Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)

1993-10-16 / 283. szám

6 üj Dunäntült napló 1993. október 16., szombat Átalakulási válság, avagy a válság átalakulása Privatizáció „Megjártam Schönbrunnt, meg a recski munkatábort is” Beszélgetőpartnerünk: Kéri Kálmán A közélet korelnöke A pécsi Janus Pannonius Tu­dományegyetem Közgazdaság- tudományi Kara dr. Debre- czeni József volt akroni egye­temi tanár, magyar-amerikai üz­letember anyagi segítségével, az Ohio University és a Janus Pannonius Tudományegyetem szakmai együttműködése kere­tében adta ki Privatizáció címen Bélyácz Iván professzornak, a pécsi egyetem volt rektorhelyet­tesének újabb tanulmányait a gazdasági rendszerváltás idő­szakából. Az elhanyagolt dimenzió A szerző - rövid „Előszó” után - mindjárt megállapítja, „a privatizáció ma sokkal inkább tekinthető a kormányzat bevé­telszerző akciójának, mint olyan folyamatnak, amely a vál­lalatok hatékonyságának lénye­ges feljavítását célozza”. „Átalakulási válság avagy a válság átalakulása” című feje­zetében a szakember éleslátásá­val és a tudós tárgyilagos felké­szültségével végzett vizsgáló­dás eredményeként arra a meg­állapodásra jut, hogy a múlt századi reformkor „haza és ha­ladás” jelszavát a legújabb ke­letű felszabadulás a „haza vagy haladás” hamis választásává igyekszik degradálni. A könyv második fejezete „Privatizáció és korporáció" címmel arra mutat rá, hogy - az idézetek folytatásával - a hazai vállalatok denacionalizálása nem merül ki a puszta tulajdon- váltásban. A gazdaság összmű- ködésére jobb időket hozó pri­vatizáció gondos előkészítést, a piacgazdasági közeg kimunká­lását igényli, azaz időt követel. A privatizáció - az állam tulaj­donában és kezelésében levő - vállalati működés „piacosí­tásaiként fogható fel. A korpo- rizáció kikerülhetetlen. A priva­tizáció és a korporizáció olyan munkahelystruktúra gyökeres átalakulásával szembesül, amelynek hatékonysági zavarai, belső rugalmatlanságai évtize­dek hosszú során torlódtak fel. A privatizáció előnyeinek elfo­gulatlan mérlegeléséhez olyan költség-haszon analízisen ke­resztül jutunk, amelynek része­ként az akció várható hozama mellett nemcsak a közvetlen rá­fordításokat vesszük számí­tásba, hanem annak igen széle­sen értelmezett szociális költsé­gét is. Ezért fontos a szerző sze­rint az eddig „elhanyagolt szo­ciális dimenzió ” figyelembe vé­tele is. A privátszektor üzleti kultúrája ugyanis alapvetően el­tér az államétól. Ebben rejlik a privatizáció egyik legfontosabb előnye. A privatizáció másik hat előnyén kívül szólnunk kell a felsorolt hat hátrányáról is. Ezek közül talán az a legveszé­lyesebb, amikor a privatizált vállalatok többségében a tulaj­don nagyobb hányada a külföldi tőke birtokába jut, mert ez el­lenséges attitűdnek lehet for­rása, amely növelheti a privati­zációval szemben a népi (popu­lista) ellenállást. A tulajdonviszony átalakítá­sának kérdőjelei után a szerző külön tanulmányban foglalko­zik a privatizáció, részvénytár­saság, tulajdonlás kérdéseivel: a privát gazdaság kiteijedésé- vel, a részvénytársasági tulaj­don sajátosságaival, a társasá­gosítás anomáliáival, az állam tulajdonosi szerepével. Megál­lapítja a formális változások elégtelenségét, valamint azt a tényt, hogy az átalakulási és tu­lajdonosi funkció szétválasztása elkerülhetetlen. Tőkepiaci kérdés A privatizáció túlhangsúlyo­zása miatt a tőkepiaci háttér megerősítése érdekében alig történt számottevő lépés. A tő­kepiac eszköz- és intézmény- rendszerének fejlesztése indo­kolatlanul sodródott a társasá- gosítás és a privatizáció formá­lis jogi lépései mögé. A tőke­piac abszorbciós képességéhez viszonyítva azonban túlságosan nagy a privatizált vagyon ará­nyai Az átalakulási és a privati­zációs folyamat eredményeként tulajdonossá lett gazdasági ak- torok birtokosai a résztulajdo­nukat reprezentáló értékpapí­roknak, e részvények számot­tevő megmozdulásaira, piacra kerülésére, forgalmazására alig kerül sor. Tőkepiac hiányában a hazai vállalkozók vállalkozók beruházási forrásigénye az üz­leti bankoktól vár kielégítést. A tőkepiac fejletlensége tehát nemcsak az átmenetet fékezi, hanem hosszabb távon is lehe­tetlenné teszi a vállalatok tartós tőke iránti igényeinek teljesíté­sét. A korábbi évtizedek torz el­veken nyugvó és működő pa­rancsgazdasági rendszerét hiába volna olyan piacgazdasági szisztémával felváltani, amely­nek inherens torzulásai kezdet­től rontják működési hatásfokát, s amely a kismegtakarítók tö­megeinek sokszínű és folyama­tos aktivizálása helyett a befek­tetések világát az „úri huncut­ság” megnyilvánulásaként mu­tatja. Ezért fontos az állami kezdeményezés és ezért tekinti a szerző fontosnak, hogy külön tanulmányban foglalkozzék az állam tulajdonosi szerepének módosulásával. A Privatizáció és gazdasági verseny című tanulmány joggal állapítja meg: súlyos hiba volt a tulajdon reformot, a privatizá­ciót napi érdekek szolgálatába állítani, mert így a piaci frazeo­lógia mögött óhatatlanul az ál­lamkapitalista sarcolás praxisa húzódik meg, a nagyszámú vál­lalkozás, a piackonfort intéz­mények sokasága a látszattól nagyon elütő lényeget palástol. A privatizáció és a gazdasági helyzet viszonylatában ezért a gazdasági verseny meghatározó ereje olyan környezetben akti- vizálódhatik, ahol az üzleti szféra nem kényszerül eleve lemondani arról az esélyről, hogy a nemzetgazdasági jöve­delemelosztásban érezhetően javíthassa pozícióit, nagyobb eredményességgel, mint ez a múltban bármikor történt. A vállalatok értékelése A privatizációról elmondot­takat A vállalat értékelése című utolsó fejezet hasznosan egé­szíti ki, mert ez a vállalati átala­kulás folyamatában szinte döntő szerepet játszik. Az üzleti célú értékelés eredményei számos kérdés megválaszolásához se­gítséget nyújthatnak. Az érték becslése, illetve tényadatokon alapuló mérése felvilágosítást ad a tőkemegtérülés addig be­következett mértékéről, a tőke- állomány esetleges felemésztő- déséről, közvetve a tőkeműköd­tetők tevékenységének eredmé­nyességéről. Az értékelés eredményei ugyancsak alapul szolgálhatnak a vállalat eladási vagy vételi árának megállapítá­sához. Az érték tartalmának többrétűsége kétségessé teszi egy üzleti vállalkozás értékének egyetlen mutatószámmal tör­ténő kifejezését. Hasonlókép­pen óvatos megközelítést igé­nyel egy vállalat alul- vagy tú­lértékeltségének vélelmezése, valamint az áron aluli kiárusítás feltevése. A vagyon és a tőke ér­tékét azonban mindenkor külön kell meghatározni. Tekintettel kell továbbá lenni a piaci és a belső értékek kapcsolatára is. A vállalat értékelése statikus ará­nyok segítségével, de a diszkon­tált pénzárak becslése alapján történhetik. Jelentősége abban nyilvánul meg, hogy a piaci és tőkeérték együtt alkotja azt az erőteret, amelyben az üzleti tel­jesítményekre irányuló megala­pozott ígéretek és vállalások megméretnek. A vállalatok ér­tékelésének lényege mindezek alapján úgy határozható meg, hogy a releváns érték megadá­sához a mélységben és széles­ségben jól tagolt, fejlett és ru­galmas piac mellett szükség van olyan technikákra és felkészült elemzőkre, amelyek/akik a tő­keérték folyamatos megközelí­tésére és interpretálására is ké­pesek. Újonnan kialakuló piac- gazdaságban az ilyesmire nagy szükség van. A könyv az anyagban sze­replő rövidítések magyarázatá­val és a forrásmunkák felsorolá­sával végződik. Bélyácz Iván professzor el­fogulatlan, tudományos fejtege­téseit - mielőtt végleges állást foglalnánk - a privatizáció kere­tében feltétlenül figyelembe kell vennünk. Dr. Somogyi Ferenc Csaknem egyidős a XX. szá­zaddal: 1901 nyarán látta meg a napvilágot. Kéri Kálmán 93. évében járva is a szó szoros ér­telmében jelen van a századvég történéseiben: a tábornoki kar doyenje, s agilis, a parlament üléseiről ritkán hiányzó képvi­selőként egyben közéletünk korelnöke is. Hosszú, esemény­dús életútja néhány epizódjáról beszélgetve úgy tűnik: a töré­keny test fiatalos hevületet, rengeteg frissen élő emléket hordoz...-Iglón születtem, régi sze- pességi családban. Szüleim né­met ajkúak voltak, de magyar­nak vallották magukat. Engem is ebben a szellemben neveltek; s csak egyvalamitől óvtak: a po­litikától. Fiatalon meg is fogad­tam intelmüket, ami nem volt nehéz, mert 17-18 éves koromig fikarcnyit sem érdekeltek a poli­tika dolgai. Anyám megözve­gyült, s gyámom tanácsára dön­töttem úgy, hogy tüzértiszt le­szek.-A híres Bécsi erdő szélén épült hadapród-iskolában több volt a magyar szó, mint a német - itt az egész monarchia szá­mára képezték a tüzéreket, köz­tük sok magyar fiatalt. Sejtel­münk sem volt, hogy világtör­ténelmi események zajlanak kö­rülöttünk, hogy fölbomlik a monarchia ... Igen, szinte test­közelben értem meg a Habs- burg-birodalom összeomlását, ott voltam, amikor Károly csá­szár és király lemondott a kor­mányzásról és elhagyta Schönb­runnt. Mi magyarok nem futot­tunk szét, nagyon erős volt ben­nünk a fegyelem, az összetartás - nem is csapódtunk semmiféle „forradalmi” társasághoz.-1918 december 4-én elbo- csájtottak bennünket, s a mo­narchia egyenruhájában jöttünk haza. Itthon a Ludovikán foly­tattam tanulmányaimat - ld- sebb, „zökkenővel”: a Tanács- köztársaság idején, ’19 nyarán ki akartak végezni... Megúsz­tam ... Elvégeztem a vezérkari iskolát, s megindultam fölfelé a katonai ranglétrán. Talán nem dicsekvés, ha azt mondom: mindenütt elég jól megálltam a helyem. 44-ben a VI. hadtest, majd a hadsereg vezérkari fő­nöke lettem. Ott voltam Moszkvában a fegyverszüneti bizottsággal folytatott tárgyalá­son ...-Aztán más fordulatot vett az életem: 45-ben letartóztattak, kényszermunkára vittek ... Elmondhatom hát, amit keve­sen: megjártam Schönbrunnt, a császári udvart is, meg a recski munkatábort is ...- Ez azonban már másik tör­ténet. Az emlékek persze néha kívülről is bekopognak: nemrég az osztrák tévések dokumen­tumfilmet forgattak a monar­chia összeomlásának 75. évfor­dulójáról, s mint élő tanút, meghívtak Traiskirchenbe. Sa­játos élmény volt, de hogy érne fel ahhoz, hogy most tagja lehe­tek az első szabadon választott magyar parlamentnek ... Szabó Margit Mohácstól - Abdáig Az utolsó előtti vers születése Radnóti Miklós utolsó előtti versét Mohácson írta 1944. ok­tóber 24-i dátummal. Hogy mi­kor érkezett a bori halálmenet Mohácsra, nem tudom ponto­san. A 2. Razglednica alatt Cservenka, 1944. október 6. ol­vasható. 1944. október 13-án Mohácson látta a halálmenetet Tihanyi János apátplébános. Egy biztos: 13-án már Mohá­cson volt. Ekkor már a németek egyre-másra vesztik el a csatá­kat. Visszavonulásra kénysze­rülnek. A feladott területekről magukkal viszik foglyaikat és a német lakosságot. 1944. októ­ber 12-én megérkezik a mo­hács-szigeti révbe: Újvidék, Ti- szakálmánfalva, Temesvár né­met lakossága. A németek - a mohácsi komp Baján teljesített szolgálatot - külön kijáró hidat készítettek és saját szerelvé­nyükkel éjjel-nappal bonyolítot­ták le az átkelést. „Feltűnt a sok nadrágos pa­rasztasszony és leány, sok öreg férfi és nő, a sok síró gyermek, kiskutya, csikó, tehén a kocsi mellett, fejője, vödör, kána az oldalon lógva. Nincs ének, nóta, még fütty sem hallható, néma halotti csend veszi körül az em­bereket, akik utcahosszat a ko­csik mellett állnak és várják az indítást. Menekülés közben há­rom asszony szült, kettő meg­halt. Egy itt Mohácson. Egy le­ány megőrült. Láttuk a leányt, mint futott az utcán, ordított, tépte a haját és nekiment az em­bereknek, kocsiknak. Valaha mind dúsgazdag emberek vol­tak és most koldusok. Micsoda összeomlása ez egy családnak, egy falunak, egy népnek” - ol­vasható Tihanyi János napló­szerű visszaemlékezésében. Úgy tűnik, hogy nagyon fog­lalkoztatta Tihanyi Jánost ezek­nek az embereknek a sorsa, mert másnap, október 13-án is­mét közöttük van. Erről je­gyezte fel a következőket: „Egy embertelen bánásmódnak 1944. október 13-án voltunk szemta­núi, amikor ugyanis megindult a bácskai németek menekülése, s nap nap után a városi rév körül és az utcákban százszám álltak a kocsik és a menekültek ott a parton étkeztek és dobálták el a hurka, a svártli héját, a sajt szé­lét, a paprikacsutkát, almát, hagymát, megégett kenyér szé­lét és ezen hulladék mellett te­relték el reggelenként a város­ból ki és este vissza azt a kiéhe­zett, lesoványodott, rongyos ru­hájú, sapkanélküli, 300 Jugo­szláviából idehozott zsidó mun­kaszolgálatost, akik közül, ha valaki fel mert kapni a már em­lített hulladékból, puskatussal oldalba verték. A munkaszolgá­latos nem nézte meg, mit vesz fel, nem poros-e, nem pisz- kos-e, ahogy felkapta, dobta be a szájába és nyelte le, nehogy észrevegyék. Egy alkalommal szóltunk is egy német őrmester­nek, hogy miért teszik ezt, és ő ezt vágta vissza: „Sie wissen nicht alles!” (Ön nem tud min­dent!) Hogy mire gondolhatott a német őrmester - örök titok ma­rad. Tihanyi János plébános állt, nézte a halálmenetet és protes­tált a német őrmesternél. Sejtelme sem volt arról, hogy e rongyos, éhes emberek között ott volt egy nagy ma­gyar költő, Radnóti Miklós, akiben talán már ekkor megfo­gant az utolsó előtti vers négy sora, hogy két nap múlva, ok­tóber 15-én 13 órakor felolvas­sák a rádióban vitéz nagybá­nyai Horthy Miklós kor­mányzó fegyverszüneti felhí­vását, hogy október 16-án a kormányzó Szálasi Ferencet, a Nyilas Párt vezérét nevezi ki miniszterelnöknek. „A németek október 24-én tiltották el az átkelést a Szigetbe és szerdán azt teljesen le is zár­ták, mert a városi oldalon, a part mentén felállított mintegy nyolc gépágyúval lőgyakorlatot tartot­tak. A gépágyú-gyakorlat a leg­hevesebb október 24-én, 25-én volt, amikor csaknem egész na­pon át szakadatlanul lőttek. A németek ugyanis el voltak ké­szülve arra, hogy a Sziget felől erősebb orosz alakulat támadást intéz a város ellen, s ezért tartot­ták a gépágyú-gyakorlatot, melynél nem takarékoskodtak a munícióval” - állapítja meg Ti­hanyi János. A hírek szerint a szovjetek ekkor már a szigeten voltak. Radnóti utolsó előtti versé­nek, a 3. Razglednicának a dá­tumozása: Mohács, 1944. októ­ber 24. „Az ökrök száján vér csorog, / az emberek vért vizel­nek / a század bűzös, vad cso­mókban áll. / Fölöttünk fú a för­telmes halál. ” Mohácsról tovább indult a halálmenet. Október 31-i dá­tummal, Szentkirályszabadját jelölve meg, megszületik Rad­nóti utolsó verse, a 4. Razgled­nica: „Mellézuhantam, átfor­dult a teste / feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólö­vés, - így végzed hát te is - / súgtam magamnak, - csak fe­küdj nyugodtan / Halált virág­zik most a türelem. /Der springt noch auf - hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt füle­men.” Tovább vonszolta magát Abda felé. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága, / s remélem, testem is majd e földbe süpped el..." 1944. január 17-én írta a nem tudhatom ... című versét. Még egy év sem telt el a költemény írása óta, amikor Abdán végét­ért számára a halálmenet. 1944. november 5-10 között halt meg Abdán. Hazai földbe, tömegsírba temették el. Sz. Harsányi János Dr. Bélyácz Iván (balról) 1990-ben az egyesült államokbeli At­lantában tanított közgazdaságtant

Next

/
Oldalképek
Tartalom