Új Dunántúli Napló, 1993. október (4. évfolyam, 268-297. szám)
1993-10-01 / 267. szám (268. szám)
14 üj Dunántúlt napiö 1993. október 1., péntek Amikor megnyíltak a határok Menekülés egy régi-új hazába A taxi megáll a határsorompó előtt. Az utas lázasan kotorászik táskájában, pénzt keres. Ezer márka, mondja a taxis, s nyújtja a markát. Az utas mosolyog, s leszámolja a pénzt. Keletnémet márkát. Ennyibe kerül Zánkától a határig, a soproni átkelőig. Ezer keletnémet márka igazán nem sok a szabadságért. A taxisok aznap éjjel jól kerestek, ezreket szállítottak a határátkelőkhöz, azokat, akiknek nem volt saját kocsijuk, s akiknek nem volt türelmük megvárni a másnap értük küldött buszok egyikét sem. Mert csak néhány órával azelőtt kürtölte szét a televízió a hírt, éjfélkor végre megnyitják a határokat az itt tartózkodó keletnémetek tömege előtt. A határhoz konvojokban érkeznek az autók, s a felemelkedő, piros-fehér-zöld színű vaskos sorompók látványára óriási hangzavar kerekedik: dudaszó, nevetés, kuijongatás, sírás. Magyar és nyugati fotóriporterek és tv-sek hada serénykedik körülöttük, vakuk tucatjai teremtenek nappali fényt. KJin- genbachba egyenként, de sűrűn érkeznek az autók, mindegyiket üdvrivalgás, tapsvihar fogadja, és az Osztrák Vöröskereszt egyenruhás emberei. Üdítőt, teát, pezsgőt kínálnak, pecsétes papírt osztanak, amely érvényes az NSZK-ig tartó útvonalra. A zánkai úttörőtáborban másnap már nagy az izgalom, ezrek várakoznak itt, hogy kijuthassanak az országból. A főkapunál a Német Vöröskereszt egyenruhásai őrködnek szigorúan, nem engednek be senkit. Kora délután megérkeznek a buszok, egyelőre csak harminc panorámás, de negyvenet várnak még. Németországból és Ausztriából érkeznek. Családok, nagy batyukkal, babakocsikkal, mindenféle mozdítható dologgal szállnak föl. s a yamahás rendőrmotorok, és a vöröskeresztes autók kíséretében lassan elindul a hosszú menet egy régi-új haza felé, 1989 szeptemberében. Cs. L. 1989. november 11. A nagy kaland kezdete: reggel elhatároztuk, délután már kocsiban ültünk: irány Berlin. Ahol bontják a Falat. Ott akartunk lenni - és ott voltunk. Magunkkal hoztunk néhány színt, hangulatot, néhány élményszerű találkozást. A történelmi pillanat emlékét. Ma, ahogy újraolvasom akkori riportomat - íme, itt néhány részlet emlékeztetőül - elfog az öröm, hogy ott lehettem. * (...) Amit Berlinben most látni lehetett, arra a történészek megtalálják majd a megfelelő jelzőt - mindenesetre a gyorsan ítélkező politikusok máris a „történelmi” jelzővel illették azt, hogy az NDK megnyitotta határát Berlinben. Az események szemlélői, részesei ritkán foglalkoznak a jövőben is érvényes, nagy jelzők keresésével: mi is csak azt éreztük, hogy amit itt és most láttunk, az különös, érdekes, megható felemelő, érthető és érthetetlen egyszerre. * (...) Az Alexanderplatz csendes, a Brandenburgi kapu felől fiatalok gyalogolnak, kocsit próbálnak fogni. Nyu- gat-Berlinből jöttek vissza: „csak átmentünk látogatóba”. A kapuhoz most sem lehet közelebb menni, mint „békeidőben”. A korlát, a kapu és az azon túli fal között katonák állnak szétvetett lábakkal. Adom a tájékozatlant: „Szovjet katonák is őrzik a falat?” „Azok mind a mi katonáink”, válaszolja önérzetesen az egyik tiszt. A falon túlról zene, ének, ütemes kiáltások zaja hallik, petárdák fojtó szagát hozza a szél. * (.. ,)„Magyar voltunkra gyakran hivatkozhattunk büszkén. Szombat délután kocsink elromolván egy mikrobuszra kére- tőztünk fel. A sofőr vendéglőben muzsikál, csütörtök este, amikor a hír érkezett a határ megnyitásáról, azonnal összecsomagolt és átment egy napra. A magyar gesztust szerinte Gorbacsov tette lehetővé. „Példaképeim a magyarok”, - mondta mosolyogva, és jókora kerülőt téve vitt bennünket úticélunkhoz. (...) Elzúgunk a fal fölött, és az első állomástól visszagyalogolunk a Brandenburgi kapu felé, el a Reichstag előtt. íme, itt a fal, A FAL, egy bezárkózásra és kirekesztésre berendezkedett rendszer jelképe. Amit itt látunk, az leírhatatlan. Legalább 8-10 ezren állnak a fal körül és lenn a falon. Kissé távolabb tévétársaságok helyi áramfejlesztői, kamerák, operatőrök, fotó- riporterek - mintha az egész világsajtó itt lenne. Van mit látni. Fiatalok sétálgatnak, beszélgetnek, énekelnek, melegednek a tüzeknél, alkalmi szónokok és szavalókórusok harsognak szabadságról, diktatúráról, barátságról. Sokan hoztak kalapácsot, vésőt, bontják, ütik, verik a falat. Egy-egy lepattanó daraA fal nyugati oldalát ellepték az érdeklődők Egy darab - emlékbe Vissza Kelet-Berlinbe! Az S-Bahn feljáratánál kilométeres sor váija, hogy induljon a vonat vissza. Nyugatra. Fiatalok, idősek, nagyszülők, unokák - közülük sokan majd megrakott reklámszatyorral délután visz- szatémek a külvárosokban hagyott Trabantjukhoz, de sokan odaát maradnak, hogy új életet kezdjenek. Vajon mi lesz azzal a fiatal párral, akivel a magyar nagykövetség előtt beszélgettünk? A férfi Nyugat-Berlinben, az asszony Kelet-Berlinben lakik, így élnék együtt tíz éve, így nevelik két közös gyermeküket. A férfi ordít: „Micsoda ország ez? Falat építeni egy utca közepére, meg az emberek közé? Hogy német némettel szemben álljon? Én megmondom ezt a rendőrnek!” Az asszony csitítja, kabátjánál fogva húzza vissza. Aztán eltűnnek a tömegben. Reggel fél 8: utcaseprő autók jönnek az Unter den Lindenen. * Egy kis darabot én is elhoztam A Falból. Eltettem pályám szép, érdekes emlékei közé. Jól éreztük akkor: egy darabka történelem. Gárdonyi Tamás bért közelharc folyik, ilyen emléktárgyat ritkán tehet el magának az ember. Akad, aki önzetlenül másoknak vés, van, aki össze is szedi, amit ledöntött. Egy negyven év körüli férfi dühösen üti-veri a Läufer László felvételei falat - kalapál, izzad, belevág a betonba.- Miért haragszik erre a falra? - kérdezem.- Ez a szar tönkretette az életünket. Micsoda eszme, falat emelni családok, barátok közé? Én mérnök vagyok, Brémában lakom, de itt tanultam, tudom, mi az. * (...) Mindenki fel akar jutni a két és fél méter magas falra. Hiányosfogú létrák, bakot tartó fiatalok segítenek ebben. A fal félkörívban húzódik a Brandenburgi kapu mögött, Nyugat-Ber- lin felől. A fal és a kapu között fegyvertelen kelet-német katonák sétálnak, álldogálnak. Nem szólnak vissza a falról érkező hol barátkozó, hol gyalázkodó megjegyzésekre. Amikor néhány katona elmegy, a tömeg tapsol, amikor megérkezik a váltás, a falon fütyülnek. Később egy fiatal katona elkezd szaladni a fal felé. Társai megfogják, kiviszik a térről. „Fasiszták”, ordítanak a fal tetején. Közben szüntelenül látni a tűzijátékot és hallani a pezsgős üvegek durrogását. Lenn a fal tövében egy lassan táguló résbe valaki karvastagságú vascsövet illeszt, de a cső úgy hajlik el, mint a gyufaszál. Alapos munka ez az építmény, ki tudja hány évre méretezték annak idején. * Öko-hűtőszekrények a volt testvérmegyénkből Hogyan lett az MZ-ből MuZ? Jóleső érzés régi ismerősökkel találkozni. Mindkét gyár termékei jól ismertek voltak a magyar fogyasztók körében is. A motorkerékpár gyárban is, a hűtőszekrény-gyárban is akkor jártam, amikor ezeket az üzemeket az NDK büszkeségei között tarották számon. Az egyesülés után megszűnt minden korlát. Az egykori versenytárs nélkül termelő vállalatok hirtelen szemben találták magukat a szakma nagyhatalmú nyugati vállalataival: a müncheni BMW motorkerékpár gyárral, vagy a háztartási gépeket, készülékeket előállító Bosch, Siemens és Miele konszernekkel. Egy ideig élt még a remény, hogy a régi kelet-európai piacokon fenn lehet tartani a kapcsolatokat, de ezek a volt partnerek fizetésképtelenné váltak. A Zschopau völgyében zord helyzet alakult ki. „Elpusztul egy régi iparvidék!” - kongatták a vészharangot. 1991 végén, amikor mind a motorkerékpár, mint a hűtő- gépgyártás a mélyponton volt, megváltozott a hangulat. Mindenki felismerte a gyökeres változtatás szükségességét, azt, hogy ezeknek az üzemeknek másként kell kinézniük, mint a szocialista elődeiknek, mindenekelőtt alapos „fogyókúrán” kell átesniük. „A lényegesre kell összpontosítanunk és meg kell tanulnunk a rugalmas reagálás művészetét.” A múltból szinte felbecsülhetetlen kincset hoztak magukkal: hosszú éveken át felhalmozott tapasztalataikat, iskolázott szakembereiket és gyártmányaik megalapozottan jó hírét - állapítja meg a Profil németországi képes magazin riportere, Ralf Rumpel, aki több oldalas írásban számol be e két vállalat göröngyös és viszontagságos útjáról az újjászületés felé. Az emberek rájöttek arra, ha jól gazdálkodnak hagyományos tőkéjükkel a megváltozott feltételek között, meg tudják állni helyüket a szabad piacon folyó kemény küzdelemben is. Töretlenül bizakodtak egykori üzemükben és termékeik minőségében. Ezt a tartomány politikusai is észrevették. A szász gazdasági miniszterre mély benyomást gyakorolt az a ragaszkodás, amit e vidék munkavállalói körében tapasztalt, s amihez foghatóval csak a japán dolgozóknál találkozott. Az MZ gyár dolgozói oly egyértelműen kinyilvánították szolidaritásukat a vállalatuk iránt, hogy a politikusok szinte rákényszerültek a gyár megmentésére. Nem volt könnyű a feladat. Ekkor az egykori 80 000 helyett már csak 800 motorkerékpárt gyártottak. Ilyen teher súlya alatt dolgozott a gyár mérnöki kollektívája az új 125-500 cm3-es motorokon, köztük egy touring modellen is. Amikor elkészültek, gazdasági napot szerveztek, amelyen bemutatták az új modelleket. Kurt Biedenkopf szász miniszterelnök az egyik modelltől úgy el volt ragadtatva, hogy a nyergébe pattant és a tévékamerák szeme előtt tett néhány kört. Nem sokkal ezután a szász rendőrség megrendelt egy nagyobb tételt az új gyártmányból. Hamarosan a baden-würt- tembergi és brandenburgi rendőrség is követte a példát. Ma már szinte senki sem kételkedik a múlt terheitől megszabadult MZ - most már MuZ - gyár jövőjében. A zschopauiak szolid, teherbíró és olcsó motorkerékpárokat gyártanak - ötszázan egyelőre évi 8000 darabot. Ettől remélik visszajutásukat a világpiacra. Nagy fellélegzés észlelhető, néhány kilométerrel távolabb Scharfenstein községben is. Az ottani hűtőgépgyárban a német egyesülés előtt évente 1 millió hűtő- és fagyasztószekrényt, 2,2 millió kompresszort gyártottak. 1991-ben már csak 176 000 hűtőszekrényt tudtak értékesíteni. A mentő szalmaszálat a Greenpeace környezetvédő szervezet dobta nekik. Ez a szervezet egy olyan hűtőgépgyárat keresett, amely új technológiával olyan hűtőszekrényeket gyárt, amelyek nem rombolják a Föld légkörének az ózonrétegét. A kutatórészleg a felszámolás közelgő határideje miatt, rendkívüli intenzitással dolgozott az új modellen. A Greenpeace 1992 közepén az összes médiában reklámozta az újtípusú scharfensteini hűtő- szekrényeket. Néhány nap alatt a megrendelések tízezreit kapta a gyár. Sz. H. J. Egy éjszaka Berlinben 1 á A
