Új Dunántúli Napló, 1993. szeptember (4. évfolyam, 238-267. szám)
1993-09-04 / 241. szám
10 üj Dunántúli napló 1993. szeptember 4., szombat Szép magyar vers Garai Gábor Evés Ma láttam az Embert, amint evett. Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek szurtos halmán, maga a nyugalom - körötte süvöltött a forgalom. Csak bontó-vasát cövekelte ki lábtól, nehogy ráhajtson valami jármű; és szép kényelmesen evett: kibökte a pasztőrtejes üveg kartondugóját, majd kést vett elő, egy zsemlecipót kettészelt, merő szakértelem volt - semmi pongyola hirtelenség! - minden mozdulata, amint leharapott egy falatot, s mielőtt megrágta volna, ivott egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti a világot, magát, délidei ejtőzését, a tejet, kenyeret, most nem érdekli más, csak a meleg áram, mely amint rág s kortyolva nyel, zsigereiben lassan árad el... Hajdani méltóságok: hétevők, ceremóniások, csipegetők, csömörlött ínyencek, ebéd előtt átöltözők - láttátok volna őt! Kapkodva evő kákabélűek, ha tudnátok, hogy tapadt az üveg szája - óvatosan csókolva rá fehér körét - a bajusza alá! Mert szertartás volt, bár táplálkozás, ez a méltóságos falatozás. Csöndje: a minden idők kétkezi munkásainak örök ünnepi áhítata az élelem előtt, de fénye, amely az útkövezőt bepermetezte s róla a kopár úttestre is lecsordult; fénye már a frissen beidegzett érzetek fürtös áramducából érkezett, a szokásból: hogy biztos rév a lét. Hogy holnap is lesz munka és ebéd. (1960) Tinódi példája A baranyai születésű Tinódi, teljes nevén Tinódi Lantos Sebestyén, aki magát egyszerűen csak literátomak, tollforgtónak nevezte, a XVI. század első felének nem csak legjelentősebb magyar muzsikusa, hanem a magyar epika legnagyobb for- materemtője is. Énekei nyomán saijadt ki a magyar népies műzene -és költészet. Hajlékonyán szikár dallamai emelik költészetté bukdácsoló verseit. Dalainak nem csak a szerkezete, formája mintaértékű, hanem azok mondanivalója, tartalma is. Sőt, már puszta törekvése és szándéka is példaértékű. A Kolozsváron 1554-ben kinyomtatott 23 éneket tartalmazó Cronicajának előszavában írja: „ .. .látván ez szeginy Magyar- országban, mely csuda veszö- delmes hadak kezdének lennie: ezöknek megírására ... meggondolván és uraimnak, barátimnak erre való intésöket gyakorta hallván, készöríttetém enmagamat... ezöknek gondviselésére foglalnom és ez egynéhány istóriát megírnom... kiből az vitézök minden igyökbe körösztyén módra tudjanak üdvösségökre bölcsen járni”. Ugyanitt azt is bevallja őszintén: „... sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, azmi keveset írtam, igazat írtam;” majd emberségesen ezt kéri: „ha valahol penig vétők volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem azkiklől érteköztem, tulajdonítsátok; és kérlek titokét, énnékön meg bocsássatok.” Tinódi az igazat, a valót ke- reste-kutatta és nem nézte önmaga dicsőségét. Alig múlt húsz éves 1526-ban, a mohácsi csata évében, amikor Magyarország három részre szakadt. A magyar nép egy újab sorsfordulóhoz érkezett ekkor, amelyben megkondult megsemmisülésének figyelmeztető hangja is. Tinódi meghallotta az intő harangszót és meglátta a cselekvés útját. Sokfelé tekintett szét: nézett és látott. Meglátta, hogy a saját sorsán való kesergésnek nincs helye; olyan énekekre van szükség, amelyek mindenkihez szólnak és tanulságok levonására szolgálnak a magyarságnak. Tinódinak a honi műzenét megteremtő művészete így fogant a magyarság akkori sorsfordulójának mélyéből és lobogott fel az élniakarás erejének, a továbbélés és előrehaladás hitének izzó parazsától. Tinódi ugyanakkor a XVI. századi magyar közműveltségnek az a kimagasló alakja is, aki képességeit önzetlenül a köz, a haza szolgálatába állította. Számos megszívlelendő vallomásából és tanácsából álljon most itt egy-egy az 1542-es évből, elsőként a „Baranyában” keletkezett énekből: „Tudjátok magyarok hírősök valátok, /Mig nagy szeretettel egymást hallga- tátok,/ De mihelt köztetők ti meghasonlátok,/ Ottan országtokban im mint pusztulátok!”, másodikként Kászon hadának megverését megéneklő históriából: „Jámbor vitézök kik végekben lakoztok, /Az rágalmas- sággal ti ne gondoljatok,/ Jó szolgálattokban csak megmaradjatok,/ Mert sok jámboroknál dicséretben vagytok.” A mai Rózsafa község közelében feküdt Tinód, Sebestyén szülőfaluja - születéséről rendszeresen megemlékeznek a rózsafai fiatalok. Dr. Várnai Ferenc Bocz Gyula életmű-tárlata Komlón Kővé vált kövek között Vissza a kőhöz, a vízhez, vissza az eredethez. Nem a szó kronológiai értelme szerint, hanem ősinek és újnak, keletkezőnek és elmúlónak időtlen együttállásai okán. Ezt a konstellációt, a lét zárványszerű összefogalását, az elemi erők szintézisét természetadta módon és legteljesebben a kő valósítja meg. A legősibb és legmakacsabb természetes képződmény szótlanságában beszédesen, noha alig ismerjük a különböző kövek természetét. Bocz Gyula, aki Hosszúhe- tény csendjét választva, visszavonultan él és faragja irdatlan, máskor meg egy ifjú női arc bájával kézbesimuló szobrait, a fentiek értelmében tért meg a kőhöz. A Komlói napok nyitányaként a Városi Helytörténeti Múzeumban rendezett életmű-kiállítása tanúsítja ezt. Ellene is vethetnénk: soha nem is szakadt el attól! És Bocz sem röstelli (miért is röstellné?) kijelenteni magáról, hogy attól monomániás, mert eredendően szobrásznak született. Azaz nem vált azzá. Elsősorban a kő (persze a fa is), szerves, lüktető szubsztancia számára. Mozgását, formáit, színét és ragyogását tekintve is kimeríthetetlen, amiben világtörvény munkál. Mint Kígyós Sándornál, Henri Moore-nál, és más igazán jelentős szobrásznál, nála is elsők közt az erő, az ellenállás szubsztanciája is. Tudja, a roppant erőket csak úgy szabadíthatja fel, ha esztétikailag is ökonomikus rendbe szervezi azokat. Ha hagyja a követ „megszólalni” magától. E szobrok ereje ugyanaz, mint a szélé, a hullámoké vagy a föld roppant szorításában is kicsírázó magvaké. Vitalitásuk a gömbformából indul, oda tér vissza - szecessziós áradás helyett a mag, a virág, a tenger fegyelméhez. Bocz azon kevesek közé tartozik, aki a legnagyobb alázattal keres utat ahhoz az egyszerűséghez, amire maga a kő tanítja. A kagylók, csigák, kristályok világához - mindenhez, amelyben szerves és szervetlen drámai találkozása zajlik. Abban az értelemben ahogyan a román Brancusi fogalmazza meg: „Az egyszerűséghez akaratlanul, önmagunk ellenére jutunk el, a dolgok lényegéhez közeledve.” Ez a szemlélet méltán vállalhatja Lantos Ferenc múlhatatlan érdemű iskolájának kézjegyeit is. A tárlat a „mű- helyszagú” évekből és abból az időszakból is sorakoztat műveket, mikor még Kígyós Sándorral, Bencsik Istvánnal közösen veszi birtokba Szársomlyót. Ekkor születik a Fekete virág, vagy a gyönyörű Egybefonódok, míg az élete delelőjén túljutott művész, már alig csinál „ábrázoló” szobrokat. A szobrok szűk termet szétvető bősége nem alkalmas monografikus számvetésre, de elgyönyörködhetünk a Bükkösdi László által megragadóan elemzett szobrában, a Tengerben, amely - mint Bükkösdi leírja - szelídíthetetlenül törékeny anyagból, kantavári fekete márványból készült; itt látni a Tavasz su- gallatos finomsággal Bocz Gyula a komlói kiállításán Fotó: Löffler ölelkező párját rózsaszín erekkel átszőtt siklósi márványból, ében- és diófa szobrait, míg nagyméretű, szabadtéri munkái - a világhíressé vált Spirál és társai fotókon láthatók. Néhány hónapja Komló főterén ott áll a városnak szánt szobra szibériai márványból, hófehéren, napfényben megcsillanó kristályai jégtűk hófehér táncát őrzik. Bocz Komlón állít ki, nem Párizsban vagy New Yorkban. Szavaival; „ebben a kis patkányrágta országban,” ahol ő dolgozni tud. Ez is emberi attitűdjéhez tartozik. Az „életrajz” pedig mára törmelék; köveinél súlytalanabb. B. R. A Pécsi Öreg Diákokról Egy vasárnap esti rádióműsor elé Kik is voltak a Pécsi Öreg Diákok? Én még jól emlékszem rájuk. Néhány évvel ezelőtt beszélgettem is az alapítótagok egyikével, az azóta, sajnos, elhunyt Melczer Andorral, aki felsorolta, kikből is állt az 1934-es tanév elején, Pécsi Egyetemi Kabaré névvel összehozott műkedvelő társaság: Tolnay (Werling) Gusztáv, Mecseki (Reinprecht) Rudolf, később mindketten kiváló nőgyógyászok lettek. Mecseki arról is hires volt, hogy ragyogóan zongorázott, a rádióban számtalanszor együtt szerepelt Polgár Tiborral kétzongorás dzsesszműsorokban, Legenyei (Holub) József, Holub pécsi jogászprofesszor fia, később a Budapesti rádió műsorszerkesztőségében dolgozott, és Pluhár István mellett sportközvetítésekkel jeleskedett, továbbá Szó'nyi Jenó'. Végül Fábián György, a ma élő egyetlen öregdiák. Édesapja, Fábián Gáspár (1855-1953), kora egyik legtöbbet foglalkoztatott építőművésze volt, az „Isten kőművese” - ahogy magát önéletrajzában nevezte. Negyvennél több templomot, 31 egyházi iskolát, számos kórházat tervezett. Épületei az ország 26 városában és községében állnak. Pécsett a Pius templomon kívül a Szent Mórkollégiumot is ő alkotta. A Pius Kollégium építését tartotta élete legnagyobb ellenőrzési munkájának - olvasom Hegedűs László: Kollégium a Mecsek alján c. könyvében. Fábián Gáspár hét gyermeket nevelt fel, közülük János több évig a Pius Kollégium növendéke volt, György pedig egyetemistaként a Pécsi Öreg Diákok egykori alapítója. Éegenyei ötletére jelentkeztek annakidején a budapesti rádióban próbaszereplésre. Ennek eremdényeként 1937. június 12-én álltak először a mikrofon elé és hangzott el vidám műsoruk Budapest I. hullámhosszán. A fővárosi lapok az elragadtatás hangján dicsérték őket: „Oázissá varázsolták a pécsi diákok a pesti stúdiót!” A Dunántúl c. napilap beszámolója szerint „évek óta nem hallottunk elevenebb, ötletekben gazdagabb, frappánsabb műsort.” Akkoriban még újdonság erejével hatottak a paródiák, hangutánzások, a helyszíni-közvetítés revű, „mely fölényesen sziporkázva, szelíd jóindulattal csipkelődve rajzolta meg a budapesti stúdió helyszíni közvetítéseinek karikatúráját”. A műsorban 9 helyről adtak helyszíni közvetítést, így többek között a magyar-olasz labdarúgó mérkőzésről. („Pluhár, a stúdió sportkon- ferensziéja sohasem lehetett pluhárabb, mint amikor ifj. Holub József konferálta a mécsesét), és kirobbanó sikert aratott az „operaházi közvetítésinél Melczer Andor, utánozhatatlan nőimitátor énekes bravúrja.” A rádióban való ismételt szereplés után a pécsi közönségnek is bemutatkoztak, és ekkor vették fel a Pécsi Öreg Diákok nevet. Az egész ország megismerte és megszerette őket. Alig volt nélkülük színvonalas program, a rádió szilveszteri műsorainak gerincét is mindig ők adták. A háborús események aztán szétzilálták a társaságot. A Pécsi Öreg Diákok múltjára, sikereire emlékezik vasárnap este 20 óra 5 perces kezdettel a Kossuth adón „Azok a rádiós évek” címmel Sebestyén János. Az alcím: „Bátyám, az Öregdiák... Dr. Fábián Györggyel, az utolsó élő pécsi öregdiákkal beszélget fivére, dr. Fábián János kanonok.” Dr. Nádor Tamás Pécsi Öreg Diákok a rádió stúdiójában
