybeliek által el sem képzelt mértékben meg­nőtt? Hogy Williams fölényes intellektusa és legendás munka­bírása milyen példás alázattal és türelemmel párosult, s ez immár beépült a zenekar munkastílu­sába is? Hogy így vált lehetsé­gessé, hogy e gárda rövidesen már harmadik CD-jére készül­jön? Az énekesként, hangszerjá­tékosként is bármikor megnyil­vánulni kész, teljes zenész port­réja? A Zeneművészeti Főisko­lán óriási eseményt jelentő kur­zusa, a Főiskola a zenekarának örömmel vállalt vezénylése? Hogy egyszer azért valahogyan az operatársulat életében is csak jutott számára néhány este, hogy Mozarttal gyönyörködtet­hessen? Hogy három évre ter­vezett itteni munkája kezdetei­től volt energiája igazi érdeklő­déssel fordulni a magyar nyelv és kultúra felé? Kicsengett ama záróakkord - a taps, az ünneplés jelzi, hogy mindez immár a múlt része. Az­tán mégis: ráadás, a Rákó- czi-induló, válaszként a zenekar gesztusára, az angol himnusz el­játszására a koncert kezdetén. Kölcsönös tiszteletadás ez egymás nemzeti értékei, szel­lemisége előtt, s ez így van rendjén. Hiszen mialatt Willi­ams nagyszerű muzsikus-vé­nája, szemlélete, ízlése által az angol zenei gyakorlat oly sok áldásában részesülhettünk, ő maga is részévé vált a magyar kultúrának - és ennek nyomai immár kitörölhetetlenek. Benne is, bennünk is. Gönczy László Operettbemutató a Pécsi Nemzeti Színházban „A férfiakat meg­csalni helyes, de be­szélni róla felesleges” - nagyjá­ból ez lenne az eszmei monda­nivalója az elmúlt hétvégén bemutatott Bál a Savoyban című Ábrahám Pál operettnek, ha diákkorom didaktikus gya­korlatával kívánnám elemezni. De ki a manó akar elemezni egy operettet? Azt élvezni kell. Erre gondolhatott Moravetz Levente is, amikor elhatározta, hogy revüt rendez. Kitűnő part­nerre talált a koreográfus Tóth Sándorban és a látványtervező Vata Emilben. így aztán az elő­adás látványosan forgó díszle­tek, parádés táncok és kabaré- gegek sorozata. Az eredeti lib­rettót író két berlini úr nevét akár el is felejthetjük. Amire emlékszünk az előadásból, az istenben boldogult rimhányó Romhányi József számtalan szóvicce és nyelvi leleménye, amit átdolgozóként csempészett a magyar szövegbe. A rafináltan világított díszlet erotikusabb hatást kelt, mint az igen elegáns, de mértéktartó női ruhák. S fura módon, a pikáns témát körbejáró előadásból szinte hiányzik az érzékiség. Bár minden a viccek szintjén történik, a poénok mentesek a malackodástól. A táncok vér- pezsdítőek, az érzelgős számok diszkréten visszafogottak. Az abszolút főszerep ebben az előadásban a táncoskomi­kusé. Két merőben más karak­terű színész játsza Musztafa bej szerepét: Fillár István és Stenc- zer Béla. Mindketten remek komédiások, ám míg Fillámak el kell játszania, hogy kelekótya török attasé, addig Stenczer csak bejön és tudjuk: itt van Musztafa. Mindketten játszák Celestin szerepét is. Itt Stenc- zemek kell vaskosabbat alakí­tania, míg Fillár eszköztelenül is elhiteti, hogy félszeg, sze­gény aktakukac. Annak, aki szereti az operet­tet érdemes kétszer megnéznie a Bál a Savoyban, hogy mindkét alakításpárost lássa, mert mind­kettő színházi csemege. Elké­Stenczer Béla és Németh Judit pesztő, ahogy a tekintélyes test­tömeggel bíró Stenczer végig­steppeli az előadást, ugyanezek a táncok meg sem kottyantak Fillámak láthatóan nagyobb táncbravurra is képes. Mindkét szubrett méltó part­nernek bizonyult. Pénteken Dé­vényi Ildikó volt Saisy, szomba­ton Németh Judit. Áz ő érde­mük is, hogy a vidám részeknél fölpörgött az előadás, szóló­számaik is fényei voltak a revü- nek. A Dévényi-Fillár páros összeszokottabb. A törékeny Németh Judit kellemesen bizarr látvány a korpulens Stenczer oldalán. Felhang nélkül szeretném le­szögezni, hogy Bukszár Márta érett primadonna. Énekben, já­tékban egyaránt illuziókeltő, az operett kimódolt helyzeteiben is természetesen, komolyan játszik. Kovács Etele láthatóan sokat fej­lődött pécsi bemutatkozása óta. Bukszárral együtt operaénekesi teljesítményt nyújt. Lassan ott­honos lesz a színpadon. A szom­bati előadáson a harmadik felvo­násban már teljesen eltűnt belőle az a kard, amit színrelépés előtt nyelt. Sőt a finálé tapsok követő Kiss Benedek Immáron van időm Panaszra nincs okom: mi kellett, adatott, s annál, mit kaptam volt, én többet adhatok, gazdag bár nem lettem; szerettek, s szerettem, s ha sírtam is netán miatta - köszönöm. S ki mindig siettem, immáron van időm elülni hosszasan, kortyolva boromat, füstöt fújva s kicsit mélázni ezalatt: Hányszor, hányszor meghalhattam volna! életem sokszoros ráadás ... Bizony mondom, meg is haltam sokszor, s új csak az, hogy újból föltámadva látsz! Színházi fesztivál Magyarországon Itt lesz a Royal Shakespeare Company, itt a Düsseldorfer Schauspielhause, a bukaresti Bu- landra, a párizsi Odeon, a barce­lonai Lliure, a szentpétervári Malij Színház, Milánóból a Pic­colo Teatro, Londonból a Royal National Theatre meg a sto- cholmi Dramatiska Teatem. Nem is szólva a budapesti Ka­tona József Színházról és a Ka­maráról. E színházak ugyanis mind az 1989-ben alakult Éuró- pai Színházak Uniójának tagjai, s most október 22-től november 8-ig a magyar fővárosban tartják második színházi fesztiváljukat. Európa játszik Az uniót a világhírű rendező, a milánói Piccolo Színház igazga­tója, Giorgio Strehler kezdemé­nyezte. Azt pedig a magyar Zsámbéki Gábor, a Katona Jó­zsef Színház igazgatója java­solta, hogy rendezzék meg az unió fesztiváljait is. Tavaly volt az első Düsseldorfban. A máso­dik fesztiválon két berlini társu­lat kivételével valamennyi unió-tag részt vesz. Méghozzá parádés műsorral: Shakespeare, Goldoni, Ibsen, Yukio Mishima, Lev Dogyin művekkel. Zsámbéki szerint a budapesti fesztivál kezdete lehet egy új re­neszánsznak. Amikor is újból benne lehetünk a színházi világ vérkeringésében. Mint a háború előtti években, mikor a kor meg­határozó olasz, francia, német színházi nagyságai, együttesei rendszeres vendégek voltak ha­zánkban. Az uniónak tizenkét tagszínháza van. És semmilyen stíláris egység nem fűzi őket össze. Csupán a nyitottság egy­más kultúrája iránt, s a vágy a tökéletesedésre. Miközben egyi­kük kicsi, a másikuk világhírű, a harmadik hat színpaddal rendel­kezik, a negyediknek még ál­landó társulata sincs. De abban mindannyian egyet­értenek, hogy az európaiság az ilyen megnyilvánulásokban van. S hogy a világon számukra nincs fontosabb, mint a színház. Hogy ennek nyomatékot adjanak, a színpadról szólnak hozzá a világ dolgaihoz. Ezúttal innen, Buda­pestről. K. M. ismétlésekor már úgy mozgott, mint egy charmos bonvivan. A végzet asszonya, Tangolita szerepében mutatkozott be a pé­csi közönségnek Nyirő Bea. Kel­lemes hang, kellemes látvány, de vagy nem kenyere valóban a csábítás, vagy az első pécsi pre­mier izgalma hozott mozgásába egy kis merevséget. A férfiaknak így is tetszett. Laza alkoholistára vette Po- merol figuráját Nádházy Péter (szombaton), s ez igen jól állt a tegnapi bonvivánból lett buffó- nak. N. Szabó Sándor (pénteken) egy nagyvonalúbb, szemtelen főpincért alakított. Németh János és Tadits Ági minden poént kiját­szottak az inas illetve a szoba­lány szerepében. A végig magas színvonalon táncoló táncosok a kisebb prózai szerepekben is élvezhetők vol­tak. A szereposztásban szereplő Livius Tamás, Lesznyák Katalin és Fazekas Andrea csak később mutatkoznak be. A betanító karmester, Papp Zoltán zongora mellől dirigálta a bemutatót. Egy szám hangszere­lése, valamint a „népek tánca” zenéje is az ő munkája. Illúzió­Fotó: Läufer László keltőén szólt keze alatt a kisze- nekar - jóllehet Ábrahám hatal­mas létszámú együttesre írta eredetileg a Savoyt. Szombaton Blázy Lajos dirigált, aki az el­múlt évadban nagyszerű opera- karmesterként mutatkozott be. Most mintha nem mindig lett volna ura a helyzetnek. A zene­kar egyenetlenül szólt, a finálé­ban a főszereplők nem tudtak egyszerre belépni. Bár előfor­dulhat, hogy ezt is a hangosítás rovására kell írni. Mert a hango­sítás szombaton igen gyatra volt. Stenczer Béla mikrofonja egy­szer félpercig nem működött, a dobogón éneklőket néha alig le­hetett érteni. Ez azért furcsa, mert pénteken kitűnő volt a han­gosítás. Szólni kellene a rendező eze- regy ötletéről, a mozgó emel­vényről, az önjáró imaszőnyeg­ről... de legyen elég annyi: minden nagyon ki volt találva! Talán ezért is maradt egy kicsit hidegebb, mint a régi idők Savoy előadásai. De azért a bölcsész- doktorok és hallgatók kivételé­vel bárki megnézheti, jót fog szórakozni. Bükkösdi László A lélegző abszurd megfigyelése Berta Péter első verskötetéről Berta Péter húsz évesen állí­totta össze A szimultán tettené­rése című kötetét (Tevan Ki­adó). A költő szerint a cím filo­zófiai feladatvállalást jelöl. A művek a bekeríthetetlen körbe­járását célozzák, szembesülve azzal a tudattal, hogy ez a szán­dék eleve kudarcra ítéltetett. A gesztus abszurd, a világ gro- teszkségét tálja fel. Berta a kötet végén 98 költő és író nevét sorolja fel, mind­azokat, akik hatásokkal támo­gatták könyvének létrehozásá­ban. A felsoroltak különböző irodalmi irányzatokat, stíluso­kat képviselnek. Szerencsére a verseken nem érződik ez a sok­féleség. A szerző megtalálta a maga hangját. Hogy a művek egy személyhez tartoznak, kife­jezetten érezhető. Azt hiszem azonban, hogy az összegyűjtés erőfeszítése az egész kötetre jellemző. Kínzó pontosságra törekvésről, a gon­dolatok lelkiismeretes végigját­szásáról tanúskodnak a versek. Erre hálás versformát talált ma­gának a költő. A gondos kidol­gozást megkövetelő szonett formában szólalnak meg leg­jobb versei. A filozofikus feladatvállalás­ból ered, hogy a merész képek mellett éppen a nyelvi, gondo­lati játékok adják meg ennek a költészetnek az izgalmasságát. Játékok, amelyek az értelmes létezés kiküzdésében vesznek részt. Játékok, amelyeket for­mailag a szokatlan zárójelhasz­nálat, különírás-egybeírás jelez: "(l)árvaságom", "nyáreleji dög/ Aegyek/?/.", "könny gázzal, vil­lamos székkel". Berta irodalmi, filozófiai és mélylélektani jártassággal vág neki a pillanatok és önmaga ironikus megragadásába. A fel- készültség alapossága látszik, de valahogy mégis zavaró, hogy látszani engedtetik. A pontos­ságra törekvés és az összes le­hetséges értelmezés megmuta­tása ugyanis gyakran a sponta­neitást és az élményszerűséget gyilkolja meg. Egyes versek megfejthetetlen rejtvényként lépnek elő. A túlontúl szemé­lyes nem találhat utat az olva­sóhoz. Valószínű, hogy ez a verses kötet költészetünkben nem a legnagyobbak közül való. De számomra úgy tűnik, egy tehet­séges fiatal költő mutatkozott be. Bizonyára megtalálja majd azt a formát, amellyel lélegző létünk abszurditását bekerítheti. Újvári Gábor Vanessa és „a Soros” Vanessa Redgrave, a híres an­gol színésznő nemrég Makedó­niában járt, hogy koncertsoroza­tot szervezzen azon gyermekek javára, akiknek gyermekkorát tönkreteszi a háború. Találkozott a program finanszírozását vál­laló Soros Alapítvány ottani képviselőivel, valamint az egy­kori Jugoszlávia híres és nép­szerű színészeivel és muzsikusa­ival, akiket megnyert a jótékony- sági koncerten való közreműkö­désre. Mint emlékezetes, a Soros Alapítvány tavaly 50 millió dol­lárral sietett a háborútól legtöb­bet szenvedő Bosznia polgári la­kosságának megsegítésére.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom